A testünk összesimul,
A lelkeddel szeretkezem.
Rám mosolyogsz,
A szemeiddel nevetsz.
Szeretetre van szükségem,
És te átölelsz a lelkeddel.
Mint egy fekete lyuk, mindent elnyelsz,
Egy halottba életet lehelsz.

2021. 03. 30.

Szívem szerint rendkívül hosszasan litániáznék, de félő hogy nem érnék a végére soha, így röviden és plasztikusan szeretnék köszönetet mondani azoknak, akik nélkül nem tudtam volna a következő oldalak sokaságát megírni, hittek bennem és segítettek nekem: Nagy Rebeka Sárának, Fekete Viktóriának, Fekete Mirtillnek. És természetesen annak a virágszálnak, akire mindvégig gondoltam írás közben.





1



  ...biztos vagyok benne, hogy itt kell lennie. Láttam, nem képzelődtem, nem vagyok hülye, nem vagyok őrült, nem vagyok téveszmés. De hiába. Már megint ez a rohadt rémálomszerű kép és szituáció. Megyek, megyek, azaz jelen esetben megyünk, megyünk, megpillantok valamit, megjegyzem hogy hol van, aztán mikor visszatérek már nincs ott és hiába fésülöm át oda-vissza az utat akár ötször is, mintha a föld nyelte volna el.
  Mostanra megtanultam elengedni az ilyen eseteket, apró fejfájásokat, azonban ez egy nagyon fontos dolog és mindennél erősebben törnek elő a rossz emlékek, tapasztalatok, a kényszerbetegségem okozta pánik, ami abszolút kihajítja a kukába a higgadtságomat és racionális gondolkodásomat. Közben az időm is fogy, ami pedig megint csak fokozza rajtam a nyomást, amitől romlik az időkihasználásom, ami miatt még több időre lenne szükségem, miközben csak fogy, és így tovább, és így tovább... Minden összeadódik és a vége az, amiben vagyok...
  Hirtelen a semmiből eszembe jut, hogyan búcsúztunk el. Annyit mondott, hogy vigyázzak a zümikkel, mert nem fog ápolgatni, ha figyelmetlen leszek és megcsípnek. Zümikkel... Földbe gyökerezik a lábam, abbamarad a kapkodó fel-alá járkálásom, a fejem önkéntelenül lefittyed, magam elé a földre bámulok és elmosolyodom. Zümik. Nem is ő lenne, ha nem ezt mondta volna. A mosolyom kis híján óvatos, jó kedélyű kellemes nevetésbe hajlik át és közben olyan forróság fut át rajtam, hogy a torkomban azonnal egy kis szorítást érzek és azon kapom magam, hogy a könnyeimmel küzdök. Mindez egyfajta túlzott örömből fakad és azt hiszem mindezek ellenére igazából megnyugszom. Pozitív stressz. Még egyszer kimondom: zümik.
  Rendben. Most már újra funkcionálok, tudok összpontosítani, nyugodtan töprengeni. Átgondolom az egészet, hogy mi történt. Sétáltunk, már majdnem elértük a rétről az erdősáv szélét, amikor megláttam és el kezdtem számolni. Az étkezési helyünktől ötvenhat lépésre volt. Akkor vissza a tett színhelyére! Fél perc múlva itt is vagyok: egy régi pikniktakaró és a két táskánk. Meg természetesen szép emlékek. Itt tízóraiztunk. Indulás arrafelé, ahonnan érkeztünk. El kezdem számolni a lépéseket, közben pedig azon gondolkozom, hogy biztosan jó felé megyek-e. Ötvenhat lépés után még megteszek jó pár métert és csak utána fordulok meg. Fejben, gondolatban rekonstruálom az érkezésünket. Lépésről lépésre haladok, figyelek közelre és távolra egyaránt alaposan. Tűnődöm hogy melyik pillanatban láttam meg, de valahogy elmosódik az emlék és minden erőmmel azon vagyok, hogy kontrollt gyakoroljak magam felett és ne törjön rám megint a diszfunkció.
  Aztán hirtelen! Egy magányos levendula a rét közepén egy kupac kóró között eltakarva, amit meglehet hogy nem csak én láttam meg, de az bizonyos, hogy csak én vettem észre. No igen... Meglátni és észrevenni nem egy és ugyanaz. Látom a betondzsungelben azt a kirívó piros tömbházat. Igen, látom, mert szóltak hogy ott van. Így persze hogy látom. De magamtól nem vettem volna észre. A szavakkal való játék. Bizony... A legjobbtól tanultam.
  Szerencsére meglett amit kerestem. És meghálálta magát az, hogy erőt vettem magamon és nem engedtem, hogy eluralkodjon rajtam valami, aminek egyébként evolúciósan semmi értelme nincs. Leveszem a pólómat és rádobom. Jelzés, hogy itt van, hogy miután visszajövök, gyorsan megtaláljam. Visszarohanok a táskáinkhoz és már veszem is magamhoz a sajátomat benne mindennel, amivel szerintem boldogulni fogok. Bár ez az egyetlen reményem, az ő táskájában biztos nem találok semmi használhatót erre a célra. Ha nem is rohanásban, de futólépésben megyek vissza a levendulához. Táska ledob, kinyit. Ésszerűen kipakolom belőle a legelső kézre eső dolgokat. Többek között egy üres konzervdobozt. Csak levettük a polcról a boltban, hogy jó lesz ez még valamikor, de hogy mikor volt ez, azt nem tudnám megmondani - az is lehet hogy két hónapja -, aztán bedobtuk elutazás előtt a táskámba, hogy jó lesz ez még valamikor és mivel ma korán indultunk sokáig nem számolgattuk, hogy meddig leszünk távol, visszaérünk-e ebédidőre, így most jött el az ideje, hogy megegyük. Nem volt rossz, bár ha rossz lett volna se lett volna rossz, mert egy kellemes élménnyel forrt volna össze az elfogyasztásának emléke és akkor az maradt volna meg, hogy fintorogva próbáljuk ezt a borzalmat megenni és közben hangosan, vidáman nevetünk magunkon és a másikon, hogy milyen arcot vág. Azt hiszem volt benne licsi. Nézzük mit csemegéztünk a pihenő időnk alatt: tró-pu-si-gyü-mölcs-kok-tél; négy-száz-hu-szon-öt-gé, azaz gramm; származási hely: Észak-Thaiföld; cikkszám: sok szám; tralala-tralala; trópusi gyümölcskoktél, enyhén cukrozott, hőkezeléssel tartósítva; fő összetevők - meg is érkeztünk a lényeghez -: ivóvíz, cukor, piros papaya, sárga papaya, guave, licsi - csak tudtam, hogy mit eszek! - ananász, koktélcseresznye, savanyúságot szabályozó citromsav. Ízlésesen van megtervezve a papírborítása. Na nem mintha számítana... A fedele még megvan, ez a lényeg.
  A másik kardinális eszköz a kanál. Nem túl nagy, de stabil. El kezdem kihúzkodni a földből a gyomokat, nagyon figyelek a levendulára és amikor reális esély mutatkozik arra, hogy ki tudom ásni gyökerestől, akkor jön a kanál. Nem igazán nevezhető célszerszámnak, talán nem is szabadna ilyet csinálni, de hát istenem, majd otthon alaposan elmosogatom és olyan lesz, mintha mi sem történt volna vele. Kaparok-kaparok, nem egyszerű a dolgom, de csak összejön. A gyökerei szerencsére nem igazán sérültek meg közben. Nem nőtt még nagyra, viszont így is elég sziszifuszi módon kell a konzervdobozba belegyömöszölnöm, hogy a szárai ne törjenek meg.
  Akkor rendben is vagyunk! Ő még sehol sincs. Ami jó, mert így nem vész el a meglepetés ereje. Másrészt viszont... Jó ideje már hogy elváltunk. Miután elindult öt percet vártam, aztán jött a keresés, ami negyed óra lehetett, bár az sem kizárt, hogy volt az fél is, és az ásással is elpepecseltem most tíz percet. Tehát rossz esetben már háromnegyed órája láttam utoljára és még mindig nincs sehol. Kémlelem a látóhatárt, de semmi. Borzasztóan rossz előérzetem támad.
  Ahogy összecuccolok majd felegyenesedem tűnődöm, nézelődök és hirtelen az erdősáv mögött megpillantok egy öreg, rozsdás hidroglóbusznak a tetejét. Furcsa... Eddig ezt észre sem vettem, pedig úgy érkeztünk ide, hogy végig előttünk volt. Mintha egy álomban lennék, hiszen annak nem szabadna ott lennie. Bár van előtte egy csoport magasabb fa, amik kiemelkednek az erdőből és így tökéletesen elrejtik a hidroglóbusz gömbjét bizonyos perspektívából, mégis ettől hirtelen ez az egész szituáció irreálisnak és szürreálisnak tűnik...



2



  A főváros utcáin barangolunk. Kissé céltalanul.
  Van egy nagyon rossz emlékképem, amikor ugyanezt tettem régen. Persze valaki mással. De azok az idők elmúltak. És jobban belegondolva magam sem értem, hogy ez a párhuzam miért jutott most az eszembe. Annak akkor meg volt az oka. Beteg voltam, rosszul voltam, levert voltam. Semmi kedvem nem volt erőtlenül slattyogni egy hatalmas városban, úgy hogy igazából azt sem tudtuk, hogy mit akarunk. Még ha szép is volt a város. Most viszont egy sokkal kevésbé kellemes helyen is jól el vagyok ezzel a tevékenységgel. Megváltoztam. Megbeszéltük, hogy most ez fogjuk csinálni, mondhatni egészségügyi, vagy ha úgy jobban tetszik terápiás céllal. Talán csak ennyi a titok.
  Meg hogy boldog vagyok.
  Egy pillanatra ránézek és ahogy visszanéz a szemében, a tekintetében, az arcán minden megvan, amitől azt érzem, hogy egy lagúna partján sétálunk és nem egy rideg világvárosban. És közben nem is tudatosul bennem, hogy igazából nincs karom. És neki sincs. Mert már egyek vagyunk és összetartozunk. Csak így egyszerűen ennyi. Nem tudnék nélküle élni. Még ha ez mérgező is. Mert erről szól a világ... Azaz a mai világ...
  Mielőtt megismertem őt folyton-folyvást mást sem hallgattam, hogy mindenféle divatos, de ha már a divatosságnál tartunk, akkor inkább azt mondanám, hogy trendi angolszász szavakkal dehonesztáltak, hogy én milyen egy gusztustalan, rühes korcs vagyok, mert szeretnék egy társat magam mellé, akire számíthatok a bajban, az élet viharában, aki megölel még akkor is, ha minden más összeomlott körülöttem. Csak az dőlt mindenkiből, hogy amíg ilyen vagyok, addig nem lesz senkim és ezen ne is csodálkozzak. A kötődni akarásom a világban nem erő, hanem gyengeség. Ez a korszellem. Nem érezhetem azt, hogy elfáradtam erősnek lenni és nem akarom azt tovább színlelni, hogy egyedül is de jól érzem magam, miközben vannak beteljesületlen kapcsolati igényeim, mert ez a létező legnagyobb gyengeség jele. És minden hatalmas megmondás arról, hogy őszintén fel kell vállalni a gyenge pontjait az embernek egy hatalmas lufi. A valóságban a gyengéket eltapossák. Csak a titáni kiállás a nyerő kártya, még ha ehhez nyilvánvalóan egy garmadányi hazugság is társul. És ha véletlen valaki az őszinteséget preferálja, arról is hamar kiderül, hogy ez maximum csak szelektív őszinteséget takar, pont mint mikor valaki a végtelen elfogadást hangoztatja, miközben ő addig elfogadó, amíg mindenki egyetért vele. Legyél őszinte, mutasd meg a gyenge oldalaidat... ...de azért mégse. A forró hógolyó esete. Tehát összefoglalva a bennem kavargó érzelmek nem emberiek, hanem ember alattiak. Nincs rájuk szükség, mert csak hátráltatnak. És figyelmeztettek előre, hogy ha mégis lesz valakim, akkor ezen "problémáim" miatt a kapcsolatunk hitvány lesz és semmiféle bajomat nem fogja megoldani.
  Nem tudom... Lehet hogy igazuk volt. Függők vagyunk. Én függök tőle, ő meg tőlem. Mindezek ellenére a problémáim megoldódtak, jól érzem magam. A szeretet, a szexualitás és az intimitás az elviselhetetlen mindennapjaimból kiszakítottak és magukkal rántottak. Sőt, teljes mértékben boldog vagyok. Amit nem tudok elégszer hangsúlyozni és emlékeztetni magamat rá. Felelevenítem hogy nélküle milyen volt az életem és tisztelnem kell azt, hogy emberszámba vesz.
  A kora délelőtti órákban járunk. Ősz van. És e mellé verőfény. A lehető legszorosabb értelemben vett verőfény. Ha kinyitnék egy lexikont és megnézném, hogy mit jelent ez a szó, az illusztráció az előttem elterülő látvány lenne. Szikrázik a levegő. Ez persze nem szokatlan, hiszen lehet az év ezen szakaszában is nagyon jó időjárás. Mégis zavarba ejtő érzés uralkodik el rajtam. Zavarba ejtő, de nem szorongató. Az ember valami megmagyarázhatatlan oknál fogva attól függetlenül, hogy a hőmérő mit mutat mégis érzi a szellő suhanásából, tapintásából és ízéből, hogy most melyik évszak van, tavasz, ősz, esetleg a nyár egy hűvösebb napja. De hiába vagyok teljesen tisztában azzal, hogy a naptár egy őszi hónap lapjánál tart, mégis az az érzésem, hogy tavasz van.
  Hát... Igen. Ezt teszi velem. Mellette még az ősz is tavasznak tűnik. Elfordítom a fejem, hogy újra ránézzek, amit viszonoz. Nem kell egymásra mosolyognunk, mert ez az ábrázat alapból ott ült az arcunkon előtte is. Folyamatosan süt rólunk a vidámság és gondtalanság. És nem csak arcunkról. A tempónk más, mint a világé. A jelenlétünknek és mozgásunknak olyan vizuális hatása lehet, mintha egy filmben lennénk benne: a világ nyüzsög, siet, az emberek úgy rohannak, hogy ha a hajuk foszforeszkálna, akkor csak fénylő csíkokat lehetne látni belőlük fejmagasságban, mintha az utcakép egy gyorsított felvétel lenne és mindebben egyedül mi gyalogolunk átlagos tempóban. Vagy annál is jóval lassabban. Lépésben, nyugalommal.
  Boldog vagyok.
  Hajnalban nem erre az időre számítottunk. Ma vette fel először a mocsárzöld télikabátját, aminek a kapucnija bélelt és körben szőrmés. A túlélő kabátja - ahogy én hívom -, amit már egy három évvel ezelőtti képen is láttam rajta. Örök darab ez számára. Alatta minták, formák, betűk, logók és szó szerint minden sallangot nélkülöző hollófekete pulóvert viselt. Olyannyira túlontúl puritán, hogy már emiatt nehéz lehet ilyet szerezni. A létező legegyszerűbb ruhadarab. Emellett fekete farmer és barna őszi bakancs van rajta. Az egész - szűkös - ruhatára ilyen natúr: a már említett egyszínű fekete pulóver mellett egy fehér, ugyanilyen minden cirádát mellőző hófehér és koromfekete pólók és női trikók, egy pár fehér tornacipő, egy pár elegáns fekete oxfordi, citromsárga és kék-fehér csíkos hosszú szoknyák, egy rövidszárú kantáros farmer, nem kifejezetten utcai viseletre. Alig-alig valami. A világ legszűkösebb gardróbjában is elfér az összes holmija. A letisztultsága miatt jól tudja kombinálni a gönceit és így meglepően sok szettje van. De mindegyik végtelenül egyszerű, mindennemű feltűnést mellőz, ahogy a szikár nőietlen termete, amin nincsenek domborulatok, a feneke és mellei laposak.
  És az arcán is minden ugyanolyan letisztult és sallangmentes, akár az öltözködése. Barna len finomságú haja egyszerűen hátra van kötve, az arcát csak megmossa minden reggel és nem törődik vele, hogy egész nap a szemei körül a táskák szinte szénfeketék. Nincs is mit takargatnia. Ő ilyen és így szép. Az egész megjelenése a végletekig dísztelen. Viszont teljes mértékben igényes.
  Az orra kissé nagy, főleg oldalprofilból nézve és majdnem szabályos, egy szemből látható apró görbületet leszámítva, amilyen nekem is van. Az ajkai vékonyak és szélesek, mosolyra húzva a száját szinte a szemei síkján túlérnek a sarkai, mintha nevetésre lettek volna mindig is tervezve, és ha kacag, akkor kivillan a felső fogsora, amin a jobb oldali kis metsző foga mellett van egy fura rés, amin túl a fogai más irányban kezdenek el felsorakozni, így megtörve fogsorának az ívét. Ennek ellenére bárhogy is próbáltam nézni, ezek számomra csak hozzáadtak a szépségéhez és sosem láttam bennük a hibát. Ő magán pedig soha nem rejtegetett semmit.
  Paradox módon minél inkább próbálnám megfogalmazni saját magamnak, hogy mennyire gyönyörű, annál messzebb jutok az igazságtól. Meglehet azért vagyok nehéz helyzetben, mert kiveszett a világból ez a nemes egyszerűség. És mikor találkozok vele, akkor csak ámulok és nem tudom hogyan fejezzem ki az érzelmeimet, hogy számomra ő jelenti a tökéletességet.
  Ránéz az ember és meg nem mondaná, hogy bölcsész. Sőt ha nekem valaki azt mesélné, hogy egyszer egy olyan kalandban volt része, ahol egyes egyedül megélt a jég hátán hetekig vagy akár hónapokig, talán még azt is elhinném, és ha mégsem, akkor is csak azért, mert tudom jól, hogy nem felelőtlen és nem megy bele olyan helyzetbe, hogy ez megtörténhessen. Miközben igazából ő csak egy mosolygós és törékeny lány. Talán a legtörékenyebb, akit valaha láttam. Valahogy mégis... Mást sugall a világ felé. De ezt nem szánt szándékkal teszi. Nem manipulál vagy hazudik.
  Abban lehet a titka, hogy amiként a buddhista kultúrkörben nincs szó az öngyűlöletre, úgy számára is ez egy értelmezhetetlen szójáték, annak ellenére, hogy semmi köze a keleti gondolkodáshoz. Egyszerűen így alakult ki a jelleme. És emiatt sugárzik róla az, hogy otthon érzi magát a világban és nem fél semmitől sem.
  Valószínűleg ezért tartják páran szimplán butának, amivel durván a lényeg mellé lőnek. Ebben a zaklatott, rohanó és öntelt, önigazoló, öncélú világban egyszerűen csak önmaga maradt. A tekintetéből megértés és odafigyelés, minden mozdulatából pedig nyugalom árad, mintha a kabátja egy láthatatlan védőpajzs lenne, ami mindentől megvédené őt.
  Amilyen kívülről, olyan belülről. Ugyanaz a furcsa kettősség jellemzi. Első ránézésre az utolsó ember lenne, akit ki lehetne szúrni a tömegből, közelebb kerülve hozzá, mikor az ember vált vele pár szót viszont rögtön kiderül, hogy ő sosem háttértáncos. Ha egy beszélgetésbe csak úgy belecsöppen rögtön ő lesz a főszereplő. Nem azért mert sokat beszél, vagy exibicionista és egocentrikus lenne. Sőt egyáltalán nem az a karakter, akinek a lételeme az lenne, hogy a középpontban legyen állandóan. Ennek ellenére a jelenléte azonnal érezhető. Mert figyel. Őszintén és áthatóan. Az ember belenéz a szemében és úgy érzi, hogy most tényleg számít, hogy mit ejt ki a száján és így rögtön kialakul a késztetés, hogy neki el kell mondani, amiről éppen szó van.
  Mert a tekintete rettentően mély, és nem azért, mert táskásak a sötét barna szemei. Láttam már tisztán pszichopátiás tekintetet, amit egy életre megjegyeztem, mert annyira hátborzongató volt. Mintha egy érzelmekre képtelen, kódsorokban gondolkodó robot lett volna az előttem lévő homlok mögött és maga a szemek természetellenesek voltak, végtelen mélységűek. Az övé viszont más, nem félelmetes. Intelligens és szeretetteljes, értelmezhetően mély. Mély értelmű és mély érzésű egyszerre. Látszik rajta, hogy érti a világot és azt is érti, hogy mi az amire még ráhatással tud lenni, és mi az amin felesleges rágódnia.
  Egyszer mikor befejeztük az ebédelést, én meg nem bírtam többet enni, mondtam neki, hogy megeheti a torta rám eső részét, mert nem vagyok már éhes. Erre ő egy tanítónéni hangnemével kioktatott, hogy ekkora hülyeséget még életében nem hallott, ugyanis az köztudomású tény, hogy a nyelőcsőben a glottis alatt pár centiméterrel van egy elágazás, ahol az ételek lemennek a gyomorba, ha viszont süti csúszik lefelé, akkor azok ott lekanyarodnak, hogy a szívünkben landoljanak és ott szeretet okozzanak. Mikor ezt a beszédet befejezte majdnem sírásban törtem ki, a tündérisége olyan mértékű meghatottságot eredményezett bennem. Sosem értettem meg hogyan képes egyszerre ilyen gyermeki és mégis mélyen bölcs lenni. Légiesen könnyed, mégsem súlytalan.
  A nevetése pedig nem hangos, otromba, hanem visszafogottságával tökéletesen beleillik önmaga kompozíciójába, ami nem véletlen, hiszen a humorából fakad, ami briliánsan intelligens. E téren nem keveset változtam és tanultam tőle. Vannak emberek akiknek az arcához hozzátartozik a mosoly és a nevetés. Ennek különböző okai lehetnek. Valakinek azért, mert olyan az arcberendezése, tészta feje van. Neki viszont a lényéből fakad ez.
  Volt egy eset, mikor el akartam menni úszni és úgy határozott hogy velem tart, annak ellenére, hogy a fürdők a komfort zónáján kívül esnek. Túl sokáig maradtam a vízben, így aztán kapkodnom kellett mikor kievickéltem, hiszen nem akartam, hogy bezárjanak vagy büntetést rójanak ki rám. Törölközés közben hirtelen ötlettől vezérelve egyszerre három hajszárítót vettem a kezeimbe, hogy jobban haladjak, még ha ügyetlen is voltam és ezért a hatásfokuk sem volt magas, mert sokszor a fejem mellé sikerült csak céloznom velük. Mikor meglátta hogy milyen lökött vagyok elnevette magát és attól a nevetéstől egy kicsit jobb hely lett a világ.
  Ő maga a béke. Én pedig mellette a háború. Sose voltam nagydarab termetű, mégis sokszor tűnök a kisugárzásom miatt egy tagbaszakadt vadállatnak, aki a másodperc törtrésze alatt a közelében lévő három ember fejét le tudná tépni azonnal, ha hirtelen bejelentenék, hogy kitört a világ vége. Látszódik rajtam a sorsom. Kényelemből és könnyelműségből belelöktek egy kútba, ahol nincs más csak szenvedés és nem lehet onnan kijutni. Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva mégis néha visszaköp ez a hely valamit a világra, bosszúból vagy hogy görbetükröt tartson. Ez a visszaköpött valami vagyok én. Egy mesterien megmunkált szobor, ami a tökéletes gyűlöletet ábrázolja és egy félig kihalt romos épületekből álló városban érzi igazán jól magát, ahol mindig esik az eső, az egén pedig csak szürkület és sötétség váltják egymást. Semmi okom sincs szeretni a világot. A pusztulásban megannyi szépséget és bájt látok. Egy fekete lyukká váltam, ami minden szépet és jóravalót elnyel. Mégis akadt egy nálam nagyobb égitest az élet egén: ő. Mert ha vele vagyok, akkor hozzá gravitálok.
  Mikor el kezdünk csókolózni ő semmi más, csak egy hatalmas mosolygó száj, én pedig kétségbeeséssel vegyített vehemenciát érzek azzal számolva, hogy talán az lesz életem utolsó szeretetteljes emberi érintése. Persze aztán mindig átragad rám a sugárzó életkedve, feloldódom az aurájában. Onnantól, hogy elnyelt engem én már nem a világ ellen vagyok, hanem az ő törvényei szerint létezem és közösen vagyunk együtt a világgal.
  Remélem egyszer végleg elnyel és akkor majd bolondos fiatalok módjára egy olasz sétálóutca macskakövein fogunk kézen fogva sétálni, közben énekelni, mintha egy musicalben lennénk benne, én balerina zoknit, mokaszint, lábszár középig feltűrt világos szövetnadrágot, len inget és széles karimájú kalapot fogok viselni, rajta pedig ugyanolyan kalap lenne, mint rajtam és egy lenge ruha, ami passzolna az én öltözékem színeihez.
  Egy széles körúthoz érünk. Megállunk, mert pont pirosra váltott a lámpa előttünk. Ennek apropóján kapok tőle abból a csókból, ami külön gravitációs mezővel rendelkezik. Elég meleg van és az elhaladó autók nem csak zajosak, hanem hőhullámot is hoznak magukkal. Legalábbis ezt érzem, aztán lehet hogy teljesen másról van szó és az érzékeim becsapnak. Közben pedig gyülekeznek körülöttünk az emberek. Elvileg egy percenként vált a lámpa a számláló szerint, de a zöld előtt már valóságos tömeg van körülöttünk. Ahogy elindulunk egy picit próbálunk tempósabban haladni, hogy ne tartsuk fel az embereket, de így is jóval lassabbak vagyunk náluk. Kéz a kézben szorosan egymás mellett megyünk, hogy egy pillanatra se veszítsük el egymást, bár ez nem biztos hogy jó ötlet, mert így nehezebben tudnak minket elölről-hátulról kikerülni. Persze próbálunk igazodni ebben a hatalmas forgatagban, de minden hiába. Szemből szétválaszt minket egy megállíthatatlan, szigorú, már-már érzelmektől mentes kopasz, tökéletes fehér inget, a vörös és a sötét piros árnyalata között meghatározható színű nyakkendőt, fekete nadrágot és zakót viselő fazon, akinek a kezében egy aktatáska van. Esélyünk se volt együtt maradni. Már csak reflexből is hátranézek egy pillanatra és látom, hogy ez a figura úgy halad, mint egy tank vagy jégtörő hajó. Semmi sem állítja meg. De hát ilyenek ezek a megállíthatatlan, szigorú, már-már érzelmektől mentes, kopasz, tökéletes fehér inget, a vörös és a sötét piros árnyalata között meghatározható színű nyakkendőt, fekete nadrágot és zakót viselő aktatáskás fazonok.
  A túloldalon természetesen minden gond nélkül megtaláljuk egymást. Nem is távolodtunk el túlzottan. Türelmesen bandukolva erre nem is volt esély. Elég nagy a tömeg, a forgatag még nem csillapodott. Csak pár méter van közöttünk, de meg sem próbálkozunk közelebb menni egymáshoz, mert még mindig lökdösnek minket. Persze nem durván, csak ahogy a szokásos nagyvárosi emberáradat lenni szokott. Pár másodperc elteltével megunom a dolgot és elindulok felé. Már tisztán látom, ahogy visszafogott örömtől csillogó arccal mosolyog rám és nyújtja a kezét. Nem lehet ezt nem viszonozni. Ahogy már majdnem összeérnek a tenyereink picit megint meglökik őt és az ujjai nem az ujjközeimben landolnak, hanem félrecsúszva picit megsértik a bőrömet. Mintha villám csapna belém. Rázott már meg áram, de az nem ilyen volt. Ennek sokkal nagyobb volt a feszültsége. Azonban fel sem szisszenek, még úgy is, hogy nem figyelek oda tudatosan a reakciómra. Csak egymásra nézünk, mintha mi sem történt volna, elfedem minden érzelmemet, rámosolygok, bólintok és indulunk tovább.
  Valami viszont nem stimmel. Nagyon-nagyon nem stimmel. Hirtelen minden megváltozott. Folyamatosan feszengek. A tenyerem izzad. A gondolataim görcsben állnak. Emiatt a kézfejemet is görcsösen jól szeretném tartani, de azt érzem, hogy sehogy se jó. Ahogy sétálunk egymás mellett már nem is mellette vagyok. Egy üres test halad mellette robotszerűen, én meg máshol tartózkodom. A Pokolban.
  Ahogy a körmei rosszul értek hozzám ravasz módjára oldotta ki az agyam azt az ingert, mikor anyám odaadott valamit régen és közben hozzám ért a körmeivel. A mocskos, retkes, gusztustalan körmeivel. Ahogy közeledett felém minden egyes alkalommal és taszított a savanyú, néha fekáliával átitatott bűze és a szutykos körmei. Túl közel jött, szükségtelenül, és ez viszolyogtatott. Aztán el kezdte vakarni a korpás fejbőrét, a karjain az ekcémát, felhúzva a nadrágszárát pedig a szabályosan kisujj vastagságú visszereit, aminek olyan hangja volt, hogy kínozni lehetett vele. Soha nem látta orvos, nem kente semmivel, csak a redvás körmeivel kaparta.
  És a legkevésbé sem a munka okozta kosszal volt a problémám. Egy idő után nekem is azt dobta a gép, hogy kőkemény fizikai melót kellett végeznem, így már csak ezért sem vetettem meg azokat, akiknek ganéssá kellett válniuk, hogy meglegyen a napi betevőjük. De mindent lehet optimálisan végezni. Ha egyszer ezt hozta az élet és rengeteget volt kint a kertben, a csirkék, libák, kakasok között, akkor miért élt ilyen esztétikai luxussal? Miért turkált a baromfik ürülékében hosszú körmökkel, amiket aztán meg sem mosott? Akkora körmökkel, amivel le tudta kaparni a festéket a falról vagy egy mozdulattal bármilyen postáról érkező dobozt ki tudott nyitni. Na igen, ekkorák voltak azok a körmök. Ahogy WC használat után sem mosott kezet, mert minek? Majd mosogatás közben elég lesz. Meg amúgy is WC használat után minek öblíteni? Mintha nem azért találták volna fel az öblítőtartályt. Persze mindezeket azért tette, hogy kevesebb legyen a rezsi. Szinte semmivel. De legalább ez a hányingerkeltő igénytelenkedés áthatotta a mindennapokat. Ez volt a problémám. És ezen nem lehetett segíteni.
  Hiába vágták volna a fejemhez, hogy szálljak be az otthoni tennivalókba, hogy ezzel könnyítsek a helyzetén, hogy több ideje maradjon magára és ami által akár megszűnhetnek a vele szembeni problémáim, ezenfelül pedig én is hozzászoknék az összekoszolódás teljesen természetes folyamatához, hiszen erről szólnak a régi tanmesék, amikkel manapság is sokan szeretnek élni, hogy az elkényeztetett zsúrpubi valami felsőbb utasításra besegít a szüleinek, aki így pillanatok alatt rájön, hogy milyen könnyű élete volt, valójában semmit nem tud az igazságtalan hétköznapokról, hogy a kemény munka nemesít és nem is sorolnám tovább a közhelyeket. És már csak azért sem, mert nem tartom teljes mértékben alaptalannak ezt az illúziókra felépített mendemondát. A probléma az, hogy ennél a valóság komplexebb.
  Apámnak segíteni már csak azért sem volt egyszerű feladat, mert nem volt miben. Számára a munka szent volt. Csak éppen büdös is. Mindennél büdösebb. Így többnyire inkább nem csinált semmit se. Az esetek nagy részében azt lehetett tőle hallani, hogy semmire nincs idő, ezt is meg kellett volna csinálni, azt is meg kellett volna csinálni, leginkább mindent meg kellett volna csinálni, majd mikor megnéztem, hogy mit is csinál, akkor valahogy mindig a tévé előtt döglött, a propagandát nézte és egyetértően bólogatott rá. Ha pedig valamire mégis megkért - ami szerencsére nem sűrűn fordult elő, de mivel a nullánál többször, így mégis csak túl sok ilyen alkalom volt -, az maga volt a rémálom. Ő mindig mindent tökéletesen csinált, mindenki más meg mindent rosszul. És ezt nem is volt rest kimondani. De ezen kívül más nem hangzott el a szájából. Nem mondott semmit, aztán ha nem úgy volt valami, ahogy ő elképzelte, üvöltött. És persze semmiről nem lehetett meggyőzni. Néha már az volt az érzésem, hogy szánt szándékkal csesz el dolgokat, csinál valamit rosszul, csak azért, hogy úgy legyen, ahogy ő mondja és kitalálta. Pont mint egy rossz neurotikus. Végül pedig mindenről anyám tehetett, ő semmiről se. Ha meg valaki elhívta segíteni és elment, akkor sem volt más a helyzet. Mintha direkt azért ment volna el bárhova is, hogy hangoztathassa a saját igazát. És akkor az ezekhez vezető útról szót sem ejtettem. Mert ha szólt, hogy kellene öt percet segíteni, akkor az biztos, hogy egy óra volt. Ha tízet mondott, akkor másfél óra lett a végeredmény. Mind a két esetben azonnal kellett menni. Ha előtte két perccel szólt, akkor az már kivételes alkalomnak számított. És nagyjából ilyen léptékben növekedtek az arányok. Tehát ha egy negyed napos munkáról volt szó, akkor biztos hogy egy napig tartott és előtte maximum harminchat órával kért meg, hogy ugyan érjek már rá. Gyakorlatilag soha semmi nem volt normálisan megbeszélve, eltervezve. Bár ennek a tetőpontja kétségtelenül az volt, mikor anyám konkrétan szemrebbenés nélkül közölte, hogy két nap múlva el kell mennünk hazulról és nem tudja mikor érünk haza, attól függetlenül, hogy én mit terveztem a közeljövőre nézve. Lehet hogy két nap lesz. Lehet hogy két hét. Így lett egyszer az évem utolsó hete totál elcseszve. És ha már anyámnál tartunk...
  Neki meg azért nem lehetett segíteni, mert nem engedte. Egy darabig bennem élt egyfajta étosz, hogy segítsek neki, megmentsem a rabszolgamunkától. Attól, hogy nyolc órát dolgozik, aztán elmegy másodállásba takarítani. De aztán szépen lassan kirajzolódott, hogy benne rekedt ebben a szerepben. Mikor a mérhetetlen munka után még el kezdett kopasztani, hogy legyen mit vinni ünnepekkor a rokonoknak, azoknak a rokonoknak, akik bőven középosztálybeliek és pont nincsenek rászorulva semmire se. De vigyünk nekik mindent: húst, szörpöt, befőttet, de még sört is, amit aztán tényleg ők is meg tudnak venni a boltban ugyanúgy, mint mi. És ha beteg volt, alig bírt kikelni az ágyból, akkor is robotolt tovább. Nem lehetett megállítani. És bármibe belekezdtem az volt a reakciója, hogy hagyjam rá, majd ő megcsinálja. Egy idő után ebbe meg bele lehet fáradni. Mintha egy hajléktalannak adnánk némi aprót minden nap és évek múltán is csak a tablettás bort inná a híd alatt. Természetszerűleg szárba szökne az a keserű íz, hogy bárminemű cselekvés felesleges, mert valaki menthetetlen, ha tetszik, ha nem. Amely részét a dolognak el tudtam fogadni, csak hogy itt ez a vonat nem állt meg. Komótosan, de csak sikerült eljutni arra a pontra, amikor már konkrétan egy fogyatékkal élő szintjén kezelt. Bár ez mindkettőjükre igaz volt. Bevitte a szobámba az ételt, innivalót, édességet, akár napi hatszor-nyolcszor, bement a szobámba begyújtani rám, amikor ott voltam. Miközben éppen valamit csináltam matatott az asztalon, kivitte az üres poharat vagy maszatos tányért, mintha erre nem lettem volna képes. Mindent piszkált, átrendezett, kitakarított, még ha én rendbe is raktam előtte. Konkrétan volt olyan eset, mikor direkt összepakoltam a gyógyszeres kosarat, aztán ő odament és megcsinálta újra máshogyan. Ezek után meg megkérdezte, hogy hol van rajzszög, miközben már rég el lett téve, csak nem én tettem el. A cuccaim mindig rossz helyen voltak, el kellett őket rámolni, össze egy dobozba és kivinni a kamrába, miközben a bátyám holmijai, alkoholos üvegei, szerencsehozó malac kollekciója, szuvenírjei, szakkönyvei és példatárai, azok soha nem voltak elmozdítva a helyükről, sőt rendszeresen le lett porolva, úgy hogy ő már másfél évtizede nem élt velünk.
  És ez az aktivitás akár este tízkor vagy reggel hatkor is megtörténhetett. De egyszer az is megesett, hogy mikor a nagyanyám nálunk volt, akkor ő éjfél előtt fél órával toppant be hozzám - érzékeltetve azt, hogy az egész família benne volt ebben. Mintha mi sem lett volna természetesebb. A csúcs viszont vitathatatlanul az volt, mikor orgazmus közben, igen, szó szerint miközben az ondó spriccel ki belőlem a takaró alatt, akkor beszélt hozzám anyám, hogy "a kr... kru... kurumpl... a kolompér leves kint van a tűzhelyen". A szobámra mint olyanra, maximum csak kolosszális idézőjelek között tudtam hivatkozni. Bár az hozzátartozik az igazsághoz, hogy az egész kialakítása olyan elcseszett volt, mint a családom: két szoba volt egymás mellett és a közöttük lévő ajtót be sem lehetett - azaz szabadott - csukni, így ha szólni akartak nekem valami miatt, az azt jelentette, hogy csak úgy benyitottak az előszobaként funkcionáló folyosóról a másik szobába, ahonnan nyíl egyenesen rá lehetett látni arra, ahogy háttal a számítógépnél valamit csinálok - de akár a konyhából is, ami a folyosó másik oldalán volt - és mindenféle bevezetés nélkül nagyjából tíz méteres távolságból el kezdtek magyarázni nekem. Még akkor is, ha nem hallottam, mert éppen szólt a zene. Így gyakorlatilag totálisan bepenetráltak a privát szférámba, ami gyakorlatilag megszűnt létezni. Ha egyáltalán létezett valaha. Semmit nem tudtam csinálni, mert mindig, azaz bármikor megzavarhattak. Arra esélyem se volt, hogy nyugodalmasan tudjak önkielégíteni. És mindez tízen évekig ment.
  És nem tűnt fel nekik, hogy valami nem oké ezzel az egésszel. A legszüreálisabb részlete mindennek pedig az volt, hogy ezt az oltári nagy világszámot sikerült egy ezer négyzetméteres telken elhelyezkedő, pincével is rendelkező, legalább kétszázötven négyzetméteres alapterületű házban előadniuk. Egy ekkora ingatlanban nem volt egy talpalatnyi terület sem, ami felett rendelkezhettem volna. Szenvtelen plasztikusságal akár kijelenthető, hogy hajléktalan voltam, aki minden éjszakára be tudott húzódni ugyanabba a szobába.
  Ezzel párhuzamosan viszont ha a ház másik részében tartózkodtak, ahol egyébként háltak, mondhatni laktak - amiben a beköltözésünkkor még mások éltek, tehát jól el volt különítve -, akkor simán felhívtak telefonon, ha akartak valamit. Házon. Belül. Felhívtak. Telefonon. Így az is megesett, hogy hetekig nem láttam apámat, miközben egy háztartásban tartózkodtunk végig, mert a családi ebéd szokásával, ami közben akár kedélyes beszélgetés folyhatott, először húszas éveimben találkoztam az akkori barátnőm által.
  Ez az ambivalencia tökéletesen leírja azt a szociohorrort, amiben élnem kellett. Teljesen felszámolták a privát szférámat, de közben meg nem tudtak rólam semmit. Szó szerint semmit. De nem is akartak. Mikor középiskolában nagy nehezen némi noszogatást követően arra sikerült jutnom, hogy pszichológus segítségére lenne szükségem, akkor annyit mondott apám, hogy ez egy baromság, én teljesen normális vagyok. Ezzel minden problémám megoldódottnak számított, a kirívóan magas depresszió tesztem sárga papírra vetett végeredménye pedig köddé vált. Anyám meg... Egyszer a barátom azt mondta, hogy nyilvánvalóan anyám érzelmi autista, amit abból szűrt le, hogy óvónőként dolgozott világ életében. Szerintem ennél nagyobb hülyeséget még életemben nem hallottam, hiszen ilyen betegség vagy diagnózis nem létezik és ezt el is mondtam a barátomnak. Jobban belegondolva azonban rájöttem, hogy talán mégis csak volt valami relevanciája a mondandójának, ha abból indulok ki, hogy közlésének tárgya az akart lenni, hogy érzelmileg visszamaradott. Bár hogy ez minden óvónőre igaz lenne, abban egyértelműen kételkedtem, mégis fején találta a szöget.
  Az teljesen természetes volt, hogy megkérdezte, hogy "Hol van az apád?", illetve hogy "Mi baja van apádnak?" Ez volt az információ szerzés módja, mert ha nem nekem szegezte a kérdést, akkor soha nem kapott választ. Bár így sem, mert nekem se mondtak semmit, ami így visszagondolva még értelmetlenebbé teszi az egészet. Így élték le az életük kétharmadát. És annak függvényében, hogy ennyit nem tudtak megbeszélni, gyanítható az egész kommunikációjuk és kapcsolatuk minősége. Ami aztán rajtam csattant és még csak nem is olyan bonyolult folyamatok következtében, hogy ebből láthatatlanul mennyi mindent vettem át és emiatt milyen kapcsolatokra kárhoztattam, és még csak nem is azért, mert így velem szemben is ezt kezdték el alkalmazni, mert postaládánk se volt, így minden levelem a kezükön futott keresztül, de ha véletlen valamit kézbe kaptam, mint az orvosi papírjaimat, akkor simán belenézett anyám, hogy megtudjon rólam valamit, hanem hogy ennek nyomán alakultak ki a mindennapjaim.
  Felkeltem. Nem történt semmi. Ettem egy fél szelet kenyeret. Ittam valami szeszt, hogy a zsibbadás egy pillanatra elterelje a figyelmemet arról, hogy semmit nem érek a világon és konzerváljon, különben azonnal el kezdtem volna magam szurkálni meg vagdosni nagy késsel. Megnéztem a híreket, konstatáltam hogy a világ még mindig egy elviselhetetlen hely, ami sehová nem fejlődik. Ittam még egy picit. Szétnéztem az apróhirdetéses oldalakon, hogy valami olcsó zenéhez kapcsolódó eszköz akad-e. Bár tök mindegy volt, mert bármilyen olcsó dolog sikerül bukkannom, úgy se tudtam volna magamnak megvenni. Meg minek is tettem volna, hiszen világ életemben senki se akart velem zenélni, egyedül meg kevés voltam hozzá. Csapatjátékosnak születtem - amit soha senki nem ismert fel, csak én, de én is túl későn -, így nem voltak meg a képességeim, hogy szólista legyek, annyira meg nem voltam tehetséges, hogy egyszerre minden hangszeren tudjak játszani és ilyen módon bármikor bárkit pótolni tudjak. Ittam még egy kicsit. Kivertem jó csajok fényképeire. Természetesen jobb híján, mert mi mást csinálhattam volna helyette? Belőlük nem kaptam, de nem csak belőlük, hanem másokból se. Senkiből se. Akkor sem, ha ocsmányok, rútak, buták vagy öregek voltak. Orgazmus közben elbőgtem magam és véresre martam az arcomat, mert képtelen voltam elviselni, hogy olyan vágyakkal születtem, amiket soha nem bírtam megélni. Ittam még egy kicsit. Végül csak nem tudtam megállni, hogy ne nyúljak kés után. Néhány vágás után ráhagytam az öncsonkítást. Megnéztem a munkalehetőségeket. Sehol nem találtam olyat, amit négy, esetleg nyolc osztállyal lehetne csinálni és nem kell hozzá fizikai erőnlét. Kivertem még egyszer. Üvöltve, nyüszítve ordítottam utána. Mikor nem bírtam tovább a fájdalmat, akkor a fájdalom érzékelésére már nem üvöltöttem, hanem valami szellemi eltorzulás következtében, mint egy eszelős elmebeteg vinnyogva röhögtem betorzult arccal a földön fetrengve. Végül valami pokolian fájdalmas köztes állapotban megrekedve, egyszerre visítva röhögtem és nyüszítettem. Minden nap ugyanolyan volt. Nem történt semmi és kifolyt az idő a kezeim közül.
  Aztán anyám hazaért. Bement a szobámba. Nem számított, hogy éppen próbáltam kiverni vagy sem és bele is kezdett a fontos, életet és univerzumot meghatározó kérdések sorába. "Ettél már máma? Ettél már máma? Ettél már máma? Ettél már máma? Ettél már máma? Ettél már máma? Ettél már máma? Ettél már máma? Ettél már máma? Ettél már máma? Ettél már máma? Ettélmármámaettélmármámaettélmármámaettélmármáma... Van mosogatni való? Begyújtottál? Jó, akkor begyújtok. Ja, hogy már begyújtottál? Annyira ügyes gyerek vagy! Hozzák fát? Ettél már máma? Van mosni való? Hozzak be neked baracklevet? Hány óra van? Ittál? Ettél? Mit ettél? Holnap reggel fel tudsz kelni? (Nem, egy óvodás vagyok, aki nem tudok beállítani egy ébresztőt.) Éhes vagy? Péksütit ettél? Levest ettél? Van itt bent mosogatni való? Felforraltam a levest. (Mert nyilvánvalóan nem tudtam eldönteni, hogy mikor vagyok éhes és ha mégis összejött volna ez, akkor sem tudtam volna magamnak ételt melegíteni.) Ettél már máma? Ugat a kutya, látsz valaki? Jött valaki hozzánk? Vagy miért ugat a kutya? (Gondolom ha valaki jött hozzánk, akkor csöngetni fog. Ja... Nincs csengőnk. Akkor csak úgy bejön, mint általában mindenki. Amúgy meg gondolom valaki elsétált az utcán - mert az embereknek ez a rossz szokása, micsoda döbbenet! - és ezért ugatnak a kutyák.) Ettél már máma? Van mosni valód? Van mosogatni valód? Meggyulladt a tűz?" - majd hat másodperc múlva bement a szobámba, hogy tegyen a tűzre.
  Egy idő után minden kimondott szava egy ostorcsapássá vált számomra, egy késszúrássá, mintha a fülembe vágnának valami éleset, egészen be az agyamig és közben remegett a fejem, annyira szorítottam össze a fogsoraimat az idegtől, másfelől viszont az elcsigázott apátiában már vártam, hogy mikor jön el az a pont, hogy tényleg sikerül a szürrealitás határát áttörni és megkérdezi, hogy esetleg nem kell-e bevinni nekem a bilit, hogy ne kelljen kimennem a WC-re se, vagy netalántán nem kell-e kiverni nekem helyettem. Pláne annak tekintetében, hogy még a WC-ülve se volt nyugtom. Cserébe viszont olyan kérdések sosem hangzottak el, hogy mi foglalkoztat, hogy vagyok, vagy bármi más, ehhez hasonló, magasabb rendű életet feltételező érdeklődések. Ha pedig csak feküdtem az ágyon és már nem bírtam megszólalni se, mert olyan állapotban voltam, akkor jöttek a "Jaj istenem!" meg "Ó istenem!" felkiáltások, meg a lelkiterror, hogy én meg az apám tönkretesszük őt.
  Totálisan összeomlott az életem. Egy átlag ember négy nap házi karantén után becsavarodik. Én négy évig voltam ilyen állapotban és senkinek nem hiányoztam, mert nem volt senkim. Emiatt nem is voltak különleges napok az életemben vagy bulik. Csak vegetáltam. De nem tűnt fel nekik. Nem tűnt fel, hogy soha nem volt születésnapom, hogy nincsenek barátaim, nincs munkám, nincs nemi életem, minden nap üvöltök a fájdalomtól, bőgök, kínkeservesen szenvedek. Nem értették, hogy két diplomával a hátam mögött nem vesznek fel gyári munkásnak vagy segédmunkásnak, és a közmunka hiába volt a legmegalázóbb dolog a világon, még az is egy elérhetetlen vágyálommá vált számomra. És mindezek után a felnőtté válásom alkalmából az élettől egy spontán lábbénulást kaptam ajándékba, aminek következtében be kellett feküdnöm a kórházba és amire az apám csak annyit tudott reagálni, hogy az üres, buta, frusztrált pofájából nézett ki rám, majd nyögve üvöltötte, úgy hogy majdnem szétrobbant a feje, hogy "Nem kapok szikrát! Nem kapok gyújtás!" Ja... Mert azt sem sikerült felfognia, hogy az embernek vannak panaszai és ebben az esetben orvosi segítségre van szüksége.
  Tehát mindezekhez egy komoly fejet nem sikerült vágniuk. Csak ment tovább minden ugyanúgy. Ettél már máma? Ettél már máma? Ettél már máma? Ettél már máma? Ettél már máma? Nem tudtam eldönteni, hogy demensek és ezért teszik fel ugyanazt a kérdést minden fél órában, vagy szánt szándékkal elbutították magukat, hogy úgy tűnjön nekik, hogy minden rendben van.
  Szerencsétlen elmebetegek megcsináltak engem, aztán hagytak élve megrohadni. Szembenézve a kőkemény valósággal kijelenthető, hogy technikailag nem volt családom. Sőt jobban belegondolva mást sem hallgattam az egyetemi éveim alatt napi rendszerességgel, hogy ne menjek sehová, ne induljak el, úgy sem érem el a buszt. Minden. Egyes. Rohadt. Alkalommal. És minden egyes rohadt alkalommal, még ha sietnem is kellett nagyon, de elértem. Szóval ha egy árvaházban növök fel előrébb lettem volna.
  De mindez csak az átlagos adag volt belőlük. Az igazi tortúrát, a tömény dózist az jelentette, mikor be kellett ülnöm melléjük fájós lábbal egy másfél négyzetméteresen fülkébe, így barátok között számolva is fél négyzetméteren kellet hat-hét órán keresztül, megállás nélkül egy háromszáz kilométeres utat kibírnom mellettük, amihez képest egy tömött távolsági busz is elsőosztályú utazásnak számított volna és az orrfacsaró bűzökben hallgatni őket. A szitkozódást apámtól. Szitkozódást minden egyes kátyúnál, hogy milyen rosszak az utak, miközben választáskor a féldiktatórikus szemetekre voksolt, akik tíz év alatt sem csináltak ez ellen semmit se. Szitkozódást mindenkire, aki át merészel menni a zebrán, mielőtt mi áthaladnánk rajta. Szitkozódást azokra, aki lassít, aki kanyarodik és ezzel akadályozza az utunkat, de még a közlekedési lámpára is, ami pirosra mer váltani. És öntörvényűen közlekedett, akár a belső sávban hatvannal országúton, még akkor is, ha mindenki levillogta és ledudálta. És ha útszéli prostituáltak mellett haladtunk el, akkor hallgathattam a becsmérlést. Magamban meg hozzátettem, hogy ha azonos kromoszómával születek, akkor én is az út szélén állnék, csak hogy megszabaduljak attól, amiben élnem kell.
  És eme tortára jött a hab, ami az anyagi helyzetünk volt. Apám sose dolgozott, merthogy egyszer elmesélte, hogy a szakmáját - villanyszerelő volt - nem fizetik meg, ha dolgozni akarna, az neki ráfizetés lenne. Mindezt a szakember válság kirobbanása után legalább öt, ha nem tíz évvel mondta. És ahol hiány van, ott bármekkora munkadíjat lehet mondani. Egyszer beszéltem is egy fiatal sráccal - ő is pont villanyos volt -, aki senkinek a senkije nem volt, nem egy oligarcha fia, hanem egy és azt átlagos földi halandó volt, és azt regélte, hogy hiába vált egy egy mániákus függővé, nincs olyan túlárazott szerszám, amit nem tud magának megvenni és ha elszúr valamit, akkor nincs olyan bírság, amit ne tudna kifizetni. És ha rossz szakember is volt apám - amit sosem tudtam megítélni -, akkor is érthetetlen volt, hogy hogy nem fizetik ki, hogy nem éri meg neki a munka, mert még a kókány munkát végző mekkmesterek is vígan éltek. Anyám meg közalkalmazottként nem egy multinacionális cég vezérigazgatójának járó fizetést vitt haza. Így hát egyre hitványabb életkörülmények között sínylődtünk. A nyugdíjas éveikhez közeledve már ott tartottak, hogy közintézményekből lopták a WC papírt, ha volt rá lehetőségük, mert akkor legalább arra sem kellett költeni és rászorulóknak szánt adományokból fölöztek le maguknak részesedést, vagy csak szimplán lopkodtak belőle. Mint amikor anyámmal ki kellett mennem az utcára az autónkhoz, ami tele volt csokoládéval, hogy pár kosárral kivegyünk belőle, mert másnap apám vitte tovább, ahol le kellett adnia azt adományként. A kipakolás nagy része pedig abból állt, hogy anyám zaklatottan ismételgette, hogy figyeljek, nehogy jöjjön valaki, észre ne vegyék ezt az egészet, mindezt pedig este, korom sötétben, kijárási tilalom idején sikerült előadnia. Soha nem molesztáltak és valószínűleg nem is leszek szexuális zaklatás áldozata, de megtudtam, hogy milyen amikor megerőszakolják az embert. Az egész annyira nyomorúságos volt, hogy inkább éhen haltam volna és fejben végig próbáltam máshol járni, csak hogy ne kelljen átélnem azt a szánalmas borzalmat ott és akkor.
  Így hát nem csoda, hogy a szeméttel való fűtésben nálunk nem volt semmi rendkívüli és úgy viseltek szemüveget a látásuk romlása miatt, hogy szemész vagy optikus sosem látta őket, hanem a problémát orvosolva valahol megvették a legolcsóbb neve nincs dioptriás lencséjű darabot, aztán azt használták, közben meg óbégattak, hogy nem látnak.
  Megtestesítették az esszenciális csóróságot. Azt a fajta szegénységet, aminek az igazi nyomora nem a nélkülözésben, hanem a kilátástalanságban gyökeredzik, olyan életnek kitéve, amiben nincsenek lehetőségek, ezért nincs is miért vagy mire tervet alkotni. A kitörés lehetetlensége, ami determinálja a személyiségét. Mikor az ember csak van. Keresi a betevőt - ha egyáltalán... Elkölti a betevőt. És indul minden elölről. Nem él, csak létezik, egyik napról a másikra. Még akkor is, ha valami érthetetlen véletlen folytán nyakába esnek milliók. Kiélvezi, aztán elveszíti, pont mint az átlagos lottónyertes. De ennek a bukásnak a súlya értelmezhetetlen számára, mert ugyanolyannak hat, mint az összes többi, és így ismerősségében átlagossá, lényegtelenné és súlytalanná válik. És közben persze az egyetlen kiutat a nyomorúságból úgy tudja elképzelni, hogy ha lottón nyer. Kemény és becsületes munka árán még véletlenül sem. És micsoda csoda! Szüleimtől se hallottam mást, minthogy ha majd a lottón nyerünk, lesz ez meg az. Velem szöges ellentétben. Én hülye...
  Ezen utolsó momentum, a szegénység kulminálódása a legkegyetlenebb pontja mindennek. Mert egyfelől tényleg ezt végignézni a legszomorúbb az egész folyamatból, másrészt viszont sokak számára ez jelenti a társadalom alsó rétegét, ebből fejtik vissza az egyének életét és életszínvonalát, nem pedig fordítva, így azok is stigmatizálttá válnak, akik talán tényleg nem tehetnek arról, ahogy élnek és megérdemelnék a segítséget. Mert a világ nem fekete és fehér. Vannak akik tényleg önhibájukon kívül szegényednek el és még csak nem is kell háború sújtotta övezetek lakóira gondolni, hiszen simán benne van a világ változásaiban az, hogy valakinek a szaktudása elévül és már nem tud, alkalmazkodni, váltani másra, esetleg a területen ahol érvényesülni próbál hatalmas a dömping, a tolongás, egyszerűen túlképzés van, amiből vesztesként jön ki. Csakhogy az ember képtelen együtt érző lenni onnantól kezdve, ha egyszer látja azt, amikor valakinek tényleg adódik egy lehetősége a kitörésre, de az tipikus proli módjára céltalanul elherdálja azt. És meg is értem mindezt, mert annak ellenére hogy én soha nem voltam ilyen, a szüleim tökéletesen alátámasztották a létezésükkel ezt.
  Mikor apámra rászakadt a bank, akkor még hitelt is vett fel, hogy három autót vegyen egyszerre, amiből a személygépkocsit hamar odaadta bátyámnak - akinek cserébe fizetnie kellett a hitelek egy részét apám után -, a piacon található legnagyobb kivitelű tehergépkocsi és legnagyobb kivitelű mikrobusz pedig gyakorlatilag kihasználatlan maradt, mert a szándék elvileg megvolt benne, hogy akár vállalkozzon, de valahogy a számok úgy adták ki, hogy neki csak abban az esetben érte volna meg ezt a tevékenységet folytatnia, hogy az árajánlatai mindenki másénál magasabbak voltak, olyannyira hogy a mögötte kullogó második legdrágább sofőr is fele annyiért fuvarozott, mint ő és ezért az irreálisan magas árért cserébe nemhogy különleges szolgáltatásokat nem tudott nyújtani, de még csak számlát se adott, hogy legalább törvényes legyen amit csinál és adózzon utána becsületesen. Akárhogy gondolkoztam, hogy ez miképpen lehetséges, sosem jöttem rá. Így sikerült az összes vagyonának többszörösét eltapsolnia eredménytelenül - a család rovására -, aminek következében méreg drága járgányokkal a birtokában sok változás nem történt az életében, ahogy előtte, pontosan ugyanúgy utána is ügyeskedő olcsójános módjára guberált. És megideologizálta a pénztelenséget. Merthogy az volt a tézise, hogy egy gyereknek vegyünk meg mindent, de még véletlenül se adjunk neki pénzt. Hiszen pontosan tudjuk, hogy akkor mi történne. Nyilvánvalóan alkoholra, cigire és szerre költené. Szóval egy gyerekben még véletlenül sem szabad megbízni. Cinikusan csak annyit tettem hozzá ehhez magamban felnőtt fejjel - azonfelül hogy ennek ellenére sok mindent nem kaptunk tőle, csak azt, ami szerinte tényleg hasznunkra vált -, hogy így van, a végén még a gyerek megtanulna felelősséggel bánni a pénzzel, tisztelni azt, spórolni és anyagi célokat kitűzni. Minő tragédia volna.
  Bár ehhez az apám által művelt életművész életvitelhez egy pikáns adalék, hogy rettentően közel állt az analfabétaság határához. Mert ahogy minden pragmatikus olcsójános, ő is ügyeskedéssel akart pénzt keresni, tehát adni-venni, csereberélni, csencselni, üzletelni, minden ingyen vihető holmit elvinni, aztán pénzzé tenni, ami akár jól is hangozhat, hiszen az ilyen embereknek jócskán kedvezett az internet korának beköszönte - ami miatt egy darabig meg is értettem ezt az életformát, még ha ezt utólag szívem szerint letagadnám és mélységesen szégyellem is. Csakhogy apám nemcsak pénzügyileg volt életképtelen, hanem a digitális világban is. Legkevésbé sem voltak magas elvárásaim vele kapcsolatban, de konkrétan tényleg mindenre képtelen volt. Egyetlen fiókjába se tudott belépni, egy elektronikus üzenetet sem tudott megírni és elküldeni. Az összeset nekem kellett kezelnem, miközben halvány gőzöm sem volt róla, hogy kivel milyen viszonyban áll, milyen hangnem beszélnek. A hirdetéseit is én kezeltem, nekem kellett megírnom és feladnom őket, úgy hogy fogalmam sem volt arról, hogy miről van szó, ha meg jött egy üzenet, akkor szólt, hogy ugyan írjak már annak az idióta hernyónak, hogy adja meg a számát vagy csak csörgesse meg és ő visszahívja, mert óóó igen! Senkinek nem vette fel a telefont. Ha hívták, akkor letette és mindenkit visszahívott, mert neki ingyen volt a hívás. Ezzel mutatta ki a nagyvonalúságát, mintha valami király lenne. És nem érezte azt, hogy ez leginkább csak ciki és szánalmas, mert egy perc telefonbeszélgetés nagyjából egy darab cukorka vagy rágógumi árával vetekedett, amire normális emberek nem voltak rászorulva. Az utasításait pedig rengetegszer telefonba diktálta be, csak címszavakba, tízen másodpercek alatt, hogy még erre is minél kevesebb időt kelljen rászentelnie. De hová gondolok?! Volt hogy nekem kellett beírnom a telefonjába egy számot és nekem kellett helyette fényképeznem a hirdetéseihez, mert egy rohadt gombot képtelen volt megnyomni, miközben nekem sose volt okos készülékem vele ellentétben. Nekem. Kellett. Fényképeznem. Helyette. Minden feladta neki a leckét, ami egy kilincsnél bonyolultabb volt. Így rám voltak utalva, én meg rá, rájuk, és ennek következtében egy beteges szimbiózis éltünk.
  És mindezt valami zseniális lustasággal kombinálta, amire már egy külön kifejezést kellene alkotni. A favágásról csak napról napra lehetett szó. Hogy az ázott fa fűtőértéke mennyivel gyengébb, az elhanyagolható probléma volt az összképet nézve. Az, hogy minden nap, vagy akár napjában többször nekiállni, ráhagyni, nekiállni, ráhagyni, nekiállni, ráhagyni, mennyivel időigényesebb volt, mint egyszer normálisan megcsinálni, egészen egyértelmű, arról nem is beszélve, hogy mennyivel kényelmesebb ezt mondjuk nyáron megcsinálni és nem télvíz idején, zord körülmények között szívni vele. Mondjuk ehhez szükséges lett volna napokkal, hetekkel, esetleg fél évvel előre előre látni. De hová gondolok?! Egy harminc éves laptoppal próbálta intézni az ügyes-bajos dolgait, ami működött úgy, ahogy. Aztán egyszer kaptam egy leselejtezett számítógépet, amíg az enyémmel gond volt, de végül nem kellett használnom, így átruháztam rá. Kellett hozzá ezt-azt venni, ami meg is történt, de itt megállt a történet. Talán, nagyjából pár évvel később csak visszakértem, mert megint szervizre szorult a sajátom. Miután megint visszavittem neki, akkor kérdezte, hogy egyáltalán működik-e. Ekkor esett le nekem, hogy ő erőnek erejével elhitette magával, hogy az a gép nem működött soha. Nem volt egy kódfeltörő szerkezet, az enyémnél lassúbb és gyengébb volt, de apám laptopján egy üzenetet megnézni tizenöt perc volt - túlzás nélkül - a jövevényen... Hát az meg működött normálisan. De nem... Nem volt hajlandó rászánni legeslegfeljebb egy órát, hogy beüzemelje, hogy aztán ne tizenöt perc legyen egy üzenet elolvasása, hanem fél. Tehát mindent összeszámolva a ráfordított idő másfél órán belül megtérült volna, de... De semmi. Elfogytak a szavaim. A hozzá vett kiegészítők, mint például a billentyűzet, pedig soha nem is lett kibontva.
  Ennek tekintetében maximum gyári munkásnak lett volna alkalmas, de ugye a munkához való viszonya, meg hogy szerinte ő mindenkinél mindent jobban tudott nem sokat kedvezett ennek.
  Anyám meg csak szimplán képtelen volt egy telibevert garast másfél percnél tovább megtartani. Mikor bátyám intézett neki egy könyvet, akkor átadáskor rákérdezett, hogy mennyi volt. Bátyám elengedte volna, mondván nem számít, csak pár szár forint volt. Így aztán erősködve a kezébe nyomott négyezret, hogy korrektül legyen elszámolva a dolog. Közben meg mindenből a legolcsóbbat vette. Ha meg akciós volt valami, akkor semmiképpen nem hagyta ott. Aztán meg hajtogatta folyton folyvást, hogy együnk-együnk, fogyjon az a valami, mert aztán megeszi az egér. Csepp a tengerbe, nem ezen állt vagy bukott az életünk, csak jól bemutatja ez az uralkodó mentalitást. Nagyvonalúnak lenni, miközben nincs igazán miből. Ennek fényében nem csoda, hogy legjobb tudomásom szerint soha nem rendelkezett akkora megtakarítással, amekkora az egyhavi fizetése volt, de talán még annak törtrésznyiével se. Ezzel párhuzamosan meg egy fél életen át ment a sírás, évről évre ígérgetve, hogy ki lesz festve a szoba jövőre. De hát sose futotta rá miből. És ha kölcsönkért, akkor garantáltan a létező legkisebb részletekben adta vissza. Különben képtelen lett volna rá. Mert persze mikor már nekem lett volna szükségem anyagi segítségre, hogy túllépjek életem legnagyobb krízisén, akkor már évtizedes viszonylatban nem hogy nem támogattak semmivel, hanem tőlem kértek pénzt. Másfelől egy darabig sajnáltam anyámat, mert tényleg csomószor apám költötte el az általa megszerzett vagyont, de aztán rájöttem, hogy nem csak nem különb, de még ezt a beteg rendszert, ami tönkretette mindannyiunkat életét ő tartotta fent a Stockholm-szindrómájával.
  Ez volt a legrosszabb a pokolban. Nem az, hogy egy ötven éves szerkezettel kellett kukoricát morzsolnom, miközben ezt már mindenhol máshol automatizálták; nem az, hogy egyszer elmentem bátyámékhoz látogatóba és egy hajléktalan tarhálni akart tőlem, majd mikor meglátta, hogy milyen telefonom van, akkor már ő akart nekem pénzt adni, mert még neki is jobb volt; nem az, hogy egy idő után karácsonyra az ég egy adta világon semmilyen ajándékot nem kaptam és nem is adtam, mert elfogyott az összes pénzem, mert ha egyszer nem futotta rá miből, akkor így jártam, ez van, nem mindenki élhet jól; és talán még az sem, hogy a karácsonyokkal ez volt a legkisebb probléma, mert a nagyobbik az volt, hogy tényleg nem jelentett semmit, mindenkinek csak egy nyűg volt, hogy akkor most úgy kell tenni, mintha egy különleges nap lenne, amiből egyenesen következik, hogy nem voltak különleges napok életünkben, egy nyaralás, egy kis jól megérdemeltem kikapcsolódás, csak egy végeláthatatlan monoton szürke dágvány volt, amiben minden nap ugyanolyan évtizedeken keresztül és így még igazán pihenni meg kikapcsolódni se tanultam meg. A legrosszabb az volt, hogy mindebből semmiféle kiút nem látszódott és visszanézve nem is létezett. Hogy egyszerűen minden maradt ugyanolyan íztelen, értéktelen, és még egy látványos, gyors lefolyású katartikus összeomlás sem következik be. És bármit csináltam vagy csinálhattam volna, nem én irányítottam az életemet.
  Ezt az egész időszakot úgy tudnám jellemezni röviden, hogy olyan volt, mintha minden nap leültem volna egy rusztikus asztalhoz, az előttem lévő áttetsző tégelyt először csak kezembe véve, majd a fény felé tartva megvizsgálva megbizonyosodtam volna, hogy az-e, amit gondolok róla, majd a fedelét letekerve határtalan  nyugalommal egy teáskanállal ínyenc módjára ettem volna ki belőle a benne lévő laboratóriumi tisztaságú mérget.
  Valójában azonban bennem volt a hiba. Meg kellett volna értenem őket. Mit akartam túráztatni szerencsétleneket, miközben nyilvánvalóvá tették jóval több mint húsz év alatt, hogy nem azért léteztek, hogy boldogok legyenek vagy normális életük legyen. Hosszú évtizedeken keresztül egymás mellett voltak úgy, hogy szó szerint nem nyúltak egymáshoz, undorodtak egymástól, gyűlölték egymást. Nekik ez volt a természetes. Bármiféle értékrend, erkölcs és szeretet nélkül lenni. Így hogy vették volna észre bármiféle problémámat, hogy a szexuális- és magánéletem egy csőd, vagy hogy nem tudok költeni a későn kialakult hobbimra? De hová gondolok? Arra nem futotta, hogy ha valakit el akarok hívni kávézni, azt tudjam fizetni, nem tudtam elmenni fodrászhoz, fogorvoshoz, vagy bicikliszerelőhöz, hogy a városban tudjak normálisan közlekedni. De még csak ilyen messzire se kell mennem. Tisztán emlékszem apám kijelentésére, amikor öcsém vásárolt házában először szétnézett és annyit mondott, hogy nem kell semmit se ezen csinálni, mert a "szépségbe bele lehet halni, az egyszerűségbe nem". No igen... Ez azt hiszem elmagyaráz sok mindent.
  Hogy miért nem sikerült felcsavaroznia nyolc év alatt egy fogast az előszobaként funkcionáló folyosóra. Miért nem sikerült csengőt szerelnie a házba tizenöt év alatt, miközben elvileg villanyszerelő volt. Vagy ha már az állítólagos szakmájánál tartunk, hasonló időintervallumon keresztül miért lógott ki a falból a dugaljsor használhatatlanul, vagy ha egyszer tönkrement az udvaron a lámpa, azt miért nem sikerült megjavítania soha. Persze mindig volt magyarázat, példának okáért mikor az egész ház villamoshálózata került szóba, akkor kifejtette, hogy "a nagyságos asszony - mármint anyám - se érti meg, hogy ez őrültséges munka lenne". Így inkább maradt minden ugyanolyan évtizedekig. Mint a szobájukban a parketta, ami olyan állapotban volt, mintha döngölt padló lett volna. Egy igazi hullámvasút. Szúrágta szemét. És mindezek csak azon bizonyos jéghegy csúcsát képezték. Mert a zord idők beálltával mínusz fokokban fürödtek - ha egyáltalán fürödtek -, kvázi a szabadban, mert a fürdőszoba és folyosó ajtajait nem lehetett becsukni, de ha be is lehetett volna, akkor sem szigeteltek volna semmit se. Ahogy a falak sem. Ami már egy jóval súlyosabb probléma volt. De nekik nem volt az, mert a "szépségbe bele lehet halni".
  Erről a szemétdombról akartam minden áron elkerülni. És szó szerint minden áron. Minden életidőmet, energiámat és összekuporgatott pénzemet erre áldoztam fel. A középiskolai évek, amik normális embereknél a kamaszkori depresszió mellett a bulizások kezdetét jelenti, számomra egy aszkéta életvitelű internátusi időszakot hozott. Minden nap tizennégy órát voltam iskolában. Az első év különösen kemény volt, mert minden nap reggel négy szobából kellett levinnem a szemetet a legfelső szintről a kollégiumban, mert gólya voltam rengeteg felsőbb éves között. Egyszer pedig csak két órát tudtam aludni, mert hajnalig illegális gólyaavatót rendeztek nekünk, ami annyira keményre sikeredett, hogy a nyilvánosságra kerülése után még az országos tévécsatornák is beszámoltak róla, illetve évekig kellett járni miatta bíróságra. Mindezek az akaratomat nem törték meg. Volt egy táblázat a termünk ajtaján, amire minden nap fel kellett írnia mindenkinek, hogy mennyit készült a következő órára aznap. Sosem felejtem el: év végi vizsga előtt mindenki beírogatta, hogy fél meg egy órát gyakorolt, én meg hét és felet, másnap meg mutogatták a tanáromnak, hogy ez a srác nem normális, fanatikus. Azt hiszem több mint rengeteget elárul, hogy ezekre az évekre utólag könnyes szemekkel emlékeztem vissza, mint a letűnt fénykoromra. Mivel szobatársaim voltak, így legalább velük beszélgettem, meg persze az iskolában is interakcióban voltam más emberekkel. Illetve akkoriban még élt bennem a remény, hogy ha keményen dolgozok, annak meg lehet a gyümölcse és bármi lehet belőlem. Jobban belegondolva pedig ekkor voltam a legtöbbet távol a családomtól, ami szintén rányomhatta a pozitív bélyegét az érzéseimre. És a lelkesedésem későbbiekben sem hagyott alább. Mielőtt meghalt volna a nagyapám az utolsó születésnapján az egész családból egyedül én nem voltam ott. Miért? Mert egy értelmetlen zenekari próbán, majd tét nélkül koncerten voltam, csak azért, hogy mindig a frontvonalba legyek, rám mindig lehessen számítani és ez látszódjon is, valamint mindent megtegyek, ami tőlem telik a kitörés érdekében. Mikor nem adatott más lehetőség saját magam próbáltam szervezni. Gyakorlatilag bármit. Az utolsó zenekart, amit próbáltam összehozni, faltól falig három évig csináltam, több száz zenészt kerestem meg, hogy alkossunk valamit. Majdhogynem mindenki egy ostoba retkes gyökérnek nézett, így nem is lett belőle semmi. És szívem szerint nem is sorolnám tovább az értelmetlen mértékű áldozatokat, mert csak egyre mélyebb sebekbe csöpögtetek sósavat, de nem lenne teljes a körkép azon elmebeteg mocsadék nélkül, aki befűzött,hogy csináljunk közösen egy zeneműkiadót, mert hasznos eleme lehetnék egy ilyen szervezetnek és meggazdagodnánk, én meg igent mondtam a régi jó ismertségre, a tiszteletre és a valóban ígéretes tervre gondolva, amit követően évekig ingyen és bérmentve dolgoztam, úgy hogy még ünnepeken is mentem, ha kellett, meg családi ebédeken nem vettem részt, a korábbi keserű tapasztalataim ellenére, illetve kicsalta az összes pénzemet, majd miután beindult az egész a közös vállalkozás megszűnt közösnek lenni, kirúgott és egyúttal földönfutóvá tett.
  Tervezgettem, álmokat szövögettem, tele voltam ötletekkel, elképzeltem, hogy mi mindent fogok alkotni és mennyi változást érek el a világban. És mindegyikért rengeteget tettem, küzdöttem. Végül pedig azon kaptam magam, hogy nem hogy a világot nem tudtam megváltoztatni, hanem a saját életemet se. Kikerültem a nagybetűs életbe, ahol nem volt helyem. Az összes tudásom és tapasztalatom haszontalan volt, mind ment a kukába. Bármit megcsináltam volna, bármi dolgoztam volna, bármennyiért, de nem kellettem senkinek, nem voltam jó semmire. Kiképeztek valami olyasmire, amire semmi szüksége nem volt a társadalomnak. Csak ültem az ágyamon, a nyomorban, ripityára törve. Minden szinten és értelemben. Néztem ki a fejemből üres tekintettel és gondolkoztam, hogy ez hogy lehetséges. Mindenkinél többet tettem és mindenkinél kevesebbet kaptam. Amíg a kortársaim narkóztak, vedeltek, összefeküdtek egymással, mindenki mindenkivel, tettek a világra magasról, tehát éltek, addig én kihajtottam a belem, végeredményképpen pedig nemcsak előrébb jártak az életben hozzám képest - még a gyengébb képességűek is -, hanem ők vitték valamire, tartottak valahol, én meg egy senki voltam. Semmim és senkim nem volt.
  Sosem hazudtam azt, hogy csodagyereknek kiáltottak ki. Messze nem. De elmondtak mindennek, hogy milyen tehetséges, intelligens, értelmes és szorgalmas vagyok, szó szerint elhangzott, hogy ha a környezetemből egy embert kellene mondani, aki még a jég hátán is megélne, az én vagyok. Aztán bezzeg a szavaiért később senki nem vállalta felelősséget és arra soha nem kaptam magyarázatot, hogy a fent említett kvalitásaim ellenére miért kerültem a süllyesztőbe, miért rekedtem benne a nyomorban. A Pokolban.
  Valaki azt írta egyszer: "A pokol az értelem tehetetlensége." Ezzel a gondolattal az után találkoztam, hogy kikeveredtem belőle. Ekkor jöttem rá, hogy én tényleg jártam ott. És talán ez volt a legsúlyosabb csapás az utóhatások közül. Hogy beigazolódott az, ami mindvégig bennem motoszkált: amin keresztül mentem az nem egy mentális apokalipszis volt, hanem egy tényleges apokalipszis. Az a tudás, hogy a Pokol nem a fejemben létezett, hanem egy matematikailag és földrajzilag, térben és időben egy pontosan körülhatárolható hely volt megrendített. Teletömhettek volna a pszichológusok és pszichiáterek egy vagonnyi nyugtatóval, hangulatjavítóval, drogokkal, akkor sem javult volna az életem. Mert nem bennem volt a hiba.
  Csak párszor próbáltam előhozakodni a történetemmel, miután minden jobbra fordult, de minden egyes alkalommal azt hallgattam utána, hogy én egy jó példa vagyok arra, hogy bármilyen mély gödörből ki lehet jönni és sosem késő elkezdni. Nem! Nem! Egyáltalán nem! Talán kilencven éves aggastyánként van esélyem arra, hogy orvosi diplomát szerezzek a nulláról? Tényleg sosem késő elkezdeni? Ha belehaltam volna, akkor mit mondtak volna a koporsóm mellett? És mi van azokkal, akik végül nem tudtak felállni abból, amin én keresztül mentem? Semmit nem értettek az egészből. Ahogy annak idején sem értett meg senki.
  Mindenki csak üvöltött, rugdosott. Semmi mást nem harsogtak, csak hogy nagyon akarni kell, pozitívan gondolkozni, azt szuggerálni, hogy szerencsés vagyok, meg még jobban kell akarni a jót és akkor jönni fog a siker. És olyan nincs, hogy nem jön. Ha nem jön, nem akartam eléggé. Sőt! Nem csináltam semmit.
  Valóságvákuumban rekedtem. Eldobtam az egy szem, megismételhetetlen emberi életem egyik legfontosabb szakaszát, hogy változást érjek el és miután ez nem következett be azt mondták rá, hogy akkor amit csináltam az egy nagy semmi volt. Az nem történt meg. Amit kézzel foghatóan átéltem, az valójában mások szerint meg sem történt és ezt sulykolták belém. Azt éreztem, hogy a valóság elvesztette valóság jellegét. Nem csak nehéz volt eldönteni, hanem szinte lehetetlen és azon tűnődtem, hogy ki őrültebb: én... Vagy mindenki más. Egyéb köztes lehetőség nem maradt.
  Egyszer odajött hozzám egy srác a csinos barátnőjével. Köztudottan végig alkoholizálta a középiskolát, aztán az lett a munkája, hogy luxusautókat kellett egyik helyről a másikra elvezetnie horribilis fizetésért. El kezdte elmagyarázni nekem, hogy az élet úgy működik, hogy csak nagyon akarni kell és minden valóra válik.
Szemérmetlenül előadta, hogy küzdjek a körmöm szakadtáig, amíg ő flegmán beül egy hasított bőr üléses sportkocsiba. Hiába mondtam, hogy ha az előttünk lévő sörpadot ellopom, hazaviszem és azt a nézésemmel megpróbálom áttranszformálni úgy, hogy az gyémántból legyen és így rengeteg pénzhez jussak, az nem fog soha megtörténni, tehát az akaratommal nem tudom meghajlítani a valóságot, mert erre az volt a reakciója, hogy ha igazán el akarom hinni, hogy az az asztal gyémántból van, akkor egy idő után el is fogom hinni, hogy tényleg van egy gyémánt asztalom és ez engem annyira boldoggá fog tenni, mintha az értékét képező pénzt megkapnám. Szóval nekem csak egy csík kokaint meg pár üveg whiskyt kellene elfogyasztanom tüstént és minden problémám megoldódna.
  Felálltam, odamentem a legközelebbi betonfalhoz és ütni, rugdosni kezdtem. Dőlt a vér a bütykeimből és üvöltöttem, mint egy sakál. Csak annyi jött ki a számon, hogy "Nem érzek fájdalmat! Felfogod?! Nem érzek már fájdalmat, mert az életem elviselhetetlen!" De nem... Nem értett semmit. Sem ő. Se senki más. Valószínűleg ha belepusztultam volna abba, amiben élnem kellett, akkor is csak annyi lett volna a reakciójuk, hogy milyen szánalmas már, hogy nem akartam eléggé a sikeres és boldog életet.
  Pontosan sosem tudtam eldönteni, hogy ezek az emberek komolyan azt hiszik, hogy megjárták a Poklot, miközben csak legfeljebb hangulatingadozásaik voltak, amit aztán gyógyszerrel tudtak kezelni és így osztották az észt, esetleg a valóság olyan szinten leterhelő intézmény, amit csak ilyen béna hazugságokkal tudtak elviselni. De gyanítom csak önképzavarosak voltak. Persze nem úgy, ahogy ezt a szót általában szokás használni, hanem ahhoz hasonlatos módon, mintha egy két méter harminc centi magas kosaras elmagyarázná, hogy zsákolni a világ legegyszerűbb művelete, mert ha neki megy, akkor mindenkinek menni fog. Akinek mégsem megy? Hát az meg egy értéktelen kripli.
  Mindenesetre bármi is volt az igazság ezzel kapcsolatban, az hogy ennyire vakon voltak csak súlyosbította a helyzetemet. Bár annál súlyosabb igazából nem lehetett, hogy még az apám is jócskán közéjük tartozott, mivel tőle se hallottam annál többet, hogy ha nagyon akar valamit az ember, akkor azt el tudja érni. Mikor meg már az öcsém babaváró hitelt vett fel, hogy három szintes házat vegyen, tehát nagyon komoly szándékai voltak, én meg még nem értem el a létező legmélyebb pontomat, mert volt munkám, még ha fizikálisan ki is zsigerelt, a fizetésem meg egy rossz viccnek se volt nevezhető, de legalább volt valami, amiben kapaszkodni tudtam, akkor sikerült előadnia, hogy "amit művelek, az nem élet, mert nehogy már diplomásként olyan kulimunkát végezzek, amit az elemiből kibukó cigányoknak való", és "ne csesszem el, mert még előttem áll az egész élet". Ezen kijelentés pillanatában már elég edzett voltam, de ez akkor is meglepett. Se autóm, se lakásom, se jegyesem nem volt, miközben legalább a három közül az egyiket illett volna már rég felmutatni, sőt még csak használható szaktudásom se akadt, hogy elinduljak végre az életben, csak tartozásokkal rendelkeztem és szemrebbenés nélkül mondta ki a száján az ember, aki a világra csinált engem, hogy még előttem áll az egész élet. Ennyire nem értett semmit.
  Miközben az igazság az volt, hogy réges-rég túl voltam az életemen. Bizonyítást nyert, hogy semmit nem érek, mert a legnagyobb küzdelmeim árán se voltam képes addig felkapaszkodni, hogy ne a társadalom legalja alatt elviselhetetlenül senyvedjek. Kétségbeejtően nem értette, hogy a világ nem így működik. Még egy zsenit is ki tudnak semmizni, úgy hogy aztán a halála előtti utolsó vacsorájára még kenyeret sem tud magának venni és csak tartozásokat hagy maga mögött. Nem értette, mert ez volt az emberiség jelmondata: "Célozd meg a Holdat! Még ha elhibázod is, a csillagok között landolsz." Na igen... Csak mi van akkor, ha ezt a direktívát követem, a célzással nincs gondom, csak éppen milliméterekre sem tudok elrugaszkodni a földről és belesüppedek, majd belefulladok egy mocsárba?
  Merthogy az univerzum és annak törvényei nagyobb urak mindenkinél és ők azt súgják: "Klassz hogy erős vagy. Ezt tisztelem benned. De végül mindenki megtörik. Ez pusztán biológia." Mert a testi tapasztalatok lesznek azok, melyekből megszületik az értelem, ami épp a világnak való kitettsége miatt soha nem lehet teljesen a sajátunk - se nem teljesen szubjektív, de nem is teljesen objektív -, így maximálisan kontroll alatt sem tudjuk tartani. Ezt nem értették meg. Persze hogy azt mondták, hogy minden lehetséges, mert csak olyan dolgokba fogtak bele, amire tényleg képesek voltak. Soha nem buktak el az életükben, ezért mondták azt, hogy nem olyan súlyos dolog, könnyen fel lehet belőle állni.
  Ami viszont az én kitettségemet illeti a környezetemre, hogy minek a következtében született meg az a gondolat a fejemben, ami szerint a Pokolban jártam: már jó ideje jártunk, amikor nem kevés unszolás hatására, no meg hogy bármiféle súlyosabb konfliktust elkerüljünk, mert nem akartam elutasítani valami olyasmit, amiben nagy valószínűséggel neki van igaza, végül elmentem egy komplex orvosi vizsgálatra. Az eredmények kiértékelésekor a doki azt mondta, hogy a helyzet tényleg nem valami rózsás. Eleinte volt zavarodottság bőven az anomáliák következtében. Végül kétségbevonhatatlanul arra jutott, hogy a magányosságtól a belsőszerveim totálisan összeroncsolódtak. Ezenfelül értelemszerűen a fogaim is tönkrementek és nem azért, mert nem figyeltem volna oda rájuk, hanem mert annyit szorítottam össze a fogsoraimat a kibírhatatlan szenvedés közben. Másrészről viszont öröm hírként közölte, hogy már az egy mérhetetlen csoda, hogy még élek. Példának okáért az állapotom alapján bármikor elpattanhatott volna egy ér az agyamban. Tehát csak a szerencsém múlott az, hogy túléltem az egészet.
  És mindezt nem vette észre senki. Ez eredményezett egy mindent legyűrő szingularitást. Egyre rosszabb állapotba kerültem, amit egyre inkább meg kellett volna látnia valakinek, bárkinek, hogy legalább igazolva legyen, hogy nem képzelődöm, de ez még véletlenül sem következett be, így ettől még inkább romlott az állapotom. Közben pedig a mindent vivő megoldási javaslat a gyógyszerezésem lett, amire nem volt pénzem és ami nem oldott volna meg semmit se, maximum a saját ürülékemet ízletesnek találtam volna a nagy szintetikus örömmámorban. Mert nem termelik meg az ihletet az idegnyugtató gyógyszerek. De a kézügyességet, intelligenciát meg szaktudás sem növelik és munkahelyet sem adnak. Ahogy a drogok sem. A nagy művészek akik a drogokra hivatkoztak fő inspirációs forrásként valójában alapból is tehetségek voltak és nem a bevitt szerek miatt váltak alkotó képessé. Valahogy mindig sikerül átsiklani azon emberek - tömegei - felett, akik az önpusztítás végén nem híresé, hanem romhalmazzá válnak. Ugyanilyen hatástalan látszatmegoldás bármiféle pszichiátriai csodapirula azok számára, akiket a szegény környék tesz szegénnyé. Mégsem mondtak mást a pszichiáterek, csak hogy gondoljak pozitív dolgokra.
  De volt egy sokkal szofisztikáltabb kérdésem is, ami felkerülhetne a sírkövemre: "Mit kell éreznem?" Kitettem a szívemet, lelkemet, mindenre képes lettem volna és semmit nem kaptam cserébe. Mit kell éreznem ezek után? Örömöt a bukásom miatt? Vidámságot a tehetetlenségemtől? Járjon át a boldogság, hogy megnyomorodtam? Vagy nap nap után mélyülő, egyre elviselhetetlenebb fájdalmat, mert végig kellett néznem, ahogy minden szétesik körülöttem, megnyomorodom és a végén még saját magamat sem tudtam az összeomlás alól kimenekíteni. Üvöltöttem, röhögtem, visítottam, ököllel hadonásztam, ütöttem a levegőben a semmit. Igen. És... Őrült voltam? Vagy csak csak természetesen reagáltam? Mert egy nem normális szituációban nem normálisan viselkedni a normális dolog. És az, hogy mindenki fapofával nézte végig, ahogy összeomlik az életem, mondván ez természetes, egyáltalán nem volt rendben. Persze mindenki szeretné azt hinni magáról, hogy egy igazán erős emberi jellem, aki képtelen a reménytelenségre és így könnyű prédikálni. A szomorú igazság azonban az, hogy csupán az egyének tűrőképessége és sorsa különbözik. Ez pont olyan, mint egy kéztörés. Bárkivel előfordulhat és nem tud ellene védekezni senki se, de ez még nem azt jelenti, hogy szükségszerűen mindenkivel megesik. Én is ezt hittem magamról. Képtelen voltam a reménytelenségre. Jó sokáig. Mikor viszont elfogyott az utolsó képzeletbeli szalmaszál is, amibe kapaszkodni tudtam, akkor az élet nyert, a gépezet bedarált. És az egyetlen hibám az volt, hogy nem olyan voltam, mint a többség, akik a nyomorra úgy válaszoltak, hogy leválasztották magukat a valóságról, egyszerűen lehasította magukról a saját érzéseiket és így végérvényesen diszfunkcionálissá váltak. Végig minden egyes kudarcomat csak azért is átéltem, megéltem, tudatosítottam, racionálisan szemléltem és nem akartam valami zavarodott összeesküvés elméletből levezetni a történteket. De ennek is megvolt az ára. És amíg egy kéztörésnél tisztán látszik, hogy mi történhetett és mi a konkrét következménye, addig ami belül zajlik, az láthatatlan. És azt felejtik el, hogy attól hogy ez láthatatlan és megfoghatatlan, attól még nem végtelen és végletekig hajlítható. Bármit nem vagyunk képesek elképzelni és az elmének és léleknek is vannak határai és határaival együtt tűrőképessége. Csak erről senki nem vesz tudomást. Így látszatmegoldásokat szántak nekem, amelyek végeredményei egytől egyig azt célozták meg, hogy szedjek nyugtatókat, amivel még egy elefántot is le lehetne szedálni, mosolyogjak a világra és még csak véletlenül se legyek veszélyes a társadalomra nézve se.
  Ezt nem értették és ezért nem tudtak mit kezdeni ezzel. Így égett belém egy életre a nyomor és neurotikussá tett. Annyira, hogy hiába jött rendbe minden, velem maradt és bármikor képes előtörni, mintha egy gennyes fekély fakadna ki és dől belőle a megcáfolhatatlan gondolat, hogy a forgandó szerencse következtében bármikor mindent elveszíthetek és visszakerülhetek oda, ahonnan jöttem. Annyira, hogy mindezt egy köröm apró kellemetlen karcolása képes előhívni. És csak most döbbenek rá, hogy mit műveltem! Te jó ég! Csak sétáltam mellette, ki tudja meddig és fogalmam sincs, hogy hogyan viselkedtem vagy mit csináltam mellette.
  Lever a víz. Megállok. Kissé lihegek. Elém áll és rámeredek ösztönösen. Rögtön látom rajta. Tudja! Tudja! Tudja! A francba! Tudja! Tudja, hogy mi történt. Becsukom a szemem és úgy érzem, hogy az arcom egy két kötőjel által közrefogott alsó vonalat ábrázol. Minden erőmmel próbálom elnyomni az elkeseredésem kifejezését. Megfogja az arcomat és érzem a csontos tenyereinek különleges tapintását. Erőt akarok venni magamon, hogy kinyissam a szememet és elmondjam neki, hogy mennyire sajnálom ezt az egészet. Sajnálom, hogy ilyen vagyok. Hogy soha nem vágytam többre, csak annyi kellett volna egész életemben, amennyit ő nyújt, de gyenge voltam és ideje korán összetörtem. Hogy erre a parányi, homokszemnyi dologra lett volna szükségem és minden másként alakult volna. Szeretetre és megértésre, hogy ha azt mondom, hogy hagyjanak békén pár órára, mert csöndre van szükségem, akkor az megtörténjen és utána egy ölelésre, amiket megad most nekem. És hogy el sem tudja képzelni, hogy ez mekkora dolog és hogy ezért mennyire hálás vagyok neki. És mindezt úgy kellene elmondanom, hogy nem bőgőm végig a mondandómat. Kinyitom a szememet és érzem, hogy nem fog jól sikerülni, de akkor is ki kell fejeznem az érzéseimet és gondolataimat, bármennyire is megalázó lesz, amit csinálok. Sóhajtva veszek egy nagy levegőt, nyílik a szám és...
  Megakadályoz. A jobb keze mutató- és középső ujjait merőlegesen rátapasztja az ajkaimra. Nem mondhatok semmit. Farkasszemet nézünk, miközben azzal küzdök, hogy ne csorduljanak ki a könnyeim. Tudja hogy mi történt, hogy mit gondolok, hogy min megyek és mentem keresztül, a rengeteg küzdelmet. Jó párszor beszéltünk erről. Tudom jól, hogy nemcsak nem szabadna, hanem tilos volna visszazuhannom a múltam emlékképei közé, de ez nem ilyen egyszerű és a tudás kevés ahhoz, hogy reflexszerű gondolatokat megállítsak. Ebben a helyzetben viszont én vagyok saját magam rossz zsaruja, míg ő a jó, aki magamnál is jobban megért és ezért nem haragszik az ilyen esetekért.
  Visszacsúsztatja a tenyerét a pofazacskómra és el kezdi a fejemet ide-oda mozgatni, mondhatni rázni, hogy kirázza a rossz gondolatok a fejemből. Ez annyira kedves és vicces, hogy elnevetem magam, majd rá kell harapnom a nyelvemre, hogy a sírás ne fakadjon ki belőlem, bár nem biztos hogy sikerrel járok. Átölelem, amit viszonoz és minden erőmmel erre a pillanatra koncentrálok. Nem akarok a pillanaton kívül lenni, soha többé nem akarok kiesni belőle. Érzem a gyenge szorítását és azt, hogy ebbe rengeteg erőt tesz bele. Folyamatosan oszlik el a Pokol szorongatása a testemből. Egyúttal semmi másra nem tudok gondolni, csak a félelemre, hogy ezt már soha nem fogom tudni hátrahagyni. Ő viszont bízik bennem. Mindig biztosít róla, hogy minden nappal javulok, amit belülről nehéz vagy egyenesen képtelensége észrevenni, amit ki is szokott hangsúlyozni, ezért hatványozottan is hiszek neki. Emlékeztet rá, hogy annak idején mik történtek, mikor megismerkedtünk milyen állapotban voltam és ahhoz képest sikerült előrelépnem, amit egy neurotikus trip közben vagy után nehéz felismerni. Emiatt duplán szégyellem magam, hogy még mindig nem tudom leküzdeni a démonjaimat. Valójában a francokat nem tudom, mert akik hasonlón mentek keresztül, mint én, azok nem így néznek ki. Csak többet várok el magamtól, mert ő többet érdemel.
  Összekaparom magam szellemileg, átveszem az irányítást és eltolom őt a testemtől kartávolságnyira. Ahogy ránézek a fejemben megszólal a filmek végéről jól ismert megható vonószenekari muzsika, ami megkönnyebbülést vált ki a nézőből, miközben a zárójelenet vágatlan snittjét nézi. Ettől megint a sírás határára sodródom, de tartom magam és őszinte mosollyal bólintok neki. Mehetünk, mert minden rendben van. Még dolgunk van és nem érünk rá egész nap ácsorogni. Egymás mellé állunk, megfogjuk egymás kezét, lenézek az összekulcsolt kezeinkre, lazán megrázom, majd felnézek rá.
  Igen, tényleg minden rendben van. Elindulunk.



3



  Miután keszekuszán átkullogtunk a belváros ligetein egy grandiózus térre értünk. El kezdünk átvágni rajta, hogy a város legbelsőbb szívébe, a legnagyobb nyüzsgésbe lyukadjunk ki. Vagyis fogalmam sincs, hogy neki milyen hangulata van, mihez lenne kedve tervek hiányában.
  És akkor egyszer csak megállok. Teljesen nyilvánvaló a helyzet, valahogy mégsem esik le neki. Elfordulok jobbra, egy neoreneszánsz, neoklasszicista, vagy nem is tudom milyen stílusú épületre nézek, aminek a homlokzatán egy bizonyos fajtájú díszes ógörög oszlopokból álló sor tart egy timpanont. Ennél tipizáltabban egy múzeum nem is nézhetne ki. Az oszlopok között pedig természet ihlete élénk színű molinók lógnak le, hirdetve az éppen aktuális nem mindennapi időszakos kiállítást, amit impresszionista festők különleges alkotásaiból és remekműveimből válogattak össze.
  Úgy érzem, hogy dramaturgiailag tökéletesen időzítettem, így visszanézek rá és az arcomra valami egészen elképesztően tenyérbemászó kifejezés ül ki, a "minden a tervek szerint halad arc". És ekkor már érti a dolgot. Egyenesen nekem ugrik és olyan energiával teszi mindezt, hogy ha nem lennének fizikai határai, akkor felkapna a derekamnál fogva és maga körül forogva körbe-körbe pörgetne engem örömében.
  Tudtam jól, hogy rendkívüli módon érdekelné őt ez a kiállítás, de nagyon úgy festett, hogy nem bírjuk magunknak megengedni ezt, vagy ő saját magának a saját pénzéből. Így fogtam magamat, pár cuccomat eladtam és ahelyett hogy beforgattam volna az árukat, amit kaptam értük, abból megvettem a jegyeket.
  Ahogy befejezi az örömködést és a puszilgatást megragadja a kezemet és szinte futva kezd el közelíteni a múzeum felé, úgy hogy meglepettségemben szinte alig tudom tartani vele a tempót és szó szerint húz magával. Iramosan felcaplatunk a lépcsőn, hogy minél hamarabb sorba tudjunk állni. Háromnegyed órával a nyitás után értünk ide, így pont a két nagy tumultussal járó tömeget elkerültük: a korán érkezőkét és a nyitás után két órával bekövetkező második hullámot, amikor a tárlatvezetések megkezdődnek.
  Előveszem az aktuálisan olvasott könyvem oldalai közé rejtett jegyeket, érvényesíttetem és még észbe sem kapok már az arcomat mind a két kezével meg is ragadta, szájon csókol, elneveti magát, a hátizsákját a kezembe nyomja, a kabátját magán is felejti és köszönés nélkül már vidáman el is viharzik, mint egy kisiskolás.
  Hát ilyen ez. Így kellett ennek lennie. Egyfelől számára ez egy különleges énidő. Természetesen bármikor ha megkér, akkor nem szólok hozzá, ameddig újra nem ad rá engedélyt és szívesen vállalok át intézni valókat tőle, hogy azzal terhet vegyek le a válláról, hogy tudjon lazítani. De ez más. Így egyedül tud elmélyedni ebben a világban. Másrészt ez velem azért sem menne, mert én is imádom a festészetet, viszont nincs hozzá tudásom, rálátásom és esztétikai érzékem. Nem csak a jelenlétemmel zavarnám, hanem a kérdéseimmel, a kíváncsiskodásommal, hogy meséljen nekem, mit tud erről vagy arról, mit gondol vagy érez bizonyos művek láttán. Meg kell várnom, amíg magától elő nem hozakodik a gondolataival és akkor be sem fog állni a szája. Órákon keresztül megállás nélkül fog mesélni. És én örömmel fogom hallgatni. Harmadrészt pedig képtelen lennék követni őt. Nem csak a tempóját, hanem a stílusát is. Ahogy csapong egyik helyről a másikra, mindenfajta logikát nélkülözve, egy érthetetlen belülről jövő sugallat által vezérelve, amit csak ő érthet. Vagy legalábbis én sose fogom megérteni. Nem csoda, hogy a kapcsolatunkban én vagyok a rend, ő pedig a káosz. Ami persze első körben értelmetlen és értelmezhetetlen lehet, hiszen hogy lehetne ő a káosz és én a rend, ha közben ő a béke, én meg a háború vagyok? De valójában ez egy nagyon is értelmes interpretáció, hiszen ha túllépünk az első sztereotip impulzus okozta benyomáson, akkor tisztán láthatóvá válik, hogy a békeidőben az emberek relatíve azt csinálnak, amit akarnak, ha munkát vagy szakmát akarnak váltani, akkor váltanak, ha üdülnének egyet üdülnek, mindez spontán, véletlenszerű, sokszínű és ezért némileg kaotikus, míg egy háborús konfliktus ugyanakkor hiába lesz mindig is egy istenverte káosz, emberi dinamikáit nézve a rend helye: lehet heroizálni elszigetelt eseteket, de ha besorozzák a férfiakat, akkor beállnak katonának, ha már katonák, akkor parancsot teljesítenek, akkor is ha rég úgy érzik, hogy erkölcsileg nem szabadna teljesíteniük a felettesük utasításait, a leigázottak és rabszolgasorba hajtottak pedig bármennyire is igazságtalannak érzik a rájuk kirótt megaláztatást és büntetést mégis némán és engedelmesen tűrik mindazt, még ha az életüket akarják is elvenni tőlük.
  Összeszedem a gondolataimat, hogy miképpen alakítsam a következő pár órát. Ruhatár, mosdó és egy prospektust kerítve gyorsan végiggondolom, hogy mit kell és érdemes megnéznem a tárlaton, kissé az ő fejével gondolkodva, hogy miután végeztünk és el kezd mesélni, tudjam miről van szó.

  Ahogy bolyongtam és igyekeztem szívni magamba a kultúrát egy kedvesnek tűnő, alacsony, arányosan és nőiesen kerekded lány szólított meg és érdeklődött. Talán azt hihette valamiért, hogy a múzeum egy dolgozója lehetek és tudok neki segíteni valamiben. Vagy pont nem. Sugárzott róla, hogy zavarban van, pedig ő szólt hozzám. Mindenesetre én kedvesen válaszoltam neki, majd mosolygósan és magabiztosan mentem tovább, miközben úgy éreztem, hogy el kell előle menekülnöm.
  Pár ilyen kalandokat követően néhány órával később az utolsó termek egyikébe térek be, ahol ott áll háttal nekem egy átlagosnál szélesebb kép előtt. Elég tágas a terem ahhoz, hogy nagy ívben tudjam megkerülni és így szépen lassan, anélkül hogy megzavarnám lássam meg az ábrázatát, ami most rideg és elkomorodott. Ez a fajta komolyság egyáltalán nem áll messze a lényétől, mégis megijeszt. Egyetlen egyszer láttam ilyennek és őszintén szólva nem akarok arra a pillanatra soha többé emlékezni. Ez viszont most más. A komorság mögött iszonyatosan megfeszített koncentráció húzódik meg. Alig pislog. Látszik a teste mozgásán, hogy tudatosan és irányítottan veszi és fújja ki a levegőt, hogy koordinálja a gondolatain túl azt is, hogy mit érezzen a látásán kívül minden más érzékszervével. A képen egy nyár délutáni csendélet látható, sávokban búzamező és színes virágokkal tarkított füves rét váltakozik, szemben pedig egy fa áll a lankás domboldalon. Ő most nincs itt. Ott van. A búzaszálak százai között áll.
  Ahogy a finom rezdüléseiben merültem el az igazán nagy mozgások elkerülték a figyelmemet. Az ujjai zongoráznak. Lomhán, határozottan. Bizonytalan vagyok. Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne közelebb menni hozzá és megzavarni. Mégis hoznom kell egy döntést. És elindulok felé botorkálva. Az ujjai pedig nem állnak meg. Különben tudnám, hogy félreértettem és nem nekem jelez ilyen formában. Ahogy odaérek melléállok és megfogom a kezét. Ebben a pillanatban a szemem sarkából látom, hogy lehunyta a szemhéját, az arca pedig kisimult. Nyugodt, mindennemű feszültségtől mentes. Veszek egy nagy levegőt, én is becsukom a szemem és elsötétül minden. Nem vagyunk birtokában okkult telepatikus mágiának vagy valami modern technikai vívmánynak, ami összeköti a gondolatainkat, mégis mi most ugyanott vagyunk. Azon a búzamezőn, az arcunkat a nyári nap melege süti és elindulunk a fa felé, hogy felmásszunk rá, mint a gyerekek és onnan nézzük meg a kikeletet.



4



  Ez a hely fantasztikus! Magával ragadó! Persze a maga módján...
  Mert mikor az emberek arra gondolnak, hogy magával ragadó, akkor egy reklámban feltűnő platinaszőke üzletasszony jelenik meg lelki szemeik előtt drága, nagynevű márkás ruhában, kedves, megértőnek tűnő, de igazából mesterkélt és üres tekintettel az arcán, amit nem tudnak nem komolyan venni a kora miatt, de valamiért minden művisége ellenére sem tudnak ellenállni neki, talán pont azért, mert direkt úgy lett kialakítva az ábrázata, hogy bizonyos reakciókat kiváltson. Vagy egy modern szerelmes slágerre, ami megríkat férfiakat és nőket egyaránt, de amit a színfalak mögött több tucat zeneszerző munkájából ollóztak össze és már evégett sem lehet valami túl személyes és szívhez szóló alkotás. Azonban ez a hely más...
  Egy elképesztően hatalmas csarnok. Pontosabban egy romos hangár. Enyhe félhomály uralkodik, ami a törött üvegeken beszűrődő fénynek köszönhető, mert amelyik még nem tört be az csurom fekete vagy belepte a moha, esetleg valami futónövény. Mindenhol pállott bűz, doh, rozsda, rég megszáradt olajfoltok, szétdobált üvegek és alumínium dobozok, itt-ott szerszámok vagy alkatrészek dzsuvásan egymásra dobálva, anyák, csavarok, szögek vannak. Ahogy bámészkodok és magamba szívom a hely atmoszféráját ki-kilátok az udvarra. Ott sem más a helyzet, csak világos van és a beton réseiből kinőtt fű, kóró és már-már fa- meg bokorszerűnek tűnő gazok hoztak létre akadályokat. Persze lehet, hogy az évek alatt a természet visszavette magának, ami alapból is az övé volt és már ott is repedések vannak, ahol korábban még tükörsima volt a beton, csak az alulról jövő bioszféra ereje megtörte a mesterséges anyag szakítószilárdságát.
  Bent pedig vas lépcsők tagolják a teret, amik függőfolyosókra vagy a mennyezeten lévő nagy teherbírású gépek maradványaihoz vezetnek fel, máshol pedig szerelőaknába visznek le. Az egész hely kusza labirintusnak tűnik. Mindenhol vár valami váratlan felfedezni való és bizonyos vagyok benne, hogy mindenhol akad egy apróság, ami mögött van egy külön történet, amit valószínűleg már soha senki nem fog elmesélni. A szerelőcsarnok végén pedig a magasban irodák vannak végig ablakokkal, hogy a vezetők vagy megfigyelők lelássanak onnan a munkásokra és viszont. Bár inkább valószínű az előbbi eshetőség, mert az üvegek nem sötétek, szóval nyilván nem is voltak soha sötétítettek - talán mikor felépült ez az objektum, akkor még nem is létezett ez a találmány -, így titkos megfigyelésre nem túl alkalmasak azok a fenti helyiségek.
  És nem is kell túlgondolni: ez csak egy régi hajógyár. Ami most már egy elhagyatott, maximum szellem járta épület. Valamint egy végtelenül magával ragadó hely, ami a legzsigeribbre hatoló élményt nyújtja az ember számára. Azaz... Számomra. De persze rettentően izgulok is, mint minden ilyen alkalommal, hogy nehogy megjelenjen egy veszett állat, róka, farkas, kutya vagy bármi más, esetleg egy biztonsági őr - hiszen minden ilyen hely magán, vagy csak szimplán lezárt terület és a megvizsgálásuk tilos. A magamfajták pedig ide legálisan nem juthatnának be soha. Ezen izgalmat leszámítva, ami elég jelentős és majdnem félelembe csap át, mégis rettentően fókuszált a figyelmem és harmonikusnak érzem magam. Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva itt érzem magam otthon.
  Explormán vagyok. Amely szó hivatalosan nem létezik. Vagy csak azért kellett kitalálnom ezt a lexémát, mert a kórságomra a megfelelő szakszót még nem találtam meg. Igazából nem olyan egyszerű körbehatárolni mi ez, mert részben annyi a lényege, hogy leküzdhetetlen vágyat érzek, ha meglátok egy elhagyatott házat, gyárat vagy bármilyen ehhez hasonló helyet, hogy megnézzem közelebbről, miközben ezt nem lenne szabad vagy csak szimplán életveszélyt jelentene. Lopni nem akarok és nem is fogok, se drága, se értéktelen holmikat, nem vagyok kleptomán, nem ez motivál. Ingerem van, hogy felfedezzek, vagy ha úgy jobban tetszik, meg akarok nézni olyan helyeket, amik többnyire tilosak, de istenigazából azzal hogy titokban megnézem őket, senkinek sem ártok. Ezzel mentegetem magamat legalábbis. De persze előfordul olyan is, hogy szimplán csak egy ritkán járt sötét utca kelti fel az érdeklődésemet.
  Nincs is erre szebb és jobb példa, mint mikor kint dolgoztam egy gazdag tengerparti francia városban és amíg a munkatársaim az előadás előtti órákban elmentek megnézni a pálmafákkal tarkított tengerpartot meg luxusautókkal fényképezkedtek, addig én az előadásnak otthont adó kongresszusi központ épületét fedeztem fel. A háromezer fős üres nézőtéren bóklásztam, hogy melyik kijárat hová vezet, hogy lehet eljutni a páholyba, mi van a kulisszák mögött és a szűk, sötét szervizfolyosókat térképeztem fel. Vagy a másik ilyen precedens az volt, amikor a testvérem esküvőjén a ceremónia után elkapott a hév és a kisvárosi polgármesteri hivatal nyitva hagyott padlására merészkedtem fel.
  Egyszer mikor kettesben sétáltunk elmentünk egy félkész ház mellett, aminek a drótkerítése hiányos volt. Egy darabig türtőztettem magam, de végül csak megkértem, hogy forduljunk vissza és mikor visszaértünk mondtam neki, hogy várjon meg és beszöktem. Miután végeztem a dolgommal elég furcsán nézett rám. Nem kérdezett semmit, nem mondott semmit, de sugárzott belőle az, hogy képtelen hová tenni ezt a kellemetlenül bizarr élményt. Természetesen aztán nagy nehezen kitálaltam neki - se előtte, se utána nem beszéltem erről senkinek. És aztán jöttek a fokozatok nála. Egy darabig csak cukkolt vele, de nem bántam a dolgot, mert nem sértegetni akart, csupán csak viccelt. Felfogtam hogy ez egy nem átlagos dolog - talán jól is tettem, hogy senkinek nem beszéltem erről soha -, és nyilván emiatt nem tud rá átlagosan, egy vállrándítással reagálni, és nem is tud róla nem tudomást venni, nem tudja nem szóba hozni, viszont ezt a fajta idézőjeles kibeszélést sosem haragból, indulatból vagy valamiféle negatív érzelemtől vezérelve tette, így aztán mindig csak megcsikiztem és utána megpuszilgattam a beszólása után. Sosem emeltem fel miatta a hangomat, örültem neki, hogy elfogad olyannak, amilyen vagyok. Ezek után aztán előfordult, hogy ha elmentünk valahová, akkor kisebb elhagyatott utcákat választott útvonal gyanánt. Az utolsó előtti lépcsőfoknál már nem csöndben maradt, hanem direkt el kezdett piszkálni, ha meglátott egy olyan helyet, ahová igazán beosonhattam volna. Végül pedig követett engem. És talán picit ő is függő lett.
  Ami azt illeti, ide is ő hozott el. Bár ezt ajándéknak szánta nekem. Hogy mikor nézte ki ezt a helyett nem mesélte el, de a mai nap jó időzítésnek tűnt az átadásra, hiszen azonfelül, hogy sétálásra és együtt töltött időre szántuk, az én meglepetésem is remekül sikerült, mert nagyon jól érezte magát a múzeumban, így kvázi visszaadta azt a jó élményt, amit én tudtam neki adni. Én is megleptem őt, ő is meglepett engem.
  Többször végigjártam ezt az épületet és szívem szerint letanyáznék itt akár hetekre is, végignézni hogy hová vezetnek a csövek, a kábelek, a kábelcsatornák, a szellőzők, a zártszelvények mit rejtenek, a távközlési kábeleket rejtő eternitcsövek melyik műszeres dobozt melyikkel kötik össze, amiken a régi keleti blokkra annyira jellemző betűtípussal vannak felírva mindenféle felszólítások, de megannyi felfedezni valónk van még. Mint egy füvészkertben. Vagy jóval inkább állatkertben - bár az állatkerteket nem kedvelem annyira a galamblelkem miatt, ezen hasonlatnál pedig jobban szeretek egy gigantikus méretű botanikuskertre gondolni.
  Megfogom a kezét és az irodák alatti rész felé indulunk, így mögöttünk áll az irdatlan hangárajtó, ahol bejöttünk. A folyosókon haladva két elágazás után ki is érünk egy vészkijáraton a hangár oldalához, amit valószínűleg annak idején cigiszünetekben használhattak praktikusan. Az ajtón kinézve szemben az ablakainak elrendezéséből ítélve egy lakhatásra kialakított építmény áll, amiről az az első benyomásom, hogy biztos egy kaszárnya lehet, ami nyilvánvalóan helytelen szóhasználat, de a pontos megnevezése nem jut az eszembe.
  A két épület nagyrészt párhuzamos, amiről per pillanat nem tudnám eldönteni, hogy áldás vagy átok. Részben rá lehet látni arra a területre, ahonnan könnyen észrevehetőek vagyunk, cserébe ahol a hangár épülete véget ér, ott bármi lehet, akár egy őrző-védő cég nem régiben odaszállított konténere. Kinézünk, én jobbra egy picit, az egész területet feltérképezve, amíg ő a bal oldalt pásztázza végig. Pár másodpercig nem történik semmi, így megfogom a vállát súlyosan és automatikusan helyet cserélünk. Megint eltelik az a pár pillanat, de sehol senki. Se őr. Se kutyák. Egy pillanatra összenézünk és most teljes komolyság van az arcunkon, mintha élet-halál kérdés lenne, ami következni fog. Most mondhatnám, hogy ez egy vicces szerepjáték, ahol eljátsszuk a frontvonalon harcoló katonákat, amiben annyi igazság van, hogy bár felnőttek vagyunk, de mindig gyerekek fogunk maradni, viszont hazudnék, ha azt mondanám, hogy sose kellett futnunk senki elől, mert könnyelműen nem vettünk észre valakit. Aztán persze megfogadtuk, hogy soha többé nem megyünk olyan helyre, ahová tilos a belépés. De hát az emberek nagy többsége is maximum csak egy hétig soha többé nem iszik, így nekünk maradt az elővigyázatosság.
  A fejeink közé emelem a jobb tenyeremet és el kezdek háromtól visszaszámolni az ujjaimmal. Megfeszülünk, nem veszünk levegőt. Ahogy befordul a hüvelykujjam az öklömbe el kezdünk átrohanni a másik épületbe miközben nem figyelek rá. Értelemszerűen lehagyom, még úgy is, hogy jóval nehezebb a táskám. Berobbanok a kiszemelt ajtón gond nélkül. Azonnal le is fékezek és nézek magam mögé. Ötven méteren tizenötöt vertem rá. Pár pillanat és ő is megérkezik. A falhoz simulok, hogy be tudjon mellettem szaladni és így ő kerüljön beljebb - a begyakorolt koreográfia szerint. A falhoz préselődik ő is, így egymás mellett állunk és lihegünk. Mivel eltervezett volt az elmúlt fél perc, így ennek alárendelve cselekedtünk és nem figyeltünk oda mindenre, csak megtörténtek a dogok. De nem akarom, hogy elveszítsem a figyelmemet, így egy másodpercre becsukom a szemem, sóhajtok egy mélyet, kinyitom a szemem, a lehető leginkább az ajtó felé húzódok és pásztázom az egyik oldalt. Még mindig nem látok senkit. Átdobom a testemet a szemközti falra, hogy rálássak még épületen belül a másik oldalra, de ott sem történik semmi. Aztán óvatosan kidugom a fejemet. Amúgy is valamiért az épület hosszabbik oldaláról vártam, hogy társaságot kapjunk, de szerencsék van úgy néz ki. Bármerre tekintgetek senki nem közeledik. Ha a rohanásunk nyomán senki nem kezdett el minket üldözni, akkor biztos nem vettek észre minket, illetve nagy valószínűséggel a közelben nincs is senki. Hátrafordulok és bólintok neki, hogy minden rendben van. Ilyenkor mindig visszahúzódunk az épületbe, hogy még véletlenül se kísértsük a sorsot, de most automatikusan kiindulok, mert valami furát vettem észre a látóterem peremén. Elindulok jobbra, amerre az épület javarészt húzódik és negyven méter után elérek egy olyan felületet, ahol az üvegezés már nem folytatódik ugyanúgy, hanem csak az emelet határa alatt vannak bukóablakok. Itt van a vizesblokk. Ami önmagában nem olyan érdekes. Viszont az itt felgyülemlett felületre egy rikító magenta graffitit rajzoltak. Természetesen az egész telephely tele van mindenféle firkákkal, de ez olyan színnel lett felpingálva, hogy rendesen bántotta a retinámat és nem tudtam nem észrevenni, így jobban szemügyre akartam venni. Vagy lehet hogy csak valami belső megmagyarázhatatlan sugallat vezetett rá és minden más csak kifogás volna? Nem tudom.
  A művész a következő számomra besorolhatatlan műfajú irodalmi műremeket tette közé a nagyérdeműnek nem mondható ritka betolakodóknak:

"Szia Júlia, én vagyok a Rómeó,
Tegnap fagyival edzettem, mert nyalni jó."

És ha véletlen nem lenne egyértelmű, hogy ez a Romeó gyerek mire is gondolt pontosan a kézműves cukrászdák csokoládé, vanília, puncs, esetleg extrémebb kaktusz-kiwi-citrom vagy tormakrémes lilakáposzta fagylalt kínálatának fogyasztásán felül, hogy valami pikáns tevékenységre célzott, így a félreértések elkerülése végett odafestett jó pár hangulatjelet a jól ismert modern hieroglifákból, az emotikonok garmadájából, többek között kacsintós meg kinyújtott nyelves arcokat, illetve olyanokat, amiknek a szeme helyén szív van.
  Elég egyedi szerelmi vallomás. Azaz... Egyáltalán nem, hiszen a falfirkák között számtalan ehhez hasonló alpári hülyeség bukkan fel és akkor a különböző tömegközlekedési eszközökön bicskával felvésett szívekről, amikbe két nevet róttak nem is beszéltünk. De jobban belegondolva az általános- és középiskolai padok is tele voltak ilyenekkel. Ez viszont a harsány külleme miatt rögtön felhívta magára a figyelmet és ahogy jobban szemügyre vettem elgondolkodtam. Azon triviális tényen, hogy ez egy szerelmi vallomás. Hiszen akkor így is lehet szerelmet vallani és ebből egyenesen támad egy ötletem: mi lenne, ha így kérném majd meg a kezét? Csináltatnék valakivel egy "Leszel a feleségem?" graffitit és elvinném oda. Persze ez inkább az én közegem, mint az övé, viszont egy múzeumi lánykérést sehogy nem tudok elképzelni. Valahogy nem tetszik az ötlet, hogy egy festményen csak annyi állna, hogy "Leszel a feleségem?", mert annyira élettelennek, művinek és leginkább posztmodernnek tűnik már gondolatban is, míg emez változat alkotása lehet, hogy életünk végéig ott maradna és senki nem látná a nagy pillanatot, jóval intimebb élmény lenne, arról nem is beszélve, hogy senki nem csinált még ilyet szerintem, ami megint sokkal egyedibbé és ami fontosabb, személyessé tenné az eseményt. Legalábbis még sosem hallottam ilyesmiről. Persze lehet, hogy ez nem is olyan jó ötlet és csak az én néha ízléstelenül extravagáns dolgokra beállt agyam nem képes elfogadni, hogy lehet dolgokat egyszerűen is csinálni. De azért ahogy a gondolattal eljátszom elmosolyodom és már ott tartok, hogy az esküvőnkön vagyunk és nem úgy viselkedünk, mint a többi pár, hogy feszengve, sírva, meghatódva ülünk egymás mellett, hanem virgoncan és vidáman szinte nevetve mosolygunk, mert tényleg ez a legszebb napunk és a anyakönyvvezetőre fittyet hányva meg-meg puszilnánk egymást a dagályos litánia közben.
  Majd megfogja a kezemet. Részint váratlanul ér, de most csak pár másodperce merültem el a gondolataimban, szóval nem katapultáltam ki egy teljesen másik galaxisba, hogy egy ilyen külső benyomásra csak kapkodjam a fejemet. Azt veszem észre, hogy nem csak fogja, hanem húzza is a kezemet, de nem maga felé, hanem lefelé. Picit ráfordítom a fejemet és azt látom, hogy vigyorog és rángatja föl-alá az egész karomat. Szó szerint nógat. Visszafordulok és ekkor veszem magamat észre. Bazsalygok. Óóó... Már magát a szót is mennyire utálom. És mikor ki ül az arcomra ez a kifejezés, az meg tényleg a halálom. Viszont mit tehetek, ha egy kedves és gyerekes gondolat pörög az agyamban?
  Rángatja tovább a kezemet, hogy mondjam el mi jár a fejemben, milyen huncutságot, gonoszkodást, csínytevést forralok. A fejem béna, öntelt, már-már dedós ábrázata viszont nem változik, hanem csak forog ide-oda, jelezve, hogy én biztos nem mondok semmit, bármennyire is szeretné. Miért is mondanám el? Hiszen azzal életünk legfontosabb pillanatát és meglepetését rontanám el. Szóval ha szeretném se mondhatnám el. Valamit azért mégis csak csinálnom kell, szóval marad a jól bevált ölelés és az, hogy csókot adok a homlokára. Csak ezután néz rá a graffitire és miután visszafordul hozzám fülig ér a szája. Inkább nem akarom tudni, hogy mit gondol.
  Mielőtt visszaindulnánk még azért körbefordulok és ekkor veszem észre, hogy a hangár után van egy hatalmas tér, amire a kaszárnya ajtajából nem tudtam rálátni teljesen és a tér közepén egy víztorony áll. Nem is akármilyen! Életemben nem láttam még ilyet. Megbarnult téglákból áll, a falai enyhén befelé dőlnek, azaz a keresztmetszete szűkül, mígnem az utolsó egyhatoda körül rögtön kiszélesedik egy méterrel. Úgy néz ki, mint egy bábu. Azaz még csak ilyen elvont hasonlatot sem kell használnom, hiszen egy önmagában álló bástyára hasonlít. Nem is lepődnék meg, ha az emberek nagy része elsőre nem is arra gondolna, hogy ez egy víztorony. A szememet és a lelkemet vonzza, hogy nagyon be kéne mennem oda is, de valami borzasztóan aggasztó gondolat lesz rajtam úrrá, hogy az egy elátkozott hely és ha belépek oda, akkor meghalok. Egyszer volt egy álmom. Egy nagyobb épületben tartózkodtam és ahogy el kezdtem keresni valakit egy ilyen hatalmas henger formájú építmény belsejének az aljára tévedtem be, és amint megfordultam, hogy kimehessek onnan, pont akkor zárták be a kifelé vezető ajtót és gyújtottak be teljes erővel alám, mert amibe besétáltam az egy kémény volt. A nyomás felrepített, ami nekicsapott a tetőszerkezetnek, amire még rájött azonnal az elképesztő hő meg tűz és ezek miatt szinte rögtön meghaltam. Rettenetesen félelmetes élmény volt.
  Bár ennek az egésznek semmi értelme, hiszen az ott egyértelműen nem egy gyárkémény, tehát az élve elégéstől igazán nem kellene félnem. Mindenesetre inkább továbbállunk. A rossz előérzetemmel nem szeretek játszani. Más az, amikor izgulok meg tombol bennem az adrenalin, és más, mikor rossz megérzésem van. Ezt annak idején megtanultam. Másfelől azért jöttünk ki a hangárból, hogy megnézzük a kaszárnyát, nem pedig azért, hogy tátsam a számat. Na meg le kéne egy picit pihenni, mert már jóval több mint negyed napja talpon vagyunk folyamatosan.
  Visszaindulunk kézen fogva zavartalanul, nem túl körültekintő magabiztossággal. Az épületen belül a szűk folyosókon hol együtt sétálunk, hol elválunk egy picit. Hamar a felső szintre kapaszkodunk, mert nem igazán ragadta meg a figyelmünket semmi. Vagy talán túl fáradtak vagyunk, hogy elragadtatva érezzünk magunkat bármitől is. Megyünk a folyosón, minden nyitva lévő ajtón bekukkantunk, hátha látunk valami érdekeset. Azonban a szokásos ember utáni posztapokaliptikus légkörön kívül nem találunk semmit. Az utolsó helységben, ami az épület sarkán helyezkedik el, sincs semmi különös, csak valamelyest nagyobb és régebben magába foglalhatott egy teakonyhát a kialakításából ítélve. Az elhelyezkedése miatt két ablaka is van, amelyekből a plusz, azaz az épületen túlra, nem pedig mellé néző a padlóig ki van omolva, mintha egy semmibe vezető ajtó lenne. Oda is megyek és kiderül, hogy tökéletes hely a pihenőre, mert az ablak alatt húzódik a gyár fala, ami mögött egy erdő terül el és nagyon messze a távolban egy vendéglő vagy kocsmaszerűség körvonalai rajzolódnak ki. Letelepedünk és elő is veszem a távcsövünket. Még a behatolásunk előtt adta oda, hogy most már én cipeljem. Mondhatni ez volt az ő jelképes jegye ide. Mármint eddig is megvolt ez nekünk az ilyen esetekre, csak mikor elővette a táskájából a gyár vaskapuja előtt, akkor értettem meg, hogy miért arra jöttünk, amerre. A periszkópunkat is hozhatta volna a kényesebb helyzetekre, mint például az épületek közötti futás előtti szétnézésre, de azt már feltűnés nélkül nem tudta volna eltenni.
  Megnézem és a távcsővel tökéletesen rálátunk az emberekre. Előveszem az ütött-kopott olajzöld katonai kulacsomat, amiben még valamelyest meleg a mézzel édesített csalántea. Nem egy nagy eresztés, de az ilyen napokra pont tökéletes választás. Miután iszok belőle pár kortyot nyújtom is oda neki, a másik kezemmel pedig a távcsövet kínálom fel, hogy válasszon egyet közülük. Természetesen a folyadék bevitelt preferálja, amit meg tudok érteni. Ahogy kémlelek befejezi az ivást és mielőtt enne pár falatot előveszi a telefonját, hogy csináljon pár fotót. Gondolom a privát közösségi médiás felületén fog landolni a kép, de ez engem a legkevésbé sem zavar. Egészségesen használja az ilyesmiket, így ez semminemű problémát nem szül közöttünk. Én meg a magam részéről kiszálltam ebből a színjátékból.
  Erre szokták mondani, hogy izolálom magamat a világtól, és minden egyes ilyen alkalommal sértve érzem magam. Ez némileg nem a vádlók hibája, csak eszembe juttatja bátyám szó szerint pontosan ugyanezt a véleményét apámról, ami rémisztően igaz volt. És ugye minden párhuzam közte és köztem a legfájdalmasabb megbélyegzés számomra. De a reflexszerű sértődésem mögött, ami az emberi viselkedés kvintesszenciája, az a nagyon is érzelmektől mentes megbántódás áll, hogy ez egy igaztalan vád. Mert semmi mást nem csinálok, minthogy nem a mindenki által elvárt játékszabályok szerint játszok és ily módon befejeztem a közösségi média használatát majdhogynem teljes mértékben. Emiatt a legkevésbé sem egyszerű elérni engem - szokták mondani -, ami megint csak egy történelmi tévedés. Már csak azért is, mert legkézenfekvőbb megoldásként írhatnának neki - ha már tisztán látszódik, hogy együtt vagyunk -, hogy ugyan hogy a ménkűbe lehet felvenni velem a kapcsolatot. De valahogy ennyire már nem vagyok senkinek sem fontos. Másfelől viszont ennek örülök: eléggé a szívemre venném, ha az ő idejét rabolnák meg zaklatnák őt, hogy mi van velem. Ettől függetlenül egy ital vagy vacsorameghívásra soha nem mondok nemet, még akkor sem, ha egy teljesen más világnézettel rendelkező valakivel kell leülnöm egy asztalhoz, csak ne akarjon másnak látszani az invitálás, mint ami - szóval nem szigetelem én el magamat senkitől se. Persze invitálás a fentebb okok miatt nem szokott bekövetkezni, pár kirívó kivételtől eltekintve.
  És mit veszítettem ezzel? Nagyjából semmit. Kommentmezőt olvasni nem több, mint beleülni egy digitális vasszűzbe. Csak felesleges idegroncsolódást okoz. Jól átgondolt megszólalást esetleg érvelést később találok közöttük, mint szupermarketben egyedi kézműves árut. Arról a kényelmetlen tényről nem is beszélve, hogy valószínűleg azok az emberek, akik hozzászólnak a hírekhez, kultúrához, körülöttem élnek és rettenetes belegondolni, hogy valójában mennyire nem értenek semmit a világból. Nyilvánvalóan a tudatlanság velem is elő szokott fordulni, de akkor inkább csöndben maradok. Aztán vannak azok, akik meg nem hozzászólnak a dolgokhoz, csak orrba-szájba posztolnak. Róluk meg süt, hogy valójában nincs senkijük, vagy legalábbis pont ugyanannyira magányosak, mint én voltam annak idején, ami meg csak szomorú dolog, de mit lehet ilyenkor tenni? Tapasztalataim szerint semmi. Akkor meg jobb nem szembesülni az ilyesmikkel.
  Ami pedig az alkotást illeti: az internetnek hála a szellemi tevékenységek terén megszűnt a középosztály. Egy ember vagy valaki, vagy senki. Ha valaki jó valamiben, az már senkit nem érdekel. Ha valaki nagyon jó, nagy valószínűséggel az sem éri el az ingerküszöböt. Sőt még egy zseni is ki tud esni az emberek érdeklődéséből, még akkor is, ha a szakmájától független botrányba nem is keveredik, ami miatt etikai kérdést csinálnak abból, hogy szabad-e egyáltalán az alkotásaival érintkezni és örömöt, tapasztalatot, tanulságot lelni bennük. Nem hibázhat senki, különben rögtön előveszik. Mindig minden pillanatban tökéletesnek kell lenni, különben azonnal lesújt a népakarat. Csak is a legjobbak érvényesülnek.
  Az persze más kérdés, hogy miben kell a legjobbnak lenni. Mert sosem voltam rest elvitatni, hogy ha valaki nem egy virtuóz hangszeres, de lehengerlő színpadi jelenség, akkor megérdemli a sikert. Viszont ettől függetlenül a tény tény marad: csak a legjobbaknak, legszebbeknek, legtehetségesebbeknek van létjogosultságuk manapság. És ki dönteni el, hogy kik tartoznak ide? Mivel nagy a tolongás, ezért többnyire a szerencse és az embertömegek. És aki a körbe egyszer bekerül, onnan már ki nem esik. Nincs az a botrány, ami meg tudna ingatni egy csillagot. Onnantól kezdve a teljesítményétől függetlenül bármikor el lehet adni az arcával egy sampont, egy táskát, egy üveg vodkát és érdekes lesz az, hogy mit reggelizett, mikor megy boltba, mit gondol a világról, még akkor is, ha a gondolatai teljesen falsak.
  Valahol persze megértem a legjobb iránti rajongás kizárólagosságát, hiszen minek hallgassam meg a helyi zenekart, ha valaki más ugyanazt ezerszer jobban csinálja? Igaz tőlem kétezer kilométerre, de hát a távolság már nem számít jó ideje. Így aztán mindenki próbál a legjobb lenni, aminek csak csalódás, összetört sorsok vagy jobb esetben önbecsapás a vége. A millióból az egy pedig megdicsőül. Mindenki más a szeméttelepen végzi. Paradox módon mindehhez pedig örömmel asszisztál a társadalom: mindenki átvette egy lokális rádióadó feladatát és önszántából, ingyen és bérmentve osztja meg, hogy bármikor bármi lehet belőled, azaz bármikor te lehetsz a kiválasztott, csupán csak akarni kell, meg tenni érte. Ami természetesen egy szemen szedett hazugság. És ami még rosszabb: magát az embert tenné természetellenessé - ami lehetetlenség és a folyamat végül katasztrófával végződik. Mert amíg még az ember - akár a kéz ügyessége, akár a szelleme - által létrehozott alkotások művi dolgok lesznek, maga az ember marad az, ami: a természet szülötte minden hibájával és esendőségével együtt.
  Persze nem akarok farizeus lenni: én is kedvelem a kiemelkedő tehetségeket, legyen szó az élet bármely területéről. És természetesen nem hogy nem élvezem, hanem kifejezetten rosszul vagyok a közhelyparádéktól. De ha választhatok, hogy egy nemzetközi sajtó által beharangozott, majd azon jó sokat rugózó mesterművön csámcsogok, amivel együtt a négy fal közé szorulok, vagy egy helyi kis bénázáson kapcsolódok ki, akkor az utóbbit választom. Semminemű szükségem nincs a virtuális világ mindennapi háborús pszichózissal átitatott versenyére. Mindig az jut eszembe, hogy egyértelműen többre lettem volna képes, ha az iszonyatos elvárások nem nyomnak szét, nem terrorizálnak. Még annak tudatában is fenntartom ezt az állítást, hogy nem hárítom át a felelősség bizonyos aspektusait: ha többet is tudok kihozni magamból, lehet hogy akkor se vittem volna semmire se az életben. Ettől függetlenül még az állítás igaz marad, hogy a világháló okozta társadalmi berendezkedés hibás és nem csak tönkretesz, hanem a tökéletességnek való megfelelési kényszer következtében az egyén felszámolásával jár.
  Én megtapasztaltam, hogy ha az ember hajlandó kiszakadni ebből, hiába nézik hülyének, felszabadul és egyúttal pedig lehetősége adódik egy felhőtlenebb életre. És nekem így sokkal jobb, az életem. Még akkor is, ha ehhez szükséges egy stabil hátország, amit számomra ő biztosít. Hiszen így van kivel megbeszélnem a problémáimat és nem szorongat meg az elszigetelődés démonikus érzése.
  Továbbgondolva ezt sokszor átfutott az agyamon, hogy egyszerűen csak el kéne menekülni a világ elől vele együtt, mert vele úgy is meg van mindenem, hiszen számomra ő jelenti a "mindent". Szerencsére mindig időben rádöbbentem, hogy ez csupán fantazmagória maradhat. Ha nemet mond, az agyába ékelődik, hogy nem tud engem eléggé boldoggá tenni, ami nem igaz. Maximálisan nem tud, mert a világ szörnyűséges. De eléggé boldoggá tud tenni, hogy vidám tudjak maradni, mosolyogjak a szürke hétköznapok mindegyikén. Ha meg igent mondana, akkor elmennénk világgá és hátrahagyna mindent. De jó lenne ez neki? Barátai vannak és normális élete. Egyszerűen nem tehetem ezt meg vele, mert ez nem csak rólam szó. Önzőség lenne.
  Köztes megoldásként arra is gondoltam párszor, hogy elmegyek a legközelebbi toborzóirodába, hogy aztán a világ másik részén elszigetelve teljesítsek szolgálatot, hazatérve pedig jobb életkörülményeket biztosíthassak magunknak. A testi fogyatékosságom - a lábam azóta se jött rendbe -, viszont megakadályozna ebben. Egyúttal ez döbbentett rá, hogy ha arra kerülne a sor, ő megvárna akkor is, ha több évig tartana a távollétem. Bármi miatt és bármeddig várna rám. És rájöttem: valójában aki ennyire szeret és ragaszkodik, azt pont nem szabad egy napra sem elhagyni, mert bármi történjék is, mellettem marad és hasonló mértékű odaadást érdemel viszonzásul. Egy ilyen emberrel tényleg minden nap ajándék. Az élet ritka ajándéka és az ajándékokat nem csak elfogadni, hanem becsülni is illik.
  Talán ezért is szeretek ilyen helyekre járni. Távol mindenkitől, csak tőle nem. Ő, én, meg a jól megérdemelt emberi hanyatlás. Távol attól, ami engem bánt és közel ahhoz, ami igazán fontos. Ahogy ezen gondolatok járnak a fejemben kémlelem az előttem elterülő tájat és a szemem sarkából látom, hogy néz engem. És máshogy néz, mint ahogy szokott. Ez a tekintet egy új jelenség nála. Talán nem az első alkalom, de határozottan újdonság. És azt hiszem tudom is, hogy mióta csinálja ezt.
  Nemrég voltunk a szüleimnél. Sok-sok idő után láttam őket, mivel az volt a tervem, hogy soha többé nem találkozok velük. Azonban vagy így, vagy úgy, de a nagyobb családi összejövetelek kiderülnek, ha kapcsolatban él az ember és ezért nyilván kettős nyomás helyeződött rám. Az nem érdekelt, hogy miket mondanak rólam a családomban, miket írnak, milyen üzenetekkel traktálnak. De amint az ő fülébe jutott a összejövetel híre megváltozott a helyzet. Minden érthető oknál fogva szerette volna látni a szüleimet és testvéreimet, ha már nagyon is komoly kapcsolatban éltünk. Én meg tiltakoztam. És még jobban tiltakoztam. De ő annál is inkább akarta az egészet. Végül felidegesítettem magam. Hirtelen felindulásból annyit mondtam neki, hogy akkor most elmegyek dolgozni és csapot-papot otthagytam őt egyedül. Bár ezt indulatból mondtam ki, de nem hangosan. Soha egy hangos szó nem volt közöttünk. A legrizikósabb témákat és ügyeket is halkan beszéltük meg. Az egyetemi esztétika tanárom azt mondta, hogy a csend az erő jele. És milyen igaza volt. Ezzel a kommunikációval fejeződött ki a kapcsolatunk. Nem kellett ordítanom, hogy észrevegye, hogy valami bajom van és nem kellett még jobban üvöltenem, hogy figyeljen egyáltalán rám, hogy beszélek hozzá. Ha beszéltem, figyelt. Ha beszélt, figyeltem. Ha hülyeség miatt rágódtam, akkor is meghallgatott és elmondta, hogy hülyeség miatt rágódom, ami nem esett jól, de azt is elmagyarázta, hogy szerinte az miért hülyeség. Az érvelésével nem értettem egyet és ezen nevettünk. Aztán biztosított róla, hogy ettől függetlenül ugyanezt a dolgot elmondhatom neki bárhányszor és minden egyes alkalommal végig fog hallgatni, odafigyelve, a kezeimet fogva, a tekintetét rajtam tartva. Majd elmosolyosodott és enyhe kacagás kíséretében hozzátette, hogy ezen felül természetesen minden egyes alkalommal a fejemhez fogja vágni, hogy hülyeséget gondolok.
  Így ültünk le miután visszatértem a munkából. És azonnal neki is kezdtem. Elmondtam, hogy miért ne, mi várna rá, avagy ránk. Ebédlőasztalnál a hangos csámcsogás, mint egy mocsadékos disznóólban. Apám ártányra emlékeztető sörtől bűzös pállott röfögése öt percenként, bárhol bármikor, teljes természetességgel. Nem vártam el soha az elit éttermek illemszabályait otthon, de minden létező és nem létező etikettet sikerült alulmúlniuk. Bár olyan mértékű gyűlöletet, mint a szüleim iránt öcsémre gondolva nem éreztem - még annak ellenére sem, hogy egyszer ittasan annyira szétverte a pofámat, hogy a sürgősségin kötöttem ki -, de tény, hogy minden egyes alkalommal iszonyatosan lerészegedett, amikor családi összejövetel volt - attól függetlenül, hogy be volt-e feszülve és így volt rá valami rossz kifogása vagy sem. Közben pedig anyám felől a folyamatosan érkező gyerekes világlátásból fakadó megnyilvánulások és kérdések röpködtek mindig. Vagy jobb esetben csak súlytalan hülyeségek, amiből tisztán látszott, hogy mennyire nem ért semmiből semmit. Apám pedig maga volt a két lábon járó "régen minden jobb volt", amely a minden jogosságtól mentes toposzok újra és újra ismétlésétől, a válogatott szidalmakig terjedt, miszerint az ifjúság így, a húszas ribancok úgy. Ha pedig valaki szóba hozott bármi furcsa vagy ismeretlen dolgot, még csak nem is kellett, hogy valami újdonság legyen az, példának okáért egy filmet, ami arról szól, hogy egy ember visszafele éli le az életét, amely narratív eszközzel a forgatókönyvíró, a rendező, úgy általában véve a művészek egy új fajta megközelítéssel akartak rávilágítani magára az életre, akkor arról megállapította, hogy "okosság". Ezt a szót, "okosság", olyan cinizmussal volt képes kimondani, hogy savként marta a hallójáratot. Okosság, tehát mocskos, alpári, ostoba kreténség, ami káros és nem lenne érte kár, ha megsemmisülne, felgyújtanák és elégne. És természetesen mindezt úgy, hogy azt se tudta miről van szó. Mindenről képes volt határozottan megállapítani, hogy milyen, még akkor is, ha fogalma sem volt arról, hogy miről van szó. De annyira határozott volt, hogy elhitte még ő maga is. Hogy ezt én milyen észrevétlenül vettem át tőle, mennyi idő alatt küzdöttem le és utólag mennyire szégyenkeztem miatta, arról jobb nem beszélni. Kissé mindig is taszítottak az egyszerűsítő karikatúrák - persze lehet hogy hipokrita vagyok -, de apám kapcsán mindig eszembe jutott és érvényesnek éreztem azt a négy egymás mellett lévő figurát, akiknek balról jobbra egyre kisebb az agya és egy hangosabban beszélnek. Így aztán rájöttem egy idő után, hogy ha apámnak igaza is van, az sem az ő érdeme, mert az álló óra is naponta kétszer a pontos időt mutatja, hanem a világ hibája, hogy olyan irányba halad, hogy valamiképpen csak sikerül az együgyű ostobaságnak igazságra jutnia. Mert igen, tényleg szomorú hogy sok mindent manapság rövid élettartamra gyártanak, sőt nem csak szomorú, hanem helytelen is. Illetve bizonyosan bármiféle erkölcsi elgondolás nélkül túl messzire ment az emberiség, a természet és természetesség erejét meg fontosságát diszkvalifikálva, és evégett bizony túl sok rákkeltő étel van legálisan a boltok polcain. De ez ellen lehet tenni. Közösséget szervezni, lokálisan gondolkozni. Viszont ez apámnál annyiban merült ki, hogy feküdt és fikázott. Mindent és mindenkit. Szerinte rajta kívül mindenki egy retardált, ostoba, gyökér. És minden egyes alkalommal ez van, amikor kinyitja a száját. Simán elmagyarázta, hogy a volt szaktársam milyen hitvány ember a testvérével együtt és soha nem fognak felnőni az apjukhoz, akit egyébként az alkohol vitt el, ami önmagában beszédes, de neki nem esett le a húsz fillér. És ha valami elromlott, eltörött, ki kellett volna cserélni, az a világ dekadenciájának a hibája volt, mert olyan nem létezett szerinte, hogy háztartási baleset történik. Hiszen ami a környezetében volt, annak kellően réginek kellett lennie ahhoz, hogy azt még örök élet meg egy napra készítették, így egyből bűnbakot kellett keresnie. Mintha egy háztartás nem olyan lenne, mint az ember szervezete, hogy hétszer kicserélődik létezése folyamán.
  De ugye a normalitás máshol lakott... Így ha kiégett a villany, akkor az úgy is maradt. Egy büdös életre. Ha leszakadt a WC öblítő tartály, akkor az úgy is maradt. Egy büdös életre. Mondván majd átmegyünk a dolgunkat végezni a szomszédos bevásárló központba. De persze semmihez sem szabadott hozzányúlni, mert majd ő elintézi, amiből soha nem lett semmi. És ha ne adj isten úgy alakult, hogy csak ki kellett adni valamiért pénzt, az jobban fájt neki, mintha húzták volna a fogát vagy amputálták volna valamelyik végtagját. Azonban ezt megelőzendő mindig beindult az agyalás, hogy hogyan lehetne "okosba" megoldani a dolgot.
  Soha nem felejtem el. Mindenkit gyűlölt. A cigányokat mert mocskos tolvajok, a zsidókat mert piaci legyek, mocskos férgek, akik hazudozással akarnak mindent eladni, tehát az összeset bele kéne lőni egy tömegsírba, a melegeket meg csak úgy alapból, bár a sort még lehetne folytatni annak tekintetében, hogy még az orvosokat is a társadalomra veszélyes, gőgös, kapzsi mocskoknak tartotta. Ehhez képest mikor a ház egyik kandallója a használhatatlanság szélére került, akkor szó szerint szemrebbenés és gátlásosság nélkül, teljesen komolyan kérdezte meg a szakértő ismerőst, hogy honnan lehetne lopni alkatrészt hozzá, mintha mi sem lett volna természetesebb ennél. Közben pedig a kognitív disszonancia már rég elkerülte, mert mindent ki tudott magyarázni azzal, hogy neki igaza van mindenben, mindenki más meg téved.
  Persze valahol megértettem a dolgot, hiszen ha az egész életemet munkakerüléssel és egyúttal nulla forinttal akartam volna átvészelni, miközben egy másik ember tart el végig, akkor én is drágának tartottam volna még egy tábla csokit is, nemhogy egy speciális alkatrészt. És ezen megértés tette számomra nyilvánvalóvá, hogy láthatatlanul terjed ez a káros gondolkodásmód, mint egy patogén. Ettől a ragálytól féltettem őt, minket, hogy bármi át ragad ránk és az életünkre. Illetve a retorikai képességeimet nem tartottam kellő kvalifikáltnak ahhoz, hogy interpretáljam, mit tartogathat egy vele való találkozás.
  Persze a félelmem korlátolttá tett, mert rögtön az átlag emberekből indultam ki, akik nem értették volna meg amit mondok. Az átlag emberek, akik simán azt magyarázták nekem évekig, hogy hogyan válhattam akkora csőddé, amekkorává, miközben rendes, normális szüleim vannak. De tudhattam volna, hogy ő egyből le fogja vágni az első interakcióból, hogy milyen toxikusság árad belőlük. Azt, hogy az apám soha nem mondja ki, hogy "Szeretlek!", "Köszönöm!", "Bocsánat!"... De hová is gondolok?! Az is kimondhatatlan tabu volt számára, hogy "Egészségedre!", pedig ahhoz aztán tényleg nem kell semminemű érzelmi belelovalkodás. Mégis... Még ez is túl sok volt számára. Viszont az rendszeresen elhangzott annak idején, hogy "Gyere, igyunk egy pálinkát!" Óóó igen... Mert ez mindig mindent megoldott. És nyilvánvalóan ez nem változott semmit. Ezért sem akartam azt, hogy elmenjünk.
  Persze végül rábeszélt, mert jóformán nekem se az anyukájával, se a barátaival nem volt semmi problémám, míg ő egyetlen ismerősömmel se találkozott, a családtagjaimmal szintúgy, csak a bátyámmal egyszer futólag, és az egy szem barátomat se látta soha - bár én is ritkán találkozok vele a mai napig. Szóval nem volt menekülő útvonalam. Bele kellett mennem.
  Természetesen minden az előre prognosztizált forgatókönyv szerint történt: "Jaj, de régen láttunk, de jó hogy eljöttetek, igyunk egyet, igyunk még egyet, na még ezt is meg kell kóstolni, ez meg egyenesen a székelyektől van!" Kifejezetten nem szeretem a pálinkákat, tömény marás az egész íz nélkül és egyébként is nagyon alkalmilag fogyasztottam akkor már alkoholt, ő pedig nem zárta ki az életéből, de valójában amennyit ivott, azzal a szinttel tyúklépésekre volt az antialkoholista státusztól. Így hát nekünk ez kifejezetten egy optimálisnak nem nevezhető helyzet volt. És kényelmetlen is... Azaz jobban belegondolva csak nekem. Mert ő valahogy fel tudott oldódni. És meglepetésemre profikat megszégyenítően tudta, miként kell sakkozni, hogy ne legyen szembetűnő, hogy nagyon hosszú idő alatt lassan és keveset iszik, hogy ne forduljon le a székről. De persze berúgott. És akkor ébredtem rá, hogy sosem láttam még így. Első ránézésre senki nem mondta volna meg, hogy illuminált, talán nem is jöttek rá, csak azt hitték, hogy ő tényleg egy ennyire túlzottan vidám lány. Azonban számomra rögtön egyértelmű volt. A jelek voltaképpen észrevehetetlenek voltak, mégis érződött valami izgalmas változás rajta, ahogy a pozitív energiák hatványozottabban sugározódtak belőle. Miután elmentünk aludni és feküdtünk egymással szemben csak vigyorgott, mint a vadalma. Megállás nélkül. És engem bámult. Én meg csak mosolyogtam rajta és kérdeztem tőle, hogy "Jól érezted magadat vigyori?" De nem válaszolt. Csak rám mászott.
  Miután hazaértünk és az ágyban fekve pihentük ki az utazás fáradalmait az előrejelzések és ezek okozta elvárásokkal szembeni tapasztalatai miatt már-már rezignáltan mondta, hogy nem is érti miért tartottam az egésztől annyira, mert nem volt benne semmi rossz. No persze... De aztán kicsivel később tőle nagyon szokatlan módon, sejtelmesen utalva csak annyit jegyzett meg, hogy "Igen, te más vagy..." És ebben benne volt minden. Hogy igazából számára ez az egész annyira érthetetlen, hogy őszintén képtelen elfogadni, elhinni. Eddig is megértett, különben soha nem kerültünk volna semmilyen kapcsolatba. A saját bőrén megtapasztalva egy kis szeletét az élettörténetemnek azonban rádöbbentette, hogy nincs hozzá fantáziája, hogy min mehettem keresztül. Hogy jöttem össze? Hogyan tudok vele úgy bánni, ahogy, miközben amiből vétettem az semmi több, csak irányítatlan, állatias indulat? Vagy talán csak az találta szíven, hogy látta az anyámat és az egypetéjű ikertestvérét, akik között ránézésre tizenöt év korkülönbség volt, miközben úgy kellett volna kinézniük, mint két tojásnak?
  Viszont az a tény, hogy nem mondta ki egyértelműen elfogultságból, hogy nem többek lecsúszott proliknál újra rávilágított a bennem rejlő fájóan mardosó ambivalenciára, hogy gyűlölöm őket és mélységesen sajnálom is. Mindig is csak arra volt okom, hogy utáljam őket, mégsem voltam erre soha képes teljes mértékben. Ha arra gondoltam, hogy egyszer el kell mennem a temetésükre, akkor sajnálatot éreztem, hogy az életük nagy része egy örömtelen posvány volt. És mikor már semmi veszítenivalóm nem volt, akkor sem vágtam el a torkukat álmukban, hogy megkönnyebbülhessek. Gyaníthatóan az fogta vissza a kezeimet, hogy genetikailag kódolva van az emberbe a szeretet egy kis szelete a teremtői felé, ami megsemmisíthetetlen és eltávolíthatatlan. Cserébe egy életen át tud fájni ez a lelki vakbél.
  Az újonnan jött tekintetéből ítélve pedig nagy valószínűséggel nem született meg az a nyilvánvaló következtetés benne, hogy nélküle jobb esetben börtönben ülnék, rosszabbikban pedig temetőben feküdnék. És ennek kifejezetten örülök. Nem azért, mert akkor játszmázna és kihasználva a helyzetet a rabszolgájává, pincsijévé, papucsává tenne engem. Hanem nem szeretném, hogy úgy tekintsen rám, mint akit megmentett. Bőven elég nekem ezzel a súllyal élnem, neki pedig maradjon meg az az érzése, hogy mi csupán egy szerelmes pár vagyunk - még ha nem is a legszokványosabb fajtából valók.
  De ettől még megváltozott minden örökre és azóta máshogy néz rám. Többnyire észrevehetetlenül. Néha enyhén láthatóan. És pár alkalommal nagyon is érezhető, hogy csodálat van a tekintetében. Mint ahogy most is.
  Megfogjuk egymás kezét. A naplemente közeledtével az ég titánkékre, a felhők pedig rózsaszínre változtak, a Hold fehér sarlója bal oldalon tűnt fel, az eső csöpörög egy ideje és ettől egy szivárvány alakul ki előttünk. A látvány nem csak tündérmesébe illő, hanem undorítóan gicces, ahogy a természet így rezonál a szerelmünkkel. De szemérmetlenül hazudnék ha azt mondanám, hogy ez nem érint meg és nem pont az ilyen pillanatok miatt érzem azt, hogy érdemes élnem. Mindig is erre vártam és vágytam.
  Már nem érdekel, hogy senki vagyok. Nem érdekel, hogy középszerű dolgokat csinálok és középszerűen élek. Ez az emberi élet lényege, nem pedig a felfoghatatlan mértékű áldozatok meghozatala, teljesítménykényszer alatti összeroppanás, szorongás, és mindezek azért, hogy aztán a végeredmény ne érdekeljen senkit.
  A távolban az ég aljára kegyelmet nem ismerő gonosz és sötét erőket jelző felhők gyűlnek és beáll a szürkület. De az idilli látvány tovatűnésével a hangulatom nem változott meg. Nyugodtan megnézem, hogy mennyi az idő.
  Indulnunk kell hazafelé.



5



  Egy darabig csak csöpögött, de utána természetesen ránk szakadt az eső útközben. Felszállhattunk volna egy tömegközlekedési eszközre, esetleg a létező legrosszabb esetben hívhattunk volna egy taxit, azonban a sétálásunk szent és sérthetetlen. Ettől érezzük azt, hogy igazán élünk, az életünk egy kaland. Mintha nem lenne kalandos egy viharos estén hazafelé zötykölődni egy rozoga buszon, amin fura figurák is vannak szép számmal. Szóval ez csak egy hülye kifogás. Talán az állhat a háttérben, hogy impulzusból döntünk az ilyen szituációkban és most - mint minden esetben - az elázás mellett törtünk pálcát, aminek lassan vége a hazaérkezésünk közeledtével. Ami nem is baj. Sokat gyalogoltunk és már iszonyatosan fáj a lábam.
  Egy körút mentén haladunk és szerencsénkre a járda és a bicikliút egybe van építve, egyetlen széles betonút az egész. Mind a két oldalon egymás mellett álló fák sűrű lombjai árnyékolják le a közvilágítást és ennek következtében az út sötét, aminek megvan a maga romantikája, ha úgy tetszik vadregényes romantikája, amitől kissé egy sötét, de nem sötét hangulatú mesében érezzük magunkat. A szerencse a dologban az, hogy ha az épületek és háztömbök mentén futna a járda, akkor is a bicikliúton haladnánk, mert ezt az élményt nem akarnánk kihagyni, a közúti felületek ilyen jellegű kialakítása végett viszont nem kell se jogi, se etikai szabályt áthágnunk.
  Egy Y elágazáshoz érünk, ahol a nagyobb része az útnak balra megy tovább, kifut a városból, ahol beletorkollik egy nagyobb sztrádába, mi meg jobbra fordulunk a sűrű forgalmat elhagyva, a város csendesebb része felé és ezzel elértünk a mi utcánkhoz. Egy nagy körforgalmat kell megkerülnünk, ami tőlünk balra van, a másik oldalon pedig egy hatalmas füves placc terül el, ami mögött egy áruház áll. Százméternyire lehet, jól ki van világítva, így toronyiránt tisztán rá lehet látni és a köztünk lévő távolság okán jól kirajzolódik előtte az eső zuhogása, ami által sokkal jobban megérzem, hogy milyen zord idő van, mint a saját bőrömön eddig. Az utolsó rövid szakaszra rákanyarodva jobbra a házak mellett akácfák, baloldalt, az út mentén pedig hársfák sorakoznak. A fák leveli még nagyrészt zöldek, az ősz még nem tart azon fázisában, hogy a lombkoronák tarkaságba öltözzenek át, bár a sötétségben szinte alig látszódik belőlük valami, kivéve a közvilágítás tompa narancssárgás lámpái körül, ahol arany és halvány sárgászöld színekben keverednek, ha rájuk vetül a fény. Az este fényei és színei, amit annyira szeretek. A hazaérkezésünket pedig vadgesztenye fák és egy fenyő jelzi.
   A cipőm cuppog, totálisan átázott, az övé nem hiszem. Fázok, fáradt vagyok. Mégis egyetlen dolgot érzek és gondolok: örömet, mert ez egy fantasztikus nap volt. Bár igazából vele minden napom az. A hátizsákomban el kezdem kutatni a kulcscsomómat. Jól van szeparálva és most már nem viszek magammal mindenhová annyi cuccot, mint régebben - bár a gyártelepen pont jól jött volna a túlélő csomagom -, mindennek ellenére valahogy csak nem találom a cikkcakkos fémfelületeket, mintha a föld nyelte volna el. Elég idegőrlő szituáció. Mielőtt idegessé válnék ránézek hülye fejet vágva, mintha egy bűvésztrükk presztízse előtt állnék, hogy ezzel lazítsam a kedélyemet, ő meg közben toporog, mint egy kisgyerek és mosolyog kedvesen. Azért ő is fázik ezek szerint, csak jobban tűri, mint én. Nem megváratva őt, visszanézek a táskámba és rögtön meg is találom a kulcsokat, mintha tényleg egy bűvésztrükköt végeztem volna el, és úgy húzom elő a kulcsokat, mint az illuzionista a cilinderből a nyulat. Sose fogok rájönni, hogy a valóság ilyenkor milyen rendszer szerint működik. Meggyőződésem, hogy ott már megnéztem egyszer, ahol megtaláltam. Mindenesetre ezen most szerencsére nem kell rágódnom. Nyitom is a kaput. Azaz nyitnám... Mert már megint beragadt a francba, hogy a ménkű csapkodja meg. No igen, lassacskán ideje lenne ezzel is csinálni valamit. Próbálkozok. Egyszer. Kétszer. Háromszor. Ötször. Tízszer. És akad a zár. Közben az eső egyre jobban rákezdett, ami így már kifejezetten zavar. Ő meg csak néz engem izgága mozgásokkal kísérve. Veszek egy nagy levegőt, kifújom, és a létező leglassabb mozdulattal próbálom a kulcsot feszíteni és a kilincset ide-oda húzni-tolni, hátha megtalálom a tökéletes pozíciót. És sikerül. Belököm a kaput, bemegy rajta gyors léptekkel, követem, majd próbálok bezárni, ami szintén nem egy egyszerű mutatvány, de hála az égnek sokkal könnyebb ezt megoldanom, mint a bejutást, talán a korábbi sikerélmény miatt is. Nagyon kis kedves és figyelmes, mert megvárta míg bezárom a kaput az eső ellenére.
  Elindulunk a ház mellett a járdának még éppen nevezhető széttöredezett betonlapokon, amiben a belógó gaz meg mindenféle kacat, lom és fészkes franckarika akadályoz. Elhaladunk a nem működő hosszúkás lámpa búra alatt, amit a tokjából kiinduló két függőleges és két vízszintes fém rúddal, kvázi ráccsal takartak el, mintha valamiféle szájkosár lenne rajta, hogy csak is kizárólag szánt szándékkal lehessen betörni. Akár egy régi keleti kaszárnyából vagy kikötőből is származhatna, esetleg egy tengeralattjáró vagy anyahajó alsó folyosójából, gépházából. Megalkotásakor a rendeltetése nem az ízléses megjelenés volt, hanem hogy minél praktikusabban tegyen szolgálatot, strapabíró legyen és ami a legfontosabb, hogy minden körülmények között működjön, olyan igazán katonás módon. Bár ironikusan pont ez utóbbinak nem tesz most eleget, de mentségére szolgáljon, hogy a ház korából kiindulva az is lehet, hogy már száz éves. Ennyi ideig pedig nincs az a villanykörte, ami kibírná. Majd ki kell cserélni. Ezt is, mint oly sok mindent a házban és ház körül.
  Nem olyan hosszú az út a kaputól a bejárati ajtóig, de azért kapkodjuk a lábunkat. Jó néha elázni, de a jóból is megárt a sok, ugyebár. Az ajtón belépve felmegyünk a lépcsőn a magasföldszintig és csak utána tudunk nekivetkőzni. Leveti a kabátját és alatta csontszáraz mindene, ami elkápráztat. Ez a kabát tényleg egy csoda. Mondjuk az enyém is vízhatlan, mégis ázottabbnak érzem magam. Körbe pillanatok az előszobaként funkcionáló folyosón, a csórón antik lámpaburára, vissza a betonlépcsőre, a mellette falakat borító lakkozott faforgács lapokra, le a divatjamúlt csempékre. Benézek a fürdőszobába, ahol az öreges kádunk van, minden más öreges holmi mellett. Igazi nyugdíjas külvárosi ház. Ódon lakhely ez. Ha az embereket megkérdeznénk, hogy mit jelent az ódon szó, akkor arra gondolnának, ami most körbevesz bennünket.
  Szerényen élünk. Sovány ételeket eszünk. Sóskát, kaprot, burgonyát, tököt, néha brokkolit, bár az nem a kedvencem, annak tükrében, hogy többségében főzeléket csinálunk, bár párolva azt is szeretem. Desszertnek gyümölcs salátát készítünk. Persze nem vagyunk vegánok vagy ökoterroristák. A magam részéről próbálok etikus húsevő lenni, de ennyi. Nincs bajom a pacallal sem, mert tapasztalatból tudom, hogy heti hat napban napi tizenkét órás kubikolást nem lehet kibírni nélküle. De már más idők járnak és egyszerűen nincs többre szükségem. Ő szellemi munkát végez, én meg ha nagyon szeretnék se tudnék már szénbányában dolgozni. Néha előfordul, hogy különleges alkalmakkor egy becsületesen és morálisan tevékenykedő vadásztársaságot meg szoktunk keresni, hogy próbára tegyük a főzőtudományunkat. Arról meg már nem is beszélve, hogy ő az éttermek és ételkülönlegességek megszállottja, ahová értelemszerűen nem azért megy, hogy a vegetarianizmussal kínozza magát. Többnyire a barátaival jár el, de ha úgy adódik szívesen megyek én is vele. Mert a magam módján nincs kivetnivalóm mindezzel, de hasonló a helyzetem, mint a festészettettel, csak még kevésbé vagyok hozzá kompatibilis - értelemszerűen a múltam miatt -, így többnyire minden jóakarat ellenére is azt gondolom, hogy kár belém az ilyen, mert képtelen vagyok kellő kifinomultsággal, ínyencként értékelni egy gasztronómiai remekművet. Ez az ő területe. Festészet és kulináris élvezetek. Mintha mélyen legbelül egy francia nemes leszármazottja lenne.
  Én meg olvasok, amit amúgy is rendszeresen együtt csinálunk, illetve gyakorlok valami hangszeren valami értelmetlenséget. Sokszor biztat, hogy írjak valamit, akár zenét, akár szöveget, akár prózát, amivel olykor sikerrel jár, mert a múlt minden rossz tapasztalata és azon tudás ellenére, hogy az üvegplafont úgy sem fogom már soha áttörni, buzog bennem az alkotás iránti vágy. Így hát az ilyen jellegű megnyilvánulásait, inkább buzdításnak veszem, semmint szekálásnak. De azért igyekszem megmaradni a kultúra fogyasztása mellett, mellőzve a teremtést. Cserébe én meg őt biztatom reflexből néha napján, mert látom rajta, hogy egy nagy szaktekintély lehetne. Teszem ezt úgy, hogy tisztában vagyok vele, hogy ő nem ezt az utat választotta. Egyszerűen nem ilyen ember. Nem egy igazán kirobbanó egyéniség, akiben éjt-nappallá téve fortyog az inger, hogy a feje tetejére állítsa a világot, velem ellentétben - de az én szárnyaimat már letörték. Talán ezért él bennem az a szükségtelen automatika, hogy mindenkit mindenben támogatni kell, mert a legrosszabb az, mikor a tehetség falakba ütközik?
  A pénzen meg nem veszünk össze. Vannak kevés pénzből űzhető hobbik és drága hóbortok - amely két véglet ha nem is ír le bennünket, azért közel állunk hozzájuk. Ő költségesebb dolgokban leli az örömét, amíg engem meg boldoggá lehet tenni ingyen vagy fillérekből, annak tekintetében, hogy pár doboz cigi árából lehet gyarapítani a könyves polcomat, a zenerajongást meg csak az igazán tehetősek engedhetik meg maguknak, így ez a része az érdeklődésemnek megmarad a négy fal között, gyönyörű instrumentumokra való nyálcsorgatásban meg cikkek tanulmányozásában manifesztálódva.
  És nem zavar, hogy emiatt ő jóval többet költ, mint én, mert ennek ellenére is kis híján ő tart el engem, annyival többet keres. Ebben a szituációban a részemről van némi alárendeltség és kiszolgáltatottság, hiszen részarányosan tesszük bele a közös kasszába a pénzünket, aminek következtében elég szűk lett az anyagi mozgásterem, ő meg relatíve szórja a pénzt, miközben messze nem élünk luxusban, de emiatt nem tudok rá haragudni. A saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy bizony kíméletlenül illékony az élet és semmi értelme aszkétaként vergődni nap nap után a jobb holnap reményében, ami talán soha nem jön el. Összességében én most valamennyivel rosszabbul, szegényebb körülmények között élek, mint a Pokolban, mégis jobb a közérzetem, mint annak idején. És nem az ostoba rózsaszín köd teszi ezt velem. Az elérhető szexualitásnak, szeretetnek és megértésnek már több köze van hozzá. De az igazi különbség az, hogy mindig lépünk előre. Igaz lassan, de előrelépünk. Ha valami kell, meglesz. Lehet hogy két vagy három hónap múlva, de meglesz. És nem a mocsokban stagnálás vagy a végeláthatatlan hanyatlás a jövőnk. Legkevésbé a beletörődés és belekeseredés, hogy nem lesz soha jobb. És emiatt most már azt sem tartom kizártnak, hogy talán sikerül addig felkapaszkodnom, hogy normális polgári munkám lesz majd egyszer, ami elől soha nem zárkóztam el és pénzügyi szempontból nem csak egy koloncként fogok a nyakán lógni, amiből egyébként soha nem csináltunk problémát, mert...
  Egyszer csak azon kapom magam, hogy megkopogtatják a vállamat. Mi a franc?
  Nagyszerű. A rohadt életbe bele! Megint elmerültem a belső monológomban. A folyosóról nyíló fürdőszobába bámultam be miközben nem voltam jelen.
  Sarkon fordulok. Elkerekednek a szemeim. Az elém táruló látványt képtelen vagyok feldolgozni.
  Ott áll előttem. Majdhogynem nincs rajta semmi, csak a fehér alapon fekete pöttyös melltartója és alsóneműje. Mosolyog. Sőt! Vigyorog. Csodálkozom hogy nem szakad szét az arca attól a vigyortól. Már rég levetkőzött és arra várt, hogy mikor fordulok meg és látom meg így őt, de az elmélázásom közben elfogyott a türelme. Töprenghetnék azon, hogy vajon mennyi időt várt, meddig voltam távol a testemtől, a helyzet azonban az, hogy teljesen lefagytam és képtelen vagyok most bármin gondolkodni. Meg vagyok döbbenve, még az is lehet, hogy költői túlzás nélkül tényleg akaratlanul leesett az állam és most mint egy igazi ostoba balfék, aki képtelen elhinni, hogy azon kivételes emberek egyike, akinek sikerült megütnie a főnyereményt és álmai nője ott áll előtte szinte meztelenül, egyértelmű jelzést adva, hogy szeretne vele eltölteni egy forró éjszakát, csak mereven állok és tátott szájjal bután bámulok. Azt hiszem minden érzékszervem fáziskéséssel reagál a külvilág ingerei és mintha tényleg egy álomvilágban lennék, nem igazán tudatosul bennem, hogy mi történik.
  Végtelenül teszetoszán és ügyefogyottan festhetek, már csak azért is, mert mintha egy hajszálnyira lenne attól, hogy kacagásban törjön ki, kizárásos alapon emiatt. Könnyen el tudná viccelni a bambaságomat, hogy közelebb lép felém és el kezd legyezgetni a szemem előtt, hogy "Hé pupák! Itt vagy velem?! Nem tudod, ilyenkor mit kell csinálni? Mi ütött beléd?", de nem teszi. Könnyed léptekkel, de határozottan odajön hozzám és megcsókol. Ettől varázsütésre visszakerülök egy másik idősíkból a jelenbe, éberré válok és vissza is csókolom, pontosan olyan intenzitással, ahogy ő teszi. Közben pedig a kezeim is megindulnak, átkarolom, lentről fölfelé végigsimítom a hátát érzékien. Pillanatok alatt azt érzem, hogy máris a lényegre akarok térni, olyan kívánatos, és a következő mozdulattal már a melltartója csatjánál matatok, de mintha egy szúnyog csípné meg, hirtelen odakap a bicepszemhez, eltolja a karjaimat és ezzel együtt arcaink is eltávolodnak egymástól. Semennyi neheztelést nem látok rajta - bár lehet hogy lekéstem róla -, csak könnyed pajzánságot, ahogy az alsó ajkába harap, ha nem is harsányan, de látványosan, és szolidan, nyugodtan, lassan balra-jobbra nógatja a fejét. Nem... Amit csináltam, azaz csinálni akartam annak még nem jött el az ideje és öt-hat fejcsóválás után folytatja, amit elkezdet: ajkait az ajkaimhoz érinti. Újra átölelném és szívem szerint ösztönszerűen a kezeimet a hátáról lecsúsztatnám a fenekére, mind a két tenyeremmel megmarkolnám, mert észre se vettem, de már teljesen tűzbe hozott és rettenetesen jó érzés lenne megtapogatnom ott lent, még ha nagy valószínűséggel ezt meg sem tehetném, mert ez is egy tiltólistás mozdulat jelen pillanatban, csakhogy minderre esélyem sincs, mert ahogy újra megcsókolt lecsúsztatta a markait a csuklóimra. Miután úgy érzi, hogy tanultam az előző esetből és bízik bennem, megfogja az arcomat, majd a tenyereit lecsúsztatja a mellkasomra, aztán még lejjebb, ameddig a csuklója engedi, ahonnan meg már változtatni kellene azon, hogy merre nézzen a kézfeje, hogy a hasam környéke alatt tudjon simogatni, inkább visszafordul. Fel-alá járnak a kezei, egyre kisebb távokat megtéve, végül a mellkasom környékén megállapodva, közben pedig kissé görcsösen meg-meg rándulnak az ujjai észrevehetetlenül és eredménytelenül belém karmolva, mintha valamit meg szeretne szorítani. A csókunk akár a tenger hullámzása: nyelveink folyamatosan mozgásban vannak, egymáson kúsznak-másznak kitapogatva a másik összes ízlelőbimbóját és az egész végtelenül lassú. Nemcsak hogy életemben nem csókolóztam ilyen finoman és lassan, de még csak arra sem gondoltam soha, hogy eképpen csinálnám, hovatovább ha elengedtem volna a fantáziámat se jut eszembe, hogy ez így lehetséges. Egy idő után a mellkasomról átcsúsztatja a kezeit a melleim közé és a zubbonyszerű gombos pulóverem felülről harmadik gombját kibontja olyan sebességgel, amilyen tempóban az események zajlanak az arcüregeinkben.
  Befejeződik a végtelennek tűnő csókunk, ami sajnos nem volt végtelen, mert nem bántam volna, ha az idők végezetéig tart. Az arca lomhán távolodik, enyhén komolyan, kissé elrévedően a számon mereng. Minden örökké tartónak tűnik. Ebben az ütemben kezd a tekintete felfelé mászni az arcomon, mígnem eléri a szemeimet, ahol letanyázik. A tekintetünk összeér, mert én a csók vége óta a szemeire összepontosítok és ahogy a szemeim világában észreveszi, hogy az én tudatom teljes tudatossággal rá figyel, tudatosul benne, hogy ami történik most, az a valóság és ettől visszavánszorog az élet az orcájába. Újra elmosolyodik és új ritmusban, még ha nem is szenvedélyes lendülettel, de jóval gyorsabban megpuszil. Majd még egyszer, egy kicsit gyorsabban. El kapja az arcát, majd újra jön a puszi. Majd még egyszer és még egyszer, közben pedig az egész ritmusához alkalmazkodom, a szünetekben én is hátrahőkölök a fejemmel egy parányit. A következő alkalommal, mint az egymással szemben álló, hithű bajtársakból lett ellenségek, akik egyik pillanatról a másikra kardot rántanak egymásra és kardjaik pengéinek közepe szikrázva ütközik össze a levegőben, úgy csapnak össze a nyelveink. Aztán megint egy puszi és megint egy nyelvkardozás jön. És már fel is gyorsultunk. Nem is értem, hogy miért nem esek neki és teperem le a földre most azonnal. Ebben a hevületben kezdünk el újra csókolózni és most már tényleg nekiáll levetkőztetni engem, amihez két gomb késéssel csatlakozok, mert a csuklómnál lévő gombokkal voltam elfoglalva. Ahogy végzünk csak lóg rajtam a rám kissé nagy pulóver és már venném is le a cipőmet. Emelem fel a lábamat, de mind a két a kezével megtámad, a fejemet az arcához húzza, hogy meg tudjon csókolni, amit meg is tesz, de így kissé elveszítem az egyensúlyomat és ide-oda imbolyogva, kapaszkodva a semmibe, ügyetlenkedve próbálom kioldani a cipőfűzőmet, ami számára nagyon vicces, jót vidul rajta, belekuncog a számba. Nyilván direkt csinálja ezt. Direkt nem hagy, hogy ne legyen olyan könnyű dolgom.
  Ahogy sikerül a legnagyobb akadálynak tűnő problémát megoldanom megállok két lábon, lenézek a biztonság kedvéért egy pillanatra és kilépek a cipőmből. Még fel sem nézek és már hámozza le rólam a rajtam csüngő pulóvert. Minden megbeszélt szabályra fittyet hányva a tekintetéből ítélve szinte szándékosan elhajítja azt a folyosón. Ezzel a lendülettel újra megcsókol, de csak rövid ideig és közben hang nem jön ki a torkán, a szája mégis úgy áll, mintha nevetne.
  A kezemet megfogja és magával húz, mint a gyerekek a réten el kezdünk szaladni befelé. Ez a nagy futás nem sokáig tart, mert be se érünk a belső szobába, amit hálószobának használunk, az átjáró szoba közepén megáll, megfordul, rám borul, megcsókol, el kezd teljesen levetkőztetni, amiben segítek neki, a szíjamat kicsatolja, a nadrágom gombjait pillanatok alatt kibontja, a pólómat megfogja a derekamnál és már előre is hajolok, hogy amiként egy gyümölcs héját szokták lehántani, úgy szabadítson meg tőle és szándékosan pajkos könnyedséggel dobja el minél messzebbre, úgy, hogy oda sem figyel rá, hogy hová repül, az sem baj, ha a szekrény mögé, csak minél jobban legyenek szétdobálva a ruháink a házban. Így van ez a nadrágommal és a zoknijaimmal is, amiket kivesz a kezemből és külön-külön irányba röppennek. Kivéve az alsónadrágomat. Az maradt a helyén. És folytatódik a nagy szaladás, ami félbemaradt, és ami pontosan olyan rövid lesz, mint amilyen volt -  tíz méternél kevesebb másfél másodperc alatt. Itt viszont már nem vár csók. Hanem az, amit sejtettem, sőt amire számítottam már...
  Leültet a fekhelyünkre, ami elég keskeny, egy egy emberre tervezett szimpla ágy. Törökülésbe kell helyezkednem. Miután megvagyok leül velem szembe ugyanilyen pózban úgy, hogy a térdeink összeérnek és elkezdődik a játékunk. A perverz kis játékunk, ami igazából inkább egy perverz játék anti-parafrázisa, mondhatni szellemi előjáték. A szabályok szerint bármit megcsinálhatunk a másikkal, csak egy dolgot kell betartunk mindeközben: nem mozdulhatunk el ebből a testhelyzetből. Valamint értelemszerűen nem meztelenül, de a lehető legkevesebb ruhadarab kell, hogy rajtunk legyen. A csavar a dologban az, hogy ennek ellenére pont nem azt kell csinálnunk, amit a másikkal szeretnénk, hanem valami teljesen mást. Tehát ha bele szeretném rakni a hüvelykujjamat a szájába, hogy harapjon rá óvatosan és így arról fantáziálgathassak, hogy valami más van az ajkai között és így felizgassam magam, akkor ehelyett egyszerűen a haját és vállait kell megsimogatnom. Eközben viszont ki kell találnunk, hogy a másik fejében mi jár, mi izgatná fel és mivel bármit megcsinálhatunk vele, így lehet a másikat irányítani és stimulálni arra, hogy ne bírjon tovább a vágyaival és az akaraterejének legyűrésével elveszítse az eszét és egyben a játékot. A játéknak igazi tétje nincs, a lényege a szórakozás és a feszültség keltés.
  A combjait cirógatom, becsukott szemmel koncentrálok és igyekszem megnyugodni. Nem állok a helyzet magaslatán a hosszú napra való tekintettel, és ha már sikerült a váratlan húzásával elérnie, hogy beinduljak, akkor inkább csak simán neki estem és magamévá tettem volna, esetleg ha lefekvés előtt rám mászik, akkor egy átlagos hétköznapi langyi szeretkezéshez lett volna kedvem, hogy gyorsan legyünk túl rajta, még ha ezt magamnak sem vallom be, akkora szégyen. De ahhoz hogy a vérmérsékletem liftezzen, hol gyengédségre, hol relatíve vadságra vágyjak, arra most nincs türelmem és energiám.
  Az egyik kezét laza szorítással a nyakamon tartja, hogy érezze az ütőerem lüktetését, míg a másikkal az ajkaimmal babrál. Én meg csak megszeppent kisgyerekként ügyetlenkedem tovább, ami rém unalmas lehet neki. Meg is fogja a kézfejeimet és egymás után a számba tuszkolja őket bárdolatlanul, amíg el nem kezdek picit öklendezni és pár csepp nyál nem csordul ki a számból, így megbizonyosodva arról, hogy van-e természetes síkosító az ujjaimon. Ezt követően a bugyijába és egyik melléhez rakja a kezeimet és mintha a sajátjai lennének, el kezd maszturbálni velük. Hogy, hogy nem, csak ezután esik le a tantusz és most már kinyitva a szememet látom, hogy kéjesen, csukott szemmel, az ajkaiba harapva élvezkedik és az orrán mélyeket szuszog. De hé, álljunk meg! Hiszen csal! Ez az egész nem a magunk felizgatásáról kell, hogy szóljon.
  Na és akkor mi van? Szóljak rá? A fenéket. Olyan vadító a látványa, hogy önszorgalomból folytatom amit el kezdett és amint észreveszi ezt, a kezemet elengedi, beletúr a hajába és fogai szorításából engedve sóhajtozik. Én meg csak egyre gyorsabb mozdulatokkal igyekszem a hőn áhított állapotba juttatni, de mindjobban kényelmetlen ezt így csinálni, hiszen mennyivel jobb volna mögé kerülni, a fülébe lihegve boldoggá tenni. Így hát el is kezdek felállni és megfagyok...
  Megáll minden, szemhéjai felgördülnek, mint a színházi függönyök felvonás előtt és olyan álnok pillantás lövel rám, amivel tudatja velem, hogy én veszítettem, mert a szabályokat áthágtam azzal, hogy felálltam, ő pedig nyert és az lesz, amit ő akar.
  Ez az életem. Ő csalt, én veszítettem. Nem bírtam magamat tovább türtőztetni, miközben ő volt izgalmi állapotban, amitől aztán én is, viszont ez már nem érdekel senkit. De ha már így van, a szempillantásnyi dermedtség után nekiesek, megcsókolom, beletúrok a hajába, picit beleharapok a fülcimpájába, a nyakába, közben kikapcsolom a melltartóját. Ő is belelendül a szenvedélyességbe, érezhetően erre a részre várt jó ideje. A hevességben már pont fordítva vagyunk, mint az előbb és ő van háttal a falnak. Vállainál fogva ledöntöm és vízszintesbe helyezkedve csókolózunk egy darabig. Ahogy befejezem a szemébe nézek. Egy picit elidőzök rajta. Hogy mit érez vagy gondol, azt nem tudom, az arckifejezését sem tudnám definiálni. Nem tudok semmit, egy dolgot leszámítva: ez a pillanat sűrűn előfordul velem. Személy szerint mindennél jobban megvetem ezt a valóságban nem létező csöpögős bárgyúságot, viszont hiába vetem meg, mert ilyenkor pontosan azt érzem... Hogy nem is igazán vele szeretkezem, hanem a lelkével. Ez az amit nem lehet tanítani vagy orvosolni plasztikai műtéttel.
  El kezdem végig puszilgatni a testét a homlokától és halántékától kezdődően lefelé haladva, a melleinél jó hosszan elidőzve, harapdálva, játszadozva, őrjítően felizgatva őt és csak ezután haladok tovább. A hasánál kényszerszünetet tartok, mert ez nem az én estém, így inkább nem bénázok, felegyenesedem és egy könnyed mozdulattal lehúzom róla a bugyiját, majd visszatérek oda, ahol abbahagytam és megyek is tovább a szőrös szemérem dombjához. Ami valahogy sosem zavart. Többnyire azt gondoltam mindig is, hogy ez számomra olyan lehet, mint mikor egy nő egy szakállas férfival csókolózik, amely gondolat végett arra jutottam, hogy ebben az egészben nincs semmi kivetnivaló.
  Az igazságnak persze van egy másik fele is, hogy világ életemben gyűlöltem nyalni. Valahogy az íze, a szaga, az állaga, a külseje, szóval úgy az egész taszított mindig is. Emellett a szőrzet megléte már nem oszt, nem szoroz. Régen egy barátnőmmel a magunk perverz módján hidaltuk át ezt a problémát, amit élveztem is - sokszor vissza is sírtam azokat az időket -, de az nem klasszikus orális kielégítés volt. Illetve ennek a barátnőmnek volt egy haverja, akivel egyszer összehabarodtam egy igen húzós hiátusunk közben, akinek nagyon finom íze volt. De ez az eset volt az egyedüli kivétel egész életem folyamán.
  Persze ő nem tudja, hogy ilyen problémáim vannak. Soha nem mondtam neki. Nem akarnám, hogy rosszul érezze magát, önzőnek, vagy akármi másnak. Pont ezzel ellentétes a célom. És miért ne áldozhatnám magamat fel miatta? Nem csak jó érzés látni ahogy élvez, hanem egyenesen lelkileg kielégítő számomra. Ez a jobb adni, mint kapni nevesített esete.
  És az undorom ellenére paradox módon valamiért mégis piszkosul jó vagyok benne. És most is ahogy csinálom neki, pont mint a régi időkben a menzás nemezisemmel való összeütközésem során, azaz a borsófőzelék evészetekor, szánt szándékkal máshol járnak a gondolataim, a színskála különleges árnyalatain, amiknek fura nevei vannak, absztrakt geometriai alakzatokon, mintázatokon és hangszerelési ötleteken. Míg végül egy idő után hozzászokok a kellemetlen ingerekhez és a tudatos figyelemelterelés helyét átveszi a összpontosítás, hogy hibátlan ritmusban kígyózzon ide-oda a nyelvem. Az jut az eszembe, hogy megkérdezem tőle, hogy biztos hogy jó-e amit csinálok, mert megannyiszor megfogattam, hogy mindig kommunikálni fogok mindenről, de egyszerűen nem akarom elrontani a pillanatot és bízok a képességeimben, hogy jól tudok olvasni a reakcióiból, a kellemes kis nyögéseiből, a mély lihegéséből, és mindezek eredőjeként a teste hullámzásából.
  Átlagos ideig csinálom. Talán tíz-tizenöt percig. A fáradtságom miatt most nem akarnék rekordot dönteni és elindulnék felfelé a fejemmel, de ahogy érzi ezt és már majdnem kimásztam a szentélyéből egyszer csak odakap mind a két kezével a fejbúbomra és azonnal visszatol. Hát akkor rá lettem kényszerítve egy kis kellemetlen hosszabbításra, mint egy rossz sportmeccsen.
  De jó, nekem se kell több és még jobban rákapcsolok, ő meg egyfolytában túrja a hajamat, masszírozza a koponyámat és ahogy egyre inkább emelem fel a fenekét és csípőjét, hogy minél mélyebbre tudjak merülni és azt érezzem, vagy inkább gondoljam, hogy a méhéig nyalok be, ami valamiért számomra borzasztóan izgató gondolat, akkor szinte a fejbőrömet lekaparja és enyhe sikolyokban tör ki. Így legalább megbizonyosodom, hogy tényleg jól végzem a dolgom.
  Olyan hosszan nyújtom el amennyire csak lehet, de azért még egy visszautasítást kapok. Úgy néz ki, hogy ma én nem fogok kielégülni, de ezen csak mosolygok. Ez egy ilyen nap. Talán a bevezető játéknak a tétje ez volt. És folytatom tovább. Egyedül amiatt aggódnom, hogy túl monotonná és unalmassá válok számára. Illetve azt saccolgatom, hogy vajon elájulok vagy átesek a holtponton.
  Előbbitől félve valamiféle megoldáson agyalok és a hibáimból tanulva most hátrafelé mozdulok el. Bár ha nagyon akarná, a bokáinak ollójával el tudna kapni és visszatoloncolhatna, de nem teszi. Egy könnyed mozdulattal megszabadulok az alsónadrágomtól, megtörlöm a számat, fölé mászok és miközben az arcaink egymás mágneses mezejébe kerülnek gyengéden belé hatolok és így kezdünk neki igazán. Lassan csinálom és nem is szándékozom hatalmas teljesítményt nyújtani. Az egészre inkább simogatásként és ölelésként gondolok, semmint tényleges szexuális együttlétre. Egy darabig az édes kis arcát simogatom, majd a tenyereimet az övére kulcsolva a feje fölé nyújtom a karjait és elengedve selymesen cirógatom az ütőereit hol egy, hol kettő, hol az összes ujjbegyemmel felváltva, amik érdesek a hülye gitárom miatt. A homlokán nyugszik az enyém és így támasztom a fejemet. Be van csukva a szemem és szinte érzem, ahogy a levegő közvetíti arcának a rezdüléseit. Somolyog, sőt a kacagás határán van. Még nekem is jó érzés amit művelek vele, ő meg egyenesen a mennyországban érezheti magát, még akkor is, ha közben néha a peremére kerül és kizökken az élményből, mint ébredés előtt egy álomban, mikor az érintésem enyhén csikiző érzésbe fordul át. Rengeteg ideig tudom ezt játszani. Kisebb szakaszon, hosszabb úton, egészen le a hónaljáig, majd vissza onnan, egy-egy ujjammal, esetleg az egész tenyeremmel rámarkolva, ráérősen odafigyelve, esetleg picit sebesebben. 
  Egy lassításnál hirtelen átveszi az irányítást és kibújik a tenyereim alól. Lenyúl a genitáliáinkhoz és megmarkolja, hogy mekkora. Merthogy a középiskolás éveim alatt a kollégium függöny nélküli zuhanyzóinak hála hamar úgy kezdtek el emlegetni engem, mint a "here", miközben szerintem bárki másénál nem volt nekem nagyobb. Bármi is volt az igazság, erre rájött az, hogy volt egy munkahelyi balesetem a Pokol idején, aminek következtében a jobb golyóm maradandóan megduzzadt. Így most akkora, vagy majdnem nagyobb, mint az öklöm és talán a fele se fér be oda, ahonnan kamasz korom előtt leszállt, míg a másik mellette szinte láthatatlanul törpül el, a maga borsószemnyi méretével, amiről meg sokszor azt hiszem, hogy az idők során összement, de valószínűleg ez csak érzéki, illetve optikai csalódás és mindig ekkora volt. Egyszerűen lázba hozza minden egyes alkalommal a gondolat, hogy ez a behemót szerv semmi mást nem akar, csak az ő nőiességét, és az az iszonyatos mennyiségű örökítőanyag, ami beleférhet, az türelmetlenül, izgágán várja, hogy belé szabadulhasson.
  Miután megnyomkodja és masszírozza, ami szerencsére pont annyira kellemes érzés, hogy még kordában tudom magam tartani tőle, a fejem fölé nyúl, beletúr a hajamba egy picit és elnyújtottan a fejbúbomtól lefelé haladva végigsimít a tarkómon és aztán... Végigfut a hideg a hátamon. Talán ő hozta ki belőlem, talán a Pokolban változtam meg, mindenesetre a gerincem teteje környékén kialakult egy erogén zóna és ebben a pillanatban szó szerint érzem, hogy a hátamon és alkaromon minden egyes szőrszál égnek állt. Reszketek és keservesen sóhajtozom, beleharapok a befelé fordított ajkaimba. Szinte könyörgés érződik ki abból, ahogy mélyen fújom ki magamból a levegőt. Ő meg csak egyre mosolyog olyannyira, hogy még a szemhéjamon keresztül is érzem. Pontosan tudja mit csinál. Szinte kegyetlen amit művel. A kezeit átcsúsztatja a vállaimra, én meg ezzel egy időben távolodok el tőle és kezdek egyre határozottabban nemlegesen bólogatni. Mikor már a kulcscsontomnál jár ki is nyitom a szemeimet és amit velem szemben meglátok az a gyerekes szemtelenség és a gonosz kéjsóvárság pokoli keveréke. Tudom, hogy minden felesleges, de a szemeimmel esdeklem. És hiába van meg a tudásom a következő másodpercekről, mert valamire nem lehet felkészülni. Mint egy macska a rajzfilmekben, mikor szánt szándékkal akar kárt okozni vagy kör alakú lyukat vágni egy üveglapba, a körmeit a karcolás határáig belém vájja és a mellkasomon végighúzza. Majd egy mesterlövész pontosságával megáll szívmagasságban és a mutatóujjaival el kezd babrálni, birizgálni, piszkálni azon a bizonyos ponton és... Ah!
  Benyomta rajtam a piros gombot. Felnyögök és a szemeim rögtön fennakadnak. Az agyam eldurran és totálisan elborul ebben a pillanatban. Irányíthatatlanná válok és elkeseredetten, mégis színtiszta gyűlölettel a szemében nézek. Csak annyit mondok:
- Baszd meg! Érted?! Baszódj meg!
Bekövetkezett az, amitől a legjobban féltem: kihozta belőlem az állatot. Agresszíven a tarkója mögött rámarkolok a hajára és úgy feszítem hátra a fejét, a másik kezemmel pedig erősen megszorítom a nyakát. A lökéseim kényes óvatoskodásból egy szempillantás alatt egy izomkolosszus kovács kalapácsütéseihez vállnak hasonlatossá. Ettől megrészegül és eszét vesztve egyszerre üvöltve visít és röhög. A hátam mögé kap, magához szorít és úgy kezd el karmolni, mint egy vadmacska. Érzem, ahogy a bőrömön mély völgyek keletkeznek és dőlni kezd belőlük a vér. Transzba esett. És imádja...
  Imádja, hogy kihozta belőlem a zsigeri tudattalan vadállatot. Az ösztöneimet, szenvedélyességemet. Azt, hogy nem kellett semmiféle beteges, értelmetlen, embertelen és élvezhetetlen kitekert pózba görnyednie vagy valami perverz deviáns mocskosságot teljesítenie ahhoz, hogy ezzé váljak, hogy feltörje a bennem dolgozó enigmát, azt, ami egyben tartja, kontrollálja az életemet és fegyelmez, hogy mindig kimérten és kulturáltan viselkedjek. Azáltal, hogy csak arra volt szüksége, hogy önmaga legyen, pusztán simogasson és ezzel így fel tudott izgatni a kis lábujj körmétől a legtöredezettebb hajszáláig a szó legszorosabban értelmében ízig-vérig ellenállhatatlanul nőnek érzi magát. De talán nem csak nőnek, hanem egyenesen istennőnek vagy szexszimbólumnak.
  Egy humoráról híres író állapította meg, hogy nem értheti meg egymást a két nem, hiszen "mind a kettő mást akar - a férfi nőt, a nő férfit", de még ennek tudatában is zavarba ejtő, hogy mind a ketten ugyanazt akarjuk, örömökben részesíteni a másikat és közben mégis mennyire egymás ellen dolgozunk, mintha nem együtt lennénk, hanem egymással harcolnák, és ráadásul ennyire különböző módszerekkel. Nemhiába: ő a káosz, én a rend.
  Valahogy a nagy intenzitás közben sikerül átesnem a holtponton és nem bírok elmenni. Azonban ezt akármeddig nem bírom csinálni és pár perc után az erőm és lendületem elfogy, és úgy kezdek el lassulni, mint egy jármű, amiből éppen kifogyott az üzemanyag. Ahogy ez bekövetkezik, amennyire a szituáció engedni térdre emelkedek, így folytatom, míg végül a teljesítményem hanyatlásának végeztével eljön az egyik kedvenc részem, mikor innen átforgatom magzatpózba, miközben én maradok ugyanúgy, ahogy voltam. Ennek a fura póznak az imádata a részemről nem csak az élvezeti értékéből fakad, hanem egy praktikai okból is: innen tudok lefordulni mellé oldalfekvésbe, kiskiflinagykiflibe, kanálba vagy nem tudom mi ennek a hivatalos neve.
  Állítólag egyesek azt beszélték rólam, de még az is lehet, hogy a mai napig, hogy mekkora kurafi voltam fénykoromban. Fura... Ha ez tényleg így van, akkor azok a bizonyos évek a Pokolban hogyan jöttek össze? Vagy egzaktabban: hogy tudtak úgy elmúlni, ahogy? Bár ebben a szűken vett kontextusban a kérdés az, hogy ha akkora kurafi voltam, akkor miért kell ilyen olcsó, béna trükkhöz folyamodnom, ha arra vágyok, hogy ebben az egyszerű pozitúrában szeretkezzek? Mivel máshogy nem tudnám ezt megvalósítani, mert nem találnék be oda, ahová kellene. De ezzel nem foglalkozok. Valahogy megoldom és imádom így csinálni. Ezzel pedig elértem a dicstelen véghez.
  Megint ott tartunk, mint az elején, csak ebben a pózban valamiért a vesszőm sokkal erőteljesebben irritálva van pozitív értelemben, és kényelmesebb is feküdnöm. Bár háttal van nekem, át tudom ölelni, hozzá tudok simulni és érzékien simogatni. Ezek összességét imádom. Irritatív, intim, szeretetteljes, lágy, finom. Mindazonáltal ilyenkor mutatja ki igazán a foga fehérjét a szexualitás: nem olyan, mint amiként a filmekben láttatják, hanem kínosan béna és esetlen, a lassabb intenzitásban, mikor már nem az elemi ösztön hajt előre, akkor már megérzi az ember, hogy az egész nyálkás, kellemetlen szagokkal jár, a szeméremszőrzetünk tisztára úszik a testnedvek ragacsos dzsuvájában, ami egészen gusztustalan. De ez van. Ilyen a szexualitás. Aki mást mond hazudik. Sőt! Ennél sokkal rosszabb. Ha nem lenne ilyen élvezetes az emberiség már rég kihalt volna.
  Mégis ebben a helyzetben, ebben a lagymatag intenzitású túlromantizált bénázásban érzem azt, hogy igazán önmagam vagyok. És ebben nincsen semmiféle önbecsapás vagy képmutatás. Nem valamiféle hamis póz. Fénykoromban csináltam elég vad és meredek dolgokat. Egyszer valahogy úgy alakult, hogy egy csaj felajánlkozott nekem. De minden finomkodást mellőzve explicite leírta, hogy bármit megcsinálhatok vele, a játékszeremmé tehetem. Kit nem izgatna fel ez a gondolat? És ki ne szeretné, ha ezt közölnék vele? És a közlést követően ugyan ki utasítaná vissza az ajánlatot? Nyilván nem tudtam ezzel a lehetőséggel nem élni, mert utána bántam volna életem végéig. Hogy milyen volt az az aktus, az már történelem. Viszont arra mindig is emlékezni fogok, hogy utána mit éreztem. Ürességet és letargiát. Mindenki más öntelt pofával élvezte volna, hogy kifacsarták, azaz kifacsartatták magukat, én meg csak néztem ki a fejemből üveges tekintettel, undorodva hallgattam, ahogy csicsogtatva még megpróbálja magát kielégíteni és rájöttem, hogy lehet hogy ezt közvetíti a média elvárásként, de nekem egyszerűen nem erre van szükségem, bármennyire is férfiatlan ez. Ennek eredőjeként még az is megállapítható, hogy nem vagyok férfi, ami megmagyarázná, hogy miért voltam totálisan sikertelen a Pokol idején. Sőt ez nem csak férfiatlan, hanem egyenesen szégyellni való is.
  Mert a társadalom megköveteli, hogy egy férfi tenyészbika legyen. Persze beszélő fejek előadják, hogy most már modern társadalomban élünk és nincsenek a nemek felé társadalmi elvárások, főleg nem a férfiak irányában. Hogyne, hogyne... Miközben szemet huny mindenki afelett, hogy olyan pornójelenetek válnak etalonná, amikben szó szerint tárgyként használják a nőket, minderre csillogó díjátadókat szerveznek és valójában az internetes pornográfia annyira tabumentessé és elfogadott vált, hogy már nők is felvállalják, hogy nézik.
  Mindezt a saját bőrömön is megtapasztaltam, mikor a Pokol vége felé valamiféle csoda folytán egy némileg túlsúlyos csajt össze tudtam szedni, amiből már kikövetkeztethető - mármint abból, hogy egyáltalán szóba állt velem -, hogy bizony nem volt túl sok esélye a férfiaknál és ezért nem lehetett túl magasan a mércéje. Azt mondtam neki, hogy olyat fogok csinálni, amit vele még soha senki. Kételkedett. De nekem lett igazam. A nyelvtechnikámmal hatszor vittem el a csúcsra. Aztán kiderült a kényelmetlen igazság, hogy ezt leszámítva viszont képtelen vagyok a közösülésre. Másnap reggel elköszöntünk egymástól, de a korábban elért eredményeim illetve a lehetőségei ellenére, soha többé nem hallottam róla. Nos, hát ennyit arról, hogy egy férfi mit engedhet meg magának.
  De most már biztonságban vagyok és mindez nem érdekel. Ezt a pozitúrát annyira szeretem, élvezem és közben jól érzem magam, hogy mindenről megfeledkezem és szívem szerint órákig elhúznám. Nem azért akarom értelmetlenül sokáig elnyújtani, mert kell, mert muszáj, mert hogy ha most nem használom ki ezt az alkalmat, nem húzom ki az utolsó utáni pillanatig, mikor már az önmagam megerőszakolásához közel állva a legkevésbé sem élvezem amit csinálok, pont mint egy csóró éhenkórász, aki a svédasztalos étkezésnél hányásig zabál, mert tudatában vagyok annak, hogy ha ezt azt alkalmat nem használom ki maximálisan, akkor előfordulhat, hogy hónapokig, évekig vagy akár szökőévekig sem lesz újra lehetőségem, nemhogy hogy összefeküdni valakivel, de talán még egy ölelésre sem. És nem is azért csinálnám ezt bármeddig, mert kielégülésre van szükségem, vagy mert számomra ő egy trófea lenne. Egyszerűen vele akarok lenni és ezért megy ez ilyen sokáig. Jól esik. Jó érzés.
  És ebbe a langyos intimitásba annyira lelassulok, hogy végül megállok és kidőlök. Szó szerint. Elengedem magam, el kezdek elgördülni, kicsúszok belőle és energiátlanul kiterülök a hátamra. Nézem a plafont ameddig bírom, aztán csakhamar az álomba merülés szélére kerülök. Ahogy a jobb kezem még mindig a feje alatt van és a mellkasát fogom azon gondolkozom, hogy mennyire szeretem őt. Csak ezen jár az agyam és mindenféle töményen giccses ostobaság jut az eszembe, amiket azonnal diszkvalifikálok, viszont így nem marad semmi a versenyben. Basszus! Ennyire unalmas lennék? Nem tudom kifejezni azt, hogy szeretem őt? Tényleg jobb, hogy nem akartam író lenni, mert nagy csalódás lett volna a vége.
  Átfordul a másik oldalára, hogy át tudjon ölelni és így aludjunk el, de ezt már csak nagyon homályosan érzékelem. Hiába látom lelki szemeim előtt, hogy a paralízis elkerülhetetlen, már az is hidegen hagy. Két régi cimborámmal állok egy színház nagytermének a színpadán és üveges sör van a kezükben. Elindulnak az öltözök felé, mert ott van valami meglepetés a számomra, így ösztönösen követem őket. Ekkor esik le, hogy ez már az. A felismerés már fél siker. Azonban érzem, hogy az orromat valami piszkálja, mintha egy légy szállt volna rá. Oda is kapok. Ez a valóságban is megtörténik és az előző instabil kép szertefoszlik.
  Na nem baj, ez már csak ilyen. Sajnos nem vagyok egy buddhista szerzetes figyelemirányítási képességeinek a birtokában. Majd elalszok mindenféle zavaros álomkép átélése nélkül. Viszont azt veszem észre, hogy most meg valami a szám sarkán motoszkál. Óóó... Vagy úgy. Tehát ő volt az és nem az elmerülési próbálkozásom hibás technikája miatt nem aludtam el. És nem áll le. Mindig valahova odanyúl pincurnyira remegtetett ujjal, csak hogy megcsikizzen, megháborgasson, aztán el is repül onnan. Próbálok úgy tenni, mintha aludnék és nem éreznék belőle semmit se, de néha-néha akaratlanul megrándulnak a izmaim és ekkor kuncog némán, illetve ettől egy picit megremeg a teste. Majd a piszkálás a se nem tükörsima, se nem borostás arcom gyurmázásába csap át, amin már hallhatóan nevet, mint egy óvodás, annyira élvezi ezt csinálni.
  Fölém ül és el kezd puszilgatni, harapdálni, lenyúl, hogy felállítson és közben nevet. Az egész szituációnak olyan a hangulata, mint egy szintetikus hallucinogén ízű vattacukornak. Egy klasszikus tudományos-fantasztikus szerző egyszer azt írta, hogy "a vágy - és itt egyértelműen szexuális vágyra gondolt - legnagyobb ellensége a humor". Bár bizonyos tudományos állításait fél évszázaddal a papírra vetésük után bebizonyították, ami a fantasztikumhoz fűződő viszonyát illeti, most cáfolom meg. Itt van felettem és annyira vidám, cuki és fülledten erotikus, hogy bár ezt a három dolgot normális ember normális értékítélettel nem feltétlenül akarja egyben megtapasztalni, mégis azt gondolom, hogy erre lenne szüksége mindenkinek a világon. Miközben azt sem tudom, hogy mi ez. Szeretkezés, szeretetteljes ölelés vagy valami bolondos játék? A százötvenöt centis magasságával kissé rezeg a léc, hogy alacsonynak vagy kislányosnak tűnjön, pláne a testalkata és sminktelensége miatt, de sosem éreztem annyira lolitának, mint most. El kezd rajtam lovagolni és azon kezdek el gondolkodni, hogy milyen fura, hogy ő van felül. Aztán rájövök, hogy azért, mert ilyen még sosem volt. Vagy csak nem emlékszem rá? Mind a két eshetőség elképzelhetetlen tűnik. Mindenesetre nem valami ügyes és akkor még finoman fogalmaztam, de ezt észre is veszi és ezen már közösen nevetünk. Ez a kacagás kedves, a tekintetünkben szeretetteljesség van. Hagynék neki időt gyakorolni, de rám borul és ugyanazt csinálja, mint én az elején, kinyújtja a karjaimat és az ujjait végighúzza a csuklóimon, egészen a bicepszemig és vissza, amik tele vannak vágás okozta hegekkel, sűrűbben, mint bárhol máshol a testemen. Ezek sosem zavarták őt, pedig szerintem meg lett volna rá az oka. A vagány srácoknak tetoválások díszelegnek a karjaikon, dalszövegekkel, szimbólumokkal, dominanciát sugárzó állatokkal és még ki tudja mivel - én biztos nem -, az én tetoválóművészem viszont az élet volt, minden kegyetlenségével és maliciózusságával együtt.
  Olyan kellemesen ellazító érzés ez a helyzet, mintha egy direkt ezzel foglalkozó specialista próbálná kikapcsolni a gondterhelt agyamat. És ezt a kényeztetést ő is élvezi, csakhogy ennél több vágyik, így felegyenesedve belém ül, úgy hogy minél jobban szétfeszítsem és ingereljem azt a bizonyos pontot benne. Esetlenül vonaglik rajtam, mert még nem tudja hogyan kell ezt igazán jól csinálni, hogy élvezetes legyen neki, én meg az érintéseimmel nem tudok annyi többlet stimulálást elérni, hogy csillagokat lásson közben. Ezért nyilvánvalóan hirtelen ötlettől vezérelve átül a fejemre, amely ötletet elképzelésem sincs honnan szedett, de vagyok olyan tapasztalt, hogy minden meglepettségem ellenére azonnal tudok reagálni az elém állított kihívásra. Elég jól el van vele, hogy uralkodik felettem. Nem is nagyon figyel rám, csak, arra hogy jól lovagoljon. Hogy min, az más kérdés. És közben egyre mélyebben ül és szorít lefelé, amivel akadnak problémák, ha az élettani hatásokat vesszük figyelembe. De ki akarom bírni, ahogy élvezkedik. És kínoz.
  A régmúltam miatt a légzésemet teljes kontroll alatt tudom tartani, mondhatni még mindig szupertüdőm van. Viszont lehet hogy már negyven másodperce nem vettem levegőt és igazándiból akkor is a levegővételem nagy része inkább abból állt, hogy hüvelyi váladékot nyeltem és tüdőztem le, legalábbis úgy, mintha egy óceán közepén fuldoklás közben bukkantam volna fel a felszínre és a nagy kapkodásban a szippantás nem úgy sült el, ahogy az nekem hasznos lett volna, hanem a süllyedés félbeszakított. Arról nem is beszélve, hogy nem ugyanaddig bírja az ember levegő nélkül, ha készül rá vagy sem, illetve nyugalmi helyzetben vagy miközben az életéért küzd és közben a totálisan elfáradt nyelvével próbál még csapkodni, a fogaival óvatosan harapdálni.
  Érzem, hogy ütött az utolsó órám, pillanatokon belül itt a vég. Nem akarok semmi váratlant vagy rosszat csinálni, így hidegvérűen és megállíthatatlan határozottsággal a két kezemet a vállaim felé irányítom, majd ráteszem a csípőjére, megszorítóm és el kezdem megemelni a testét, ami sikerül... ...egy pár milliméter erejéig, mert azonnal kapcsol, rögvest a tenyereimet megragadja, a térde alá rántja le őket, ránehézkedik, most már direkt a teljes testsúlyával, ami hiába nem nagy tömeg, mert rég kimerültem, ami jelen helyzetben halmozottan súlyosbító körülmény, közben a kezeit nem is veszi el az enyémektől, hogy ne csak a térdeivel akadályozza a szabadulásomat és a fenekével teljesen szétlapítja a fejemet. Szerintem már biztos lilul a arcom és igazából ha már így kell meghalnom - ami jobban belegondolva nem is egy rossz vég -, akkor még az utolsó cselekedet jogán, nem bántásból vagy hogy sérülést okozzak, határozottan beleharapok a csiklójába, aminek nagy hatása van, legalábbis abból ítélve, amit még fel tudok fogni a környezetem auditív információból. Majd jön a homályosodás...
  Pont úgy, mint amikor általános iskolában valamiért elmentünk a város főtere felé, hogy pontosan hová már nem emlékszem, és mikor visszafelé tartottunk, akkor az akkori legjobb barátom, aki mindig a párom volt a sorban, el kezdte a sálam mind a két végét húzni ellentétes irányba. Hogy miért tette, már nem emlékszem - az eset előtti és utáni percek, sőt másodpercek se maradtak meg, csak az, hogy az egyik pillanatban még minden rendben volt, azt hittem ennek semmilyen hatása nincs és nem is lesz, aztán hirtelen már minden elhomályosult, hangok és színek egyaránt, csak egy hatalmas köd vett körül és kezdtem összeroskadni, tenni meg már képtelen voltam a történések ellen és annyi tudatosság sem maradt bennem, hogy amit megtehettem volna, azt sem tettem meg. Valószínűleg ebben a pillanatban konstatálta, hogy baj van és elengedett, pár másodperc múlva pedig ki is tisztult az érzékelésem és úgy mentünk tovább, mintha mi sem történt volna, mert egy pillanatig sem álltunk meg, én csetlő-botló mozgással haladtam a sorban. Jobban belegondolva arra nem volt semmi esély, hogy meghaljak, hiszen ahhoz még jó darabig fojtogatnia kellett volna és azt nyilván észreveszik a tanárok, meg amúgy a légynek sem ártott egész életében, de paradox módon talán sosem voltam annyira közel a halálhoz, mint akkor, mi több soha nem kerültem ájulás közeli állapotba se, pláne nem így. Soha nem felejtem el. Pláne hogy ebben a pillanatban meghalok és ez az utolsó gondolatom...
  És most ugyanez történik meg. Mondhatnám hogy a történelem ismétli magát, de ez a legigaztalanabb közhely lenne. Főleg itt és most. Hogy pont azon barátom által ismertem meg őt, az már más kérdés, több mint furcsa egybeesés, viszont az életem ilyenekkel van tele, szóval ezen rég nem akadok fenn.
  Az teljes eszméletvesztés pillanatában egyszer csak azon kapom magam, hogy tisztul a kép. Talán észrevette, hogy valami nem stimmel. Pár másodperc után olyan az észlelésem, mintha mi se történt volna, a testemben van némi erő, a gondolataim viszont még mindig túlélő üzemmódban működnek, ebből fakadóan pedig önkéntelenül a tőlem telhető leggyorsabb mozdulattal a derekára kapok és lelököm, vagy az önkéntelen mozdulatom lendületét tekintve inkább egyenesen lehajítom az ágyról. Puffan egyet és kiterül, legalábbis amennyire láttam, hogy mi történt vele, mert egy szempillantást leszámítva folyamatosan a plafont bámultam üveges tekintettel és a látóterem széléből nem rajzolódott ki sok minden a történtekből, miközben a fájdalmának adott hangot. Most jutok el arra a szintre, hogy el kezdek krákogni és ezzel együtt koherens gondolatok visszaszivárognak az agyamba.
  Az első szó, ami a tudatomban összeáll szétszórtan szállingózó betűkből a: bosszú. És ez mindent felülír, a fáradtságot, az értelmet, az izmaim erejének korlátozottságát. Mindent. Oldalra fordítom a fejem, ránézek eszelős tekintettel és a testem még hiába a fulladásos halál ingereivel rezonál, mert az arcomra ez nem ül ki. Az ő szemeiben pedig még sosem láttam azt, amit most. A pupillái teljesen ki vannak tágulva és tele van a tekintete kétségbeeséssel, rémülettel, pánikkal, félelemmel és talán szomorúsággal is. A sírás határán áll. Megijedt önmagától és attól, amit tett, hogy majdnem megölt valakit, pont engem. És talán most én is megijesztem azzal, ahogy nézek rá. Egy darabig elrévedünk egymásban, míg végül a bosszú gondolata új szintre emelkedik bennem és el kezdi mozgatni a tagjaimat. Érzelmi átmenet nélkül szinte szó szerint ráugrok, rávetem magamat a testére és eszetlenül, vadul csókolom meg. Még csak véletlenül sem akarom, hogy fulladásig jusson, esetleg még jobban megrémüljön, ezért gyorsan abbahagyom. Eltávolodok tőle, hogy lássam mit gondol vagy érez. Eléggé kavarognak az érzései, olyannyira hogy meg sem tudnám mondani, hogy mi és mi között csapong, de megfogom az arcát lágyan, hogy megnyugtassam és ahogy ördögien rávigyorgok egyfajta módon megenyhül, veszi a lapot és nekikezdek megint. Csak rövid ideig, de intenzíven csókolom, minél jobban ledugva a nyelvemet a torkáig, aztán megint, aztán megint, folyamatosan meg-megszakítva és szinte kontrollálatlanul durván, amit viszonoz. Az egyik után az arcát kezdem el puszilgatni és közben az államat beletörlöm a szájába, belenézek a szemében, újra megcsókolom, puszilgatom, aztán az arcom egy másik részét törlöm a szájába és kezd ő is bevadulni. És csak az jár a fejemben bosszúszomjasan, hogy "Ez az! Így! Ízleld csak a puncid! Nyald le rólam, amit te kentél rám, te... Te... Te...!" Ez is egyfajta bosszú. Édes bosszú. Amit őt élvez is.
  Annyira fel vagyunk hevülve, hogy itt a padlószőnyegen, a kemény földön azonnal magamévá tenném attól függetlenül, hogy ez milyen borzasztóan kényelmetlen lenne, de ahogy présel magához a karjaival nyilvánvaló, hogy ő is most azonnal fojtatni akarja. De nem... Lehet hogy elrontom a pillanatot, a bosszúmmal viszont nem vagyok elégedett. Se szó, se beszéd, felállok, otthagyom mindenfajta jelzés nélkül, hogy hová megyek vagy mit fogok csinálni, arra sem gondolva, hogy talán ebből arra fog következtetni, hogy megint rosszul csinált valamit. Kiviharzok a konyhába, becsörtetek a kamrába. Mindent ösztönösen csinálok, ész nélkül kapkodva, ide-oda teszek dobozokat, aztán már szinte dobálom őket, nagy zajt csapva és valószínűleg elképzelése sincs, hogy ugyan mi a francot csinálhatok. Végül megvannak a zöldségek, amik között keresek egy uborkát. Sok választási lehetőségem nincs, így a legnagyobbat megragadom és trappolok vissza a szobába. Az átjárószobában megállok, lehajolok az íróasztal szekrényéhez, kihúzok egy fiókot, előveszek egy csomag óvszert és indulok is tovább. Ahogy visszaérek a szobába észre sem veszem, de ő csak ott áll az ágy mellett félénken, megilletődve, bal keze csak lóg mellette, a másikkal meg maga előtt átnyúlva fogja a könyökét és nem érti mi történik. Ez az a félénk lány, akit valaha megismertem. Meg van rettenve, hogy teljesen megőrültem.
  Ledobom az ágyra, ami a kezem ügyében van, de oda sem figyel rá, csak engem néz meghunyászkodva. Teljesen összezavarodott a viselkedésemtől. Ahogy rászegezem a tekintetemet talán még össze is rezzen attól az indulattól és könyörtelenségtől, ami árad belőlem. Elé állok egy kartávolságnyira és mintha annyira félne, hogy hátra is hőköl pár milliméternyit, és csak azért annyit, mert többet nem mer. Picit reszket is. Ezek után minden mozzanatom hideggé, kimértté, kegyetlenné, mechanikussá, látszólag érzelmektől mentessé válik. Lassú és zord mozdulattal megfogom a jobb alkarját, amivel még mindig fogja a könyökét és félelmetes lassúsággal lefelé húzom, míg nem elengedem félúton és lehullik maga mellé az is, mintha egy rongybabáé lenne. Ránézek. Semmit nem mer tenni. Csak állunk egymással szemben, teljesen más lelkiállapotban és nem történik semmi. Az arcáról levándorol a tekintetem és végigmérem a fejbúbjától a kis lába ujjáig a vézna testét. Mintha egy ártatlan fiatal szűz állna előttem. Ahogy újra felérek, ugyanezt látom az arcán. Nyilvánvalóan retteg, hogy megtébolyultam és meg fogom büntetni azért, amiért majdnem megölt.
  A jobb kezemmel szabályosan megragadom a nyakát pont úgy, mint mikor egy nagy termetű valaki egy másik jóval kisebbet fog meg, hogy egy kézzel fel tudja emelni. Viszont én még csak meg sem szorongatom vagy fojtogatom. Kizárólag határozottan megragadtam, úgy hogy ne érje semmi bántódása, tudjon lélegezni. Érzem a pulzusát és ez még jobban felizgat, mint mikor végignéztem a testén, ami számomra tökéletes. Annyi mindent képes lennék most vele megcsinálni, annyi mindent kipróbálhatnék most vele ilyen kiszolgáltatott állapotban. De nem történik semmi. Csak farkasszemet nézünk, közben pedig mindinkább érezzük egymás egyre intenzívebbé váló szívverését és lélegzését, ami zihálásba csap át. De főleg én az övét, mert talán ő sokkos állapotba kerül lassan. A szobában uralkodó csend elviselhetetlen feszültségbe torkollik. A szája most már megremeg és egyetlen könnycsepp kicsordul a bal szeméből, ami az arcán végiggördül.
  Attól a könnycsepptől kis híján elélvezek. Annyira tesztoszteron pumpáló érzés uralkodni felette, hogy előtört belőlem az enyhe szadista hajlam. De itt kell megálljt parancsolnom ennek a szerepjátéknak. Nem is miatta, mert egyértelműen erre játszott egész végig, hanem mert jól tudom, hogy van egy pont, ahonnan nem tudnék visszafordulni és soha nem bántanám. Ez nem én vagyok.
  A szabad kezemmel megfogom az övét és az alkaromra helyezem a tenyerét. Hozzásegítek, hogy rámarkoljon és utána el kezdem húzni a csuklójánál fogva rávezetve, hogy minden félelme ellenére kezdjen el ellenkezni és akarja azt, hogy a torkát elengedjem. Rövid ideig vezetem őt, majd mikor már érzem, hogy magától is csinálni fogja elengedem és felemelem a kezemet, mintha megadnám magam. A felbátorodástól messze van még, de most már próbálja eltolni a karomat lassacskán olyan határozottan, hogy a körmei karcolják a bőrömet. Pici ideig izomból tartom és csak ezután, szándékos fáziskéséssel kezdem el olyan irányba a saját erőmből elhúzni a kezemet róla, amerre ő tolná, és az erőmből lassan veszek el, míg végül teljesen elengedem, ezzel átengedve neki az irányítást és érzékeltetve vele azt, hogy ez csak egy játék volt és bár én sokkal erősebb vagyok nála, emiatt bármit megtehetnék vele, azonban ennek ellenére kettőnk közül ő a mindenható és mint mindig, az lesz, amit ő akar. Ő irányít, és én vagyok a rabszolgája.
  Mindez pedig azonnal leesik neki és hirtelen minden megváltozik. A szemeiben ördögi fény lobban, félelmetes, démoni, gonosz, infernális, tüzes. A másik kezemet is a fejem fölé nyújtja és így már teljesen úgy nézek ki, mint aki megadta magát. Tiszta erőből megragadj a torkomat és az ajtófélfához odatol, odaszorít. Teketóriázás nélkül megharapja az államat, a kulcscsontomat, a mellemet. Aaaaa... Aaaaa... Ez rendesen kínzás. Érzem, ahogy fennakadnak a szemeim és úgy nyöszörgök, mint egy horrortörténet elhagyatott házának legrozsdásabb ajtaja, ami nyitva maradt a huzatos lakásban. Mintha az elsütőbillentyűn lenne valakinek az ujja megfeszülve leheletnyire a tüzeléstől, egy hajszálra vagyok attól, hogy ettől az önkívületi állapottól elélvezzek és egy világháborús tűzijátékot varázsoljak a testére. És attól, ahogy látom átlényegülni ezt a cuki angyali teremtést a sátán legkegyetlenebb és legtökéletesebb szukkubuszává. Lenézek rá, ő néz fel rám démonian és azt keresi, hogy hol maradhatott az arcomon még olyan hely, ahol az ő testnedve van. Húzza az ujját a bal pofazacskóm szélén fel-alá, egyre közelítve az orromhoz, pásztázik, ellenőriz és talál. Érződik, hogy az a valami sűrű, szóval nem nyál. Számítóan elidőz felette és mikor már tudja, hogy ugyanarra gondolok, mint ő, mikor látja a szememben, akkor odahajol és a tekintetében ott van minden szó. "Hm... Nicsak mit találtam! Mi lehet ez? Nem tudom. De vigyázni kellene vele..." És lágyan megpuszilja. "Hupsz... Ez véletlen volt!" Komolyan! El fogok ájulni, össze fogok esni. Majd megint megpuszilja. "Jaj! Már megint mit csináltam?" És megint, most már egy kis szívóhatást is kifejtve. Egy pici mosolyt utánahagy jelezve, üzenve...: "Hát én meg miket csinálok?! De nagyon finom!" Majd végül kidugja a nyelvét és körkörösen feltakarít maga után az utolsó cseppig. Én meg csak a tüdőmből felszakadozó köhécseléseket hallatok, mint egy haldokló aggastyán, közben pedig már a szemem világa valahol nagyon máshol jár.
  Ahogy befejezi ezt folytatja a kutatást. Legnagyobb szerencsémre azonban nem talál semmit. De azért mind a két tenyerét szétteríti az arcomon, hogy bizonyosságot nyerjen. A szemembe néz, majd beleharap az ádámcsutkámba. Nagyon odafigyel, hogy hogy csinálja. Közben körmeinek divíziója hadrendbe áll és elindulnak lefelé. Végigkarcol a vállamon, ráérősen halad a mellkasomon, picit gyorsabban a hasamon, míg végül leér a lábaim közé és megmarkolja a bibliai óriás és alacsony pásztorfiú párosát. Főleg előbbiért rajong, ahogy tagbaszakadt mérete miatt bárhogy játszik vele mindig ugyanabban a pozícióban marad. Majd neki áll finoman húzkodni a vesszőmet is. Csak komótosan, ráérősen. Én meg csak csodálkozom, hogy hogy nem volt orgazmusom ettől a válogatott kéjelgős kínzástól. De az biztos, hogy már túl vagyok a holtponton - az este folyamán nem először -, szóval ha nagyon rá is kezd se mennék el. Amint ráébredek ennek tudatára visszatérek a földre a tébolyból.
  Így itt az idő, hogy az ötletemet kivitelezzem. A kezeimet leeresztem, mint azok, akikre fegyvert tartanak és valami igazoló okmányt kell elővenniük, esetleg kérik tőlük, hogy mutassák meg a kabátzsebeiket. Bár én nem kaptam erre engedélyt, mindenesetre átveszem az irányítást azzal a visszafogott lendülettel, amivel az előző - egyfajta nézőpontból - elviselhetetlen perceket irányította. Felnéz, megfogom a kezeit, odavezetem az ágyhoz, leültetem és leülök mellé. Megfogom az óvszeres csomagot, el kezdem kibontani, közben meg csókolgatja a vállamat. Gyanítom nem érti a dolgot és nem is sejti. Az állapotom ellenére egészen gyorsan sikerül a művelet. Bele is fújok, meg van merre fog kinyúlni, elveszem mögüle az uborkát és ráhúzom az óvszert. Rá is megy, nagyjából stimmel, szerencsém van. Adok neki egy puszit és felfekszem az ágyra. És még mindig nem kapcsol. Bal kezemben a rögtönzött műpénisz, amit a nyakam fölé tartok felfelé mutatva vele, jobb kezemmel pedig megpaskolom a bal combját párszor, majd ugyanezt a mozdulatot ismétlem magam mellett jobb oldalt, így odairányítva őt. Tehát a nagy ötlet, hogy most üljön fölém, azaz egyenesen üljön bele az uborkába.
  Hirtelen felnevet. Így már megértette. A nevetése hamar elhal, komollyá válik, menőség ül ki az arcára, kifejeződik az, hogy ő most nagyon bevállalósnak érzi magát, így viselkedvén pedig kissé megnyalja az ajkait, hátrabiccenti a fejét, a kezeit végighúzza a haján, a fejbúbját elhagyva pedig hátradobja a haját és nem is húzza az időt tovább. Fölém guggol, majd térdel, aztán támadópozícióba vált, jobbjával térdel, baljával pedig a talpán támaszkodik és meg is állapodik itt. Gyorsan megtalálta a legstabilabb pozíciót és talán ez a legkényelmesebb is neki. Nekem meg szinte már mindegy, csak alulról lássam, ahogy egy autószerelő a szerelőaknából bütyköli a járművek alvázát. És ez a hasonlat borzalmasan felizgat. Jobb kezével egyensúlyozik, baljával pedig hátranyúl a lábaim közé, de még matat és keresi, hogy mivel játsszon, hogyan tüzeljen fel vagy tegyen boldoggá - persze kissé ügyetlenkedik, mert gondolom az ügyesebbik kezével más tervei is vannak a korábbiakból kiindulva. Gondolom meg akar fojtani. Egy picit mindenképpen.
  Ahogy nem mocorog tovább el kezdek óvatosan célozni és belé hatolni újra - ahogy eddig még soha. Hamar komorrá válik az ábrázata. Ó igen! Még csak alig van benne, de máris mély benyomás lett rá téve és már annyira nincs is a kezében a kontroll. Ahogy óvatosan húz-von a bal kezével nagyon érzem rajta, hogy mi játszódhat le benne. Éppen nem kapkodja a levegőt, de a levegővétele mély sóhajtásba kezd átváltani. Figyelek minden rezdülésére, hogy tökéletesen csináljam. Először csak ezt az apró távot akarom bejáratni. Nem is izgatom túl, hadd szokja ezt, ne másodpercek alatt jusson el a hiperventillálásig. Türelmes vagyok, pláne mert így a meghosszabbított ujjamat is jobban megismerem, hozzászokom és csökkentem az esélyét, hogy balesetet és fájdalmat okozzak, illetve talán könnyebben juttatom el a csúcsra. A sokadik csúcsra. Bár ahogy elnézem ezt így ilyen formában csúcsok nélkül is egész este csinálhatnám, annyira jól elvan vele, konstans önkívületi állapotban.
  Közben kezet váltok, mert már elfáradt a bal vállam. Ezután megvárnám míg nem bírom tovább csinálni a jobbommal és visszaváltanék, utána pedig valamit ki kell találnom, valami új módszert arra, hogy miképpen tudom elérni, hogy szinte szétrobbanjon a teste, mielőtt kidőlnék. Még egy darabig halogatom a dolgot, csak félek tőle, hogy utána nem marad energiám a zenitre. Úgy számolom, hogy ez még pár percig eltart. Vagy nem, mert jó pár perce csinálom. Esetleg váltok kezet most azonnal, majd egyre sűrűbben és sűrűbben, végig óvatos tempót tartva tetőpont nélkül, de legalább jó darabig ezt csinálva, ha már úgy is ennyire tetszik neki. Bizonytalan vagyok.
  Végül csak váltok taktikát. Kapkodással most csak balesetet okoznék, így reménykedem, hogy bízik bennem. Kellően lassú mozdulatokkal kislisszolok alóla, hanyatt fektettem. Visszatértünk oda, ahonnan ez az egész elkezdődött egy órával, ha nem kettővel ezelőtt. Kényelembe helyezkedik, aztán én is, mindenemet oda teszem, ahová kell, pár óvatos mozdulat után pedig addig nyomom a szerencsétlen latexbe csomagolt jövőbeli saláta összetevőt, ameddig bírom. Ez azonnal olyan fejhangú sikítás eredményez, amit eddig még nem hallottam tőle soha. Annak tudatában, hogy ezt én idéztem elő, újra főnöknek érzem magam. Olyan csúcsokra juttatom fel, amikről a hegymászók álmodozni se mernek és csak egyre fokozom és fokozom ezt, míg végül megint beindulok...
  És eljött a végjáték. Elhajítom az uborkát és lendületesen átfordítóm a hasára tessék-lássék módjára, a végtagjai a szélrózsa minden irányába állnak, úgy van kiterülve, hogy a sziluettje a legendássá vált áldozatéra hasonlít, akinek a testét a betonon krétával körbe rajzolták a bűnügyi helyszínelésen, és ha nem lenne neki ez kényelmes, akkor sem hagyok neki időt a fészkelődésre, kényelmesebb testhelyzet felvételére. Ráfekszek, igyekszem a leggyorsabban minél finomabban hozzásimulni, hogy a lehető legnagyobb felületen érintkezzünk, a kézfejeire hátulról rámarkolok, mondhatni rákulcsolom a tenyereimet, mire ő ökölbe szorítja a kezeit, így magához láncolva engem és minden végső megmaradt erőmmel magamévá teszem. Viszont rájövök, hogy nincs tökéletes megoldás, mert vagy a bőrünk minden felületével érintkezünk, vagy intenzíven csinálom, így aztán kissé csalok és lassan kinyújtom a karjaimat valamelyest. Megint minden egyes lökésem olyan, mint egy kalapács ütése, csak most már a kalapács jelen esetben egy modern lég-, avagy bontókalapács, és abból sem az, amit a munkások magukkal cipelnek az építkezéseken, hanem egy iszonyatos méretű lánctalpas monstrumra implementált bontókalapács, amivel használaton kívülre került autópályákat zúznak porrá. Olyan vehemensen és keményen csinálom, amilyenre nem is emlékszem, hogy valaha lett volna példa, szóval ha részesítettem is bárkit ilyesmiben, akkor az jó régen lehetett.
  Fogalmam sincs, hogy ezt meddig fogom bírni így. Alapból egy ilyen élménytől pillanatok alatt elmennék, de most annyi ideje vagyunk elmerülve a szeretkezésben, úgy elzsibbadtam, hogy a kellemes, meleg, szorító érzést bármeddig el tudnám viselni, ha nem lennék a végkimerülés szélén. Hörgök, ő pedig mélyeket sóhajtva liheg, nyög és egyre magasabbra jutunk a folyamatosan tartó lassan lunatikussá váló szexuális extázisban. Hiába gyorsítok fel egyre jobban és jobban, nem érzem, hogy hol lesz vagy lehet vége ennek az egésznek. Nem mintha ő ezt bánná: a viselkedése teljes mértékben stagnál, nem jelzi, hogy kevésbé vagy jobban akarna engem és amit csinálok, nincsenek kitörései, csak megállás nélkül élvezettel zihál, és ha jól sejtem, az elborult agyában az játszódik le, mint az enyémben is: ebbe itt és most bele kell halnunk, és az olyan szép lenne.
  És akkor eljön az a bizonyos pillanat. Megérkezik az inger az agyamba, hogy elmentem és másodperceken belül lüktetve kilövelődik belőlem az, amit napok óta tartogatok és végső kirohanás gyanánt egy utolsó hajrában még jobban rákapcsolok, mintha immáron egyenesen egy világrekordot szeretnék minden áron megdönteni, és erre rásegítve teljesen kinyújtom a karjaimat, hogy minél lendületesebben tudjam mozgatni a derekamat. Most már rendesen barbarisztikus amit művelek és közben egyre hangosabban lihegve óbégatok, üvöltök, úgy, hogy szinte már a szomszéd is hallja, ahogy elélvezek. Már jó párat belespricceltem és még mindig nem lassítottam, sőt... Azt akarom, hogy a maradékot úgy időzítsem, hogy pont akkor történjenek meg, mikor a legmélyebben benne vagyok, ami nagy odafigyelést igényelne és ami jelen pillanatban lehetetlennek tűnik. Így végül lendületből az utolsónál hatolok a lehető legbeljebbre olyannyira, hogy hiába nem tudok már beljebb hatolni, még azért próbálkozok vele és szinte agresszíven felnyársalva tolom magam előtt az ágyon a testét. Ahogy kiürülök pár másodperces fáziskéséssel, de szinte menten rá is zuhanok a testére tehetetlenül, nem foglalkozva azzal, hogy ez ne okozzon neki fájdalmat, és megint teljes kiterjedésünkben érintkezünk.
  Reszketek. Az egész testemben, tetőtől talpig és a zokogás határán állok. Mindent megteszek, hogy ne okozzak neki fájdalmat, ne bántsam, de tiszta erőmből szorítom kezeimmel a kezeit, amik még mindig össze van kulcsolva, mindezt úgy, hogy az agresszívitás határterületét súrolom. Egyszerűen már nem foglalkozok semmivel, csak azt akarom, hogy az én lelkem az ő testébe kerüljön, úgy váljunk eggyé, mint mikor a vízbe beleöntik a mentaszörpöt. Szívem szerint a fülébe suttognám, hogy szeretem, hogy szeretem, hogy mennyire szeretem, de semmi erőm nincs. A végtagjaim, de főleg a kezeim mintha katatóniától szenvednének masszívan remegnek. Hallom ahogy szuszog, aminek még ha csak a fikarcnyi tudatosságommal is, de örülök. Őszintén csodálkozom, hogy a törékeny, nádszál vékony teste hogy nem szakadt szét az eposzi méretű ejakulációmtól és halt ebbe bele. Közben pedig észre sem veszem, de a megmaradt pár cseppnyi energiámmal önkéntelenül puszilgatom, már amennyire ezt annak lehet nevezni, olyan enerváltan művelem. Ebben az önkívületi állapotban vonaglok pár percig, mire észbe kapok és ráeszmélek, hogy néha ki-be mozgok benne piciket.
  Eszembe jut egy több mint tíz évvel ezelőtti alkalom, mikor az akkori barátnőmben kókadtam le aktus után és mikor kihúztam belőle az valami nem csak fájdalmas és rendkívülien irritáló érzület volt, hanem annál több is. Egy életre belém égett az a rettenetes érzés és élmény. Hogy mennyire roncsoló hatású az, hogy ennyire pontosan emlékszek oly sok mindenre, abba most jobb nem belegondolnom, de ezen esetben ez legalább jó arra, hogy ugyanazt a hibát ne kövessem el kétszer. A történelem megismétlődésének a lehetősége olyan stresszbe hoz, hogy lendületből próbálok felállni, ami az elsődleges célját eléri, másfelől viszont nyilván a lestrapáltságom okán az erőm pont semeddig sem tart, így azonnal le is zuhanok az ágyról, egy hatalmasat puffanok és kiterülök, mint egy elejtett vad. Mint egy haldokló elmebeteg, aki minden humortalan dolgon nevet, amiben meglátja mások kárát, úgy tör ki belőle a röhögés, erőtlen halálhörgéssel keveredetten. Hogy az ügyetlenségem okán, vagy amiatt hogy élvezi, hogy mennyire ki tudott zsigerelni, hiszen erre az egészre ő vett rá, esetleg mókásnak tartja, hogy most én landoltam durván a földön és így jól visszaadta az élet, amit adtam neki, nem tudom. Mindenesetre ez rám is átragad és most már közösen nevetünk. Lehetne szépíteni a megfogalmazáson, púderezni, hogy mi értelmiségiek vagyunk, mindenki felett állunk minden cselekedetünkkel, még az izzadságunknak is epres testpermet illata van, de felesleges az igazságot szépíteni: kis híján halálra dugtuk magunkat, mintha nem lenne holnap, mintha nem normális kamaszok lennénk, akik csak azért is mindent kipróbálnak, a túladagolás veszélyeire fittyet hányva. És most bután vihorászunk a saját gyarló csacsiságunkon úgy, hogy legalább egymást kezét megfognánk, de egymástól egy méterre, harminc centis szintkülönbséggel fekszünk és pont ellentétes irányba nézünk. Biztos vagyok benne, hogy ez az életkép mind egy festményen, mind egy filmben nagyon hatásosan nézne ki, bár nem tudom eldönteni, hogy öncélú művészkedésnek tűnne a kompozíció, vagy valaki meg tudna látni benne valami szebbet és mélyebbet. És mindezen gondolatok közben nem veszi át a kiüresedettség érzése az öröm helyét, de aztán...
  Ebből nem lehet kijönni.
  És hirtelen megváltozik minden. Ő kacag rajtam, közben pedig az arcomról a nevetés és öröm minden szikrája kihuny. Csak üveges tekintettel nézek magam elé és hatalmas szerencsém van, hogy pont úgy landoltam, hogy a másik irányba néz az arcom és nem lát belőle semmit. És csak egy gondolat van a fejemben: ebből nem lehet kijönni.
  Bűntudatot érzek. Úgy érzem, hogy megbocsáthatatlant műveltem. Hogy miért? A kérdés több mindenre vonatkozhat. Miért, mármint mi váltotta ki ezt az impulzust belőlem? Talán túl messzire mentem és nem szabadott volna ennyire feszegetnem a határainkat, durva lenni vele, hogy a végén könnyezni lássam; talán túlságosan élvezetből szeretkeztem, amit igazából nem is akartam, még akkor is, ha élveztem; vagy talán mert az orgazmus után egyedül maradtam, ölelés nélkül és ettől rögtön olyan érzésem támadt, mintha csak lélektelenül önkielégítettem volna. Nem tudom. Talán mind a három, de nem bocsátkozok feltételezésekbe és amúgy sem segítene ez a helyzetemen. A kapuőrök lezárták a befelé vezető utakat és semmit nem érzékelek a külvilágból, őbelőle. Itt most csak én vagyok egyes egyedül és zuhanok megállíthatatlanul.
  Ez persze nem az első alkalom. És ezalatt nem az egész életem alatt előforduló esetekre gondolok, hanem kizárólag arra a periódusra, amióta együtt vagyunk. Nagyon messziről indultam... ...még annak idején régen. És annál sokkal messzebbről kellett közösen újra elindulnunk. Jó ideig bármennyire is szerettem volna, nem bírtunk összefeküdni, mert impotens voltam. Rengeteg türelemre volt szükségem, de ő megadta ezt. Persze relatíve rengeteg türelemre, mert boldoggá tudtam tenni az első perctől kezdve. Aztán jöttek a nem túl jó és nem igazán hosszan tartó együttlétek, amik után egytől egyig elképesztően maró érzés lett rajtam úrrá pusztán azért, mert megkívántam őt, a testét. Pont úgy, mint most. Csak azt hittem, hogy ezt már régen hátrahagytam. És nem is ez a legbántóbb mindebben, hanem az, hogy életünk talán szó szerint legőrültebb szexuális élményén vagyunk túl és miközben nekem ezen az átélt hullámvasúton kellene merengenem vagy azon, hogy ha ebből most gyerekünk fog születni, akkor mi legyen a neve, esetleg ki fog-e hatni a viselkedésére az, hogy egy ilyen szeretkezés után fogant meg, vajon ettől szenvedélyes vagy túlzottan spontán lesz-e, én csak zuhanok.
  Pont mint a Pokol végén. Beleüvöltöttem a világba, hogy értsék már, értsenek már meg, hogy a sötétségben élek, hogy egész életemben üldözött voltam. És bárki a helyemben lenne félne, ha érezné a fájdalmamat és látná, amit én látok. A sötétségből kiáltottam ki a világ felé, olyan hangosan, akár egy jégzivatar, hogy egész életemben ostromoltak. És bárki a helyemben lenne rettegne, ha együtt élne a kétségbeesésemmel és érezné, amit én érzek. És ordítottam, hogy ki akarok törni! Hogy engedjenek, hadd meneküljek el! Hogy szabadítsanak ki, mentsenek meg a sötétségből, a létezés sötét oldaláról! Egyszerűen ki akarok törni!
  Csak kiáltottam bele a nagy világba, hogy kinek vagy kiknek, már nem tudtam, nem számított, csak az, hogy valaki vegye észre, míg végül megtörtem és minden megváltozott. Utoljára mikor ezek a mondatok elhagyták a számat egyfajta transzban voltam és a mondandóm hangzása tökéletesen ellentétes volt a korábbiakhoz képest. Végig haraggal és harciassággal fejeztem ki magam, hogy megértsék, elegem van, torkig vagyok, komolyan ki akarok törni abból, amiben rekedtem, az volt a hangomban, hogy "Csesszétek meg, csak azért is kitörök minden áron!" Az utolsó alkalommal viszont lehullt a lepel és önkéntelenül megmutattam a bensőmet, hogy a kőkemény kitartás, konokság mögött mi lapul, mit érzek, mi volt bennem egész végig, hogy mennyire szenvedek. Már nem voltam képest mást mondani, pusztán ugyanazokat a szavakat tudtam elismételni, csak máshogyan, mélyről, legbelülről törtek elő belőlem és ekkor már az volt a jelentésük, hogy "Sajnálom, de nem bírom tovább, kérlek, engedjetek kitörni, nagyon fáj, minden nagyon fáj, segítsen valaki." És ekkor minden megváltozott örökre. Már nem a valóságban voltam, hanem egy fekete, halvány lila, sápadt antik kék csillagködben lebegtem, a távolban itt-ott mintha hegységek markáns, vektorgrafikus szabályosságú csúcsai emelkedtek ki világító neon türkiz színűkkel, villámok csaptak be nem túl messzire tőlem, megállás nélkül zokogtam a fájdalomtól, a zéró gravitációban a könnyeim velem együtt lebegtek és ebben a kozmikus térben az utolsó szavaim visszhangozva zenget az örökkévalóságig...
  És csak zuhantam...
  Azt hittem soha nem fogok visszatérni. És nem is akartam. Nem akartam, hogy azt a rontást, ami belőlem árad, bárki másra átragadjon és megkeserítsem az életét. Ha marad bennem erő, ellen is álltam volna. De aztán egyszer csak akaratomon kívül megragadta valaki a kezemet és kihúzott onnan. Valószínűleg az utolsó szalmaszál vékonyságú "Ments meg!" sikolyom kósza utócsengését hallotta meg - túl későn...
  És aztán újra a létező világban találtam magam. De már nem ugyanúgy. Bizonyos dolgokról képtelen voltam beszélni. Így voltak pillanatok, mikor csak néztem ki a fejemből és bármennyire is szerettem volna, a szavak mélyen belém szorultak. Mint most is. Fogalmam sincs mi történt. Csak ülök az ágy szélén összetörve, de hogy mikor másztam fel, nem tudom. Rám van csimpaszkodott oldalról, lábaival és kezeivel átkulcsol, lágyan tapintja hol a vállamat, hol az oldalamat, hol a hajamat, hol az arcomat. És közben a halántékomat nézni megértően, a szemeimet fürkészi, amiből csak fáradt fény csorog, olyan megfáradt, mintha minden életfunkcióm ellenére belül halott lennék. Próbálja megfejteni, hogy mi lehet a baj, pontosan mi zajlik le bennem, hogy ezáltal ki tudja mondani azt és ezzel valami váratlan pozitív csavar következzen be. De nem tud rájönni. Egy bonyolult, feltörhetetlen kódokkal tarkított programsor állja útját, ami még az ő éles elméjét is térdre kényszerítik.
  Egyszerre mértéktelenül szégyellem magam, hogy a múltban átélt régi sebeim képtelenek begyógyulni és egyidejűleg nem is tudok róluk beszélni. Ezt a szemetet belém szorították. Vagy én magam tettem. A félelmeimet elpakoltam egy kis fekete dobozba, ezt a dobozt jól elrejtettem és a legkeményebb katonák őrzik, akiket a Pokol acélozott meg. Mert jól megtanultam, hogy ez a túlélés záloga. Végül megkövültek és ott maradtak. Nem olyanok, mint egy kellő bátorsággal legyőzhető rémisztő szörnyeteg formájában testet öltött tudatalatti ellenállás, hanem az intelligenciájukat latba vetve leleményes csapdáikkal őrzik a titkaikat - még előttem is.
  Szeretne segíteni, nagyon. De olyan szempontból nem zavarja mindez, hogy ügyet csináljon belőle. Ő megtesz mindent, amit tud, én szintén, és még ha mindez kevésnek is bizonyul, a kapcsolatunkra ez nem nyomja rá a bélyegét. Le tudja választani az adott pillanatban megélt szexuális örömöt és gyönyört attól, amin utána megyek keresztül. Ettől függetlenül azt érzem, hogy szívem szerint beletemetném az arcomat a tenyereimbe és elbőgném magam, hogy még mindig itt tartok. De nem lehet. Ha sírok azzal büntetem a legjobban. És hirtelen azon tudáson felül, hogy ha beszélnék arról, hogy mi játszódik le bennem, valószínűleg csak magammal rántatnám a reménytelenség sötét vermébe, beugrik egy rettentő fontos faktum: "Le a pokolba, vagy a mennybe az jut a leggyorsabban, aki egyedül utazik." Hát ezért is kell némának maradnom. És mostanra már nem csak a Pokolba vezető utat tudom. És van is miért végighaladnom az előttem lévő ösvényen, minél hamarabb. Ennek tudatában végül kiüresedem. Megszűnik a fájdalom, a keserűség, a szorongás. Ránézek.
  Az arcát megfogom és megcsókolom. Átölelem és az ölelés érzésében elmerülök. Semmi másra nem gondolok, csak arra, hogy milyen jó, hogy ő itt van nekem. Hogy boldog vagyok vele. Ez egy szép dolog és örülnöm kell ennek. És mindebben fel is oldódom. Elengedem és ahogy egymásra nézünk elmosolyodom, a megkönnyebbüléstől a fejem ráborul az övére, a homlokunk összekoccan. Picit így maradunk, aztán megint megcsókolom. Ahogy befejezzük ezt a vállait határozottan megfogom és lefektetem az ágyra. Betakarom és adok neki egy jó éjt puszit. Elmosolyodik és kereken egy másodpercen belül már szuszog. Nem játssza meg magát, tényleg elaludt. Én meg alig tudom visszatartani, hogy ne törjek ki nevetésbe és egyúttal örömkönnyekbe. Mert ez nem az első ilyen alkalom.
  Ez annyira ő. A legékesebb bizonyítéka annak, hogy mennyire békében él a világgal. Ha el akar aludni, azonnal elalszik, mintha semmi nem terhelné a lelkiismeretét. Mikor meg ébren van, akkor szüntelenül figyel és éber. Mindig békés és koncentrált, mindig benne van az adott pillanatban és boldog, harmonikus.
  Felállok, odacammogok a szobában lévő íróasztalhoz és bekapcsolom a számítógépet. Hosszú napunk volt, így ma egy másodpercet sem töltöttem a világhálón. Szívem szerint visszatérnék ahhoz a nagyjából tíz évvel ezelőtt metódusomhoz, hogy minden második nap egyáltalán nem kapcsolom be a gépet, de sajnos nem tehetem meg. Sosem lehet tudni, hogy mikor történik valami fontos és halaszthatatlan ügy, kihagyhatatlan ajánlat és ehhez hasonló dolgok. Persze a határokat feszegetem és nagyon is tudatosan távol tartom magamat csomó mindentől és csak előre meghatározott ideig élek a telekommunikáció eme legnagyszerűbb vívmányával.
  Pikk-pakk végignyomkodom az egyszerű agytréningemet, majd egy rövid idegennyelvi gyakorlatsort is hozzácsapok. Megnézem hogy van-e tanulási vagy munka lehetőség nyolc osztállyal, esetleg egy átlagosan gyenge érettségivel, átpörgetem a megszokott apróhirdetéses oldalakat, nem-e árulja véletlenül egy szerencsétlen muksó féláron a hangszerét, aztán jönnek az üzeneteim. Egy régi cimborám írt. Sok felkiáltó jel, csupa nagy betű. Ezt aztán látnom kell minél hamarabb, legalábbis ő ezt írta és egy hivatkozást küldött a jó öreg nyomorba döntő közösségi médiára. Szóval be kell lépnem sok-sok idő után. Hát legyen.
  Valami videó egy fontos bejelentésről, ami a múltam miatt érdekes lehet számomra. De mint kiderül hang is kellene hozzá, mert felirat nincs, azonban most ez nem megoldható, hiszen ő már alszik és nem akarom felébreszteni, annyi időm meg nincs, hogy a fejhallgatóval babráljak, így holnapra marad ez az ügy. Viszont... Ha már ez így alakult, akkor gyorsan felkészítem magamat, hogy mikre kell válaszolnom. Nem is tudom hány hónapja nem léptem be ebbe a mételybe, az értesítéseimmel nem is foglalkozom, üzenetekből jött kilenc darab, ami egészen tűrhető - kezdenek hozzászokni, hogy úgy sem tudnak elérni itt. Illetve két ismerősnek jelölés. Oké... Furcsa, de elő szokott az ilyesmi fordulni. Lássuk a medvét!
  És meg is érkezik az első meglepetés. És az első meglepetés utáni első reakció: mi a gyászos gyalázatos fa...?! Ez mi a bánatot akar tőlem?! És a következő váratlan fordulatra sem kell sokat várni: ugyanazon ember küldött egy üzenetet, talán az ismerősnek jelöléssel párhuzamosan, talán utána, biztos ami biztos alapon: "Szia! Rég beszéltünk! Láttam az új képeid és nagyon jól nézel ki! Mi újság van? Akár találkozhatnánk is!" És persze hozzá az a sok negédes emotikon.
  A kezeim úgy rándulnak ökölbe, hogy észre se veszem, csak azt, hogy megroppannak benne az ízületek és remegve szorítom a semmit. Fújtatok, nem pislogok, csak agresszíven és dühösen nézek magam elé. És ami még rosszabb, az eredendő gyűlöleten kívül valami sokkal rosszabb is megmozdult bennem. Magam mögé pillantok, az ágyra, hogy még mindig alszik-e, nem ébredt-e fel véletlenül. De természetesen semmi nem történt, csak a feszültség azonnal kihozta belőlem a paranoiát. Aztán csak bámulok tovább. Dühtől remegve bámulok. És persze küzdök. Még éppenséggel nem elkeseredve, de már majdnem fogcsikorgatva. A bennem élő saját magamat próbálom elnyomni. Azt, aki minden érthető oknál fogva reflexből a Pokol játékszabályai szerint akar még mindig játszani.
  Felpattanok. Kiviharzok a konyhába. Hűtő kinyit. Elő a whiskys üveget. Ki az udvarra. Az eső még mindig szakad. Az ajtó közvetlen szomszédságában a fal előtt irányítottan összeroskadok és nekidőlök annak. Nem sokat gubbasztok: cuppan a parafadugó. Gluty-gluty. Meg még egy gluty. Meg még egy. A pofazacskóm egyharmadát felöntöttem a kellemesen füstös égetett szesszel és el kezdek öblögetni. Az esőcseppek verik a meztelen testemet keményen, fázok, reszketek, az üveget leteszem magam mellé mielőtt elejteném és a kezeimet a lehajtott fejem búbjára szorítom. És még mindig öblögetek. Már rendesen csípi a számat, de csak azért is folytatom, hogy leszedáljam magam. A szenvedtetésem által az érzéseim, érzelmeim folyamatosan csoportosulnak át és tompulnak el. Egy perc után nyelek egyet. Aaaaa.... Tehetetlenül húzom ki magam és ahogy kifújom a levegőt magamból szinte olyan, mintha sárkány lennék és a leheletem az esőben nem is szürkés színű lenne, hanem barnás vagy narancssárga. Ami persze lehetetlenség. Talán a fáradság téveszt meg. Meg az, hogy máris érzem, hogy beütött a pia.
  Nem először csinálom ezt. A jó hír az, hogy nem kamuzom magamnak, hogy ez soha többé nem fog előfordulni. Ez egy kulturáltabb közegben nem lenne egy túl elfogadott megoldási stratégia, de nekem ez működik a krízishelyzetekben. Be kell látni: sajnos van az a pont, amikor minden akaratot legyűrően tör elő a gyűlölet és erőszakos behatás kell ahhoz, hogy kordában tartsam magamat, ne cselekedjek azonnal valami visszafordíthatatlant, ne impulzusból válaszoljak, ne üvöltözzek, ne törjek tányérokat. Gyanítom ezzel mások is vannak így. Azonban másokkal ellentétben én ezt a pontot fel tudom ismerni. Se nem kések vele, hogy a már elkövetett hülyeség után higgadjak le és gondolkozzak azon, hogy a visszacsinálhatatlant hogyan tegyem semmissé, ahogy azzal rendszeresen álmodok; és se nem csúszok le stressz okozta alkoholistává. Így bőven az egészségügyi határértéken belül maradok.
  Egyszer mikor elutazott egy nemzetközi konferenciára, akkor feltöltött jó pár képet magáról különböző társaságokkal és emberekkel. Volt egy arab srác, akivel több képet is csinált és úgy nevetett, olyan vidám volt, mint amilyen mellettem szokott lenni. Persze rögtön berosszultam, iszonyatosan rám tört a féltékenység. Máson se járt az agyam, féltem attól, hogy "Mi van ha...?" Ez volt az első alkalom, hogy végül az ital után nyúltam meg leültem a gép elé kicsit játszani, ami nem jellemző rám. Így sikerült eszképizálnom. Ha ott lett volna mellettem és megfogja a kezem, akkor valószínűleg erre nem lett volna szükségem. Felhívhattam vagy írhattam is volna neki, de nem akartam minden nap keresni, hogy mi van vele, hogy van, nincs-e baja, ami azt jelentette, hogy egyáltalán nem kommunikáltam vele. Ha baj van, hív azonnal és ha bajom van, hívom, minden mást meg ki tudunk beszélni négyszemközt, sokkal minőségibb időtöltés keretein belül miután hazajött. Addig meg mindenki éli az életét, minél kevesebb telefonnyomkodással. Nem akartam egy folyamatosan rajta csüngő kolonc lenni, ami idegesítő és megnehezíti az életét. Lesz még időnk mindenre, ha kettesben leszünk, gondoltam én.
  És így is lett, tehát jól gondoltam. Kérdezgettem, hogy mi volt, úgy általában véve mindenről és magától értetődően a srácról is, jól időzítve, a kérdéseim sorának reverz aranymetszésénél, póker arccal. Persze a szokásos dolgokat mondta, hogy rendes volt a srác, humoros és jól elvoltak, tehát az ég egy adta világon semmi extrát nem közölt, a közhelyekbe viszont nyilvánvalóan mindent beleláttam, ami azonnali gyomrosok sorozatát adta és elég nehéz volt rezzenéstelen arccal, alkohol fogyasztás nélkül végighallgatnom, amit mesélt, bár az sokat segített, hogy éppen el volt merülve a mondandójába, így nem kellett azon feszengenem, hogy tökéletesen leplezzem az érzéseimet. Mikor meg áttértünk rám, őt nem aggasztotta a játszásom meg a gyenge szezonális szeszelésem, amit az unatkozásomra fogtam. Amúgy is mindig örül, ha sikerül kitörnöm az unalmas mindennapi rutinomból, a monoton napi két óra olvasás, egy óra gyakorlás és hasonlók köréből.
  Másfelől a szakértők szerint erről beszélni kell, merthogy egy jól működő és érett párkapcsolatban ez nem okozhat problémát. Mégsem tettem. Mert mi haszna lett volna? Leülök vele megbeszélni az egészet, ő meg onnantól kezdve akár tudattalanul tekintettel lesz rám, azaz korlátozza magát a fogyatékosságom miatt? Ne engedjem emberek közé, mert mit fogok a végén gondolni, érezni? Ne legyen barátságos és közvetlen, mert ez rosszul fog engem érinteni? Semmiképpen. Ha pedig csupán csak elmesélem neki, hogy mi futott végig az agyamon, már azzal is nem csökkentettem, hanem duplikáltam volna a problémát, mert a gondolat olyan, akár a vírus. Átterjedt volna rá, belefészkelte volna magát az agyába és következőleg már ő kérdezte volna meg, hogy ez vagy az biztos nem esett-e rosszul nekem, ami aztán végül önbeteljesítő jóslat jellegűen odáig fokozódhatott volna, hogy azt kérdezgetem rendszeresen tőle, hogy "Biztos szeretsz?", illetve ehhez hasonló mondatokkal traktáltam volna esténként sötétben az ágyban fekve, rettegve attól, hogy nem vagyok elég jó.
  De könyörgök! Hogyne szeretne?! Azért van velem, mert szeret, jól érzi magát a társaságomban, az élete bizonyos területén velem teljesedik ki. Némi érzelmi labilitás nem írhatja felül a bizalmat és olyan dolgok nem erodálhatnak egy kapcsolatot, vagy jobb esetben nem rabolhatják az időt előle, amik valójában nem is léteznek. Mert az egész ebből indult ki: olyan dolgokat gondoltam, amik valójában nem is történtek meg. Így inkább a hallgatást választottam és igyekeztem magamban megoldani ezt, erőt venni magamon és mantrázva incepciót végrehajtani, hogy nincs gond, mert amit el akarunk hinni, azt egy idő után el is fogjuk hinni. Aztán lehet, hogy rosszul gondoltam, lehet hogy rossz döntést hoztam, lehet hogy ez hosszútávon vissza fog ütni, és ha úgy adódik, akkor vállalnom kell érte a felelősséget. Viszont nagyon úgy néz ki, hogy az idő engem igazolt, mert erősen redukálódott a probléma. És kiderült hogy a saját problémáimat igen is képes vagyok megoldani, ha legalább egy fronton rendben van az életem. Pontosabban azon problémákat, amik bennem vannak. Mert a világ gonoszságával még mindig nem tudok mit kezdeni. Most is csak egy gondolat körül forog minden az agyamban...
  Rohadj meg! Rohadj meg! Rohadj meg! Rohadjál meg élve! Rohadjál meg élve és közben végig szenvedj! Dögölj meg! Pusztulj el! Pusztulj el gyomorrákban te szemét! Te beszélni tudó két lábon járó híg ürülék! Te csatornába való senki! Te aljadék mocskos féreg! Kívánom hogy dögölj meg! Ha magadtól nem megy, remélem más segíteni fog ebben!
   És folyamatosan ezen mondatok és variációi, kibővített változatai, cifrább megfogalmazásban kelt verziói és hol idegen szavakkal teli tűzdelve, hol proli káromkodásokkal tarkítva száguldoznak az elmémben. A szennyvíz csövek lerakódott üledéke hömpölyög végig az agyamon és törne ki a számon irányíthatatlanul. Azt hiszem mostanra kiderült, hogy minden emberi aljasság közül ez mérgel fel a legjobban. És lehet, hogy ez a szó nem létezik, mert úgy kell írni és mondani, hogy mérgelődik, azaz mérgelődök, de ezen nemlétező rövidebb alakja közelebb van a méreg szóhoz, ami azért fontos, mert nem csak forrongok, dohogok és dühöngök, hanem ezzel egyidejűleg gyilkos méreg terjed szét a szervezetemben. A gyűlölet esszenciája. És egy ilyen elemi erővel nem lehet mit kezdeni. Nincs vele bírás, se alkudozás. Mert ez nem akármilyen energia. Vannak rossz embereknek rossz periódusai, mikor rossz dolgokat művelnek és van mikor boldog és értelmes emberek hülyeséget mondanak és ezeknek lesz szomorú következménye, de mindegyik esetben némi gondolkodás és megérteni akarás után beláthatóvá válhat, hogy ha én lettem volna a helyükben, akkor lehetséges, hogy én sem tudtam volna kihátrálni a sorsom elől, így a vétségükre nem még nagyobb kegyetlenséggel vagy bűntettel kell reagálni, hanem próbálkozni kell higgadtan megértést gyakorolni.
  Viszont ez egy teljesen más dolog. Az igazi, hitvány, alantas, eredendő emberi gonoszság, amire nincs más gyógyír, mint gyökerénél fogva, kíméletlenül tűzzel-vassal irtani. És talán csak olaj a tűzre, hogy ez nem az első alkalom. És tudom jól, ha mindennapos lenne se tudnék hozzászokni ehhez, csak egyre bestiálisabbá tenne. Legutóbb is szinte csak a vak szerencsén múlott, hogy nem történt tragédia...
  A Pokolban esett meg, hogy valami furcsa véletlen okán, mintha a csillagok nagyon különlegesen álltak volna együtt, egy éjszaka folyamán jó lehetőségem támadt emberek között lenni és ismerkedni. Az egész este úgy kezdődött, hogy kiszúrtam magamnak egy lányt. Mivelhogy jó pozícióban voltam, nem feszültem rá a dologra, ha nem jön össze vele valami, beszélgetés, szimpátia, akármi, akkor hát nem jött össze és majd próbálkozok másnál. Valamiért mégis úgy alakult minden, mint egy tipikus romantikus történetben. Ami súlyosbította a dolgot, hogy ez lehet hogy jóképű srácokkal mindennap megtörténik, de én nem tartoztam soha közéjük. Így hatványozottan különlegessé vált a szituáció és emiatt másokkal nem is foglalkoztam, csináltam a dolgomat, dolgoztam, ha pedig volt két percem táncoltam vele egyet. Hajnalban pedig búcsúzáskor megbeszéltük, hogy szeretnék vele találkozni, mert nagyon rokonszenves számomra. És utána beszéltünk is. Egy darabig... Aztán jöttek egyre-másra az egyszerre kínos, kiábrándító és megalázó pillanatok, mondatok, hellyel-közzel dialógusok. 
  "Szóval mikor találkozunk?"; "Úúú... Nem tudom. Most nincs időm." Később tettem egy ironikus elszólást, hogy pont megyek be a városba, ahol kollégista és viccesen megjegyeztem, hogy ha véletlen lenne ideje vagy meggondolja magát, akkor biztos, ami biztos alapon megírtam neki a telefonszámomat, amire a reakció a következő volt: "Miii??? Ezt terrornak hívják, tudod? Ugye tudod, hogy ez nem fair... Jó, nem tudom mit csinálsz, de ha idejössz nem találkozunk." Őszintén le voltam döbbenve. Világos... Szóval az, hogy egy több százezres városba elutazok, ahol akárkivel találkozhatok, az rá nézve terror. És úgy, hogy soha nem árulta el, hogy hol lakik, nyilván megtalálnám - emlékeztetőül, még mindig - egy több százezres városban. Pláne napközben, mikor a boltoktól kezdve, az egyetemen és könyvtáron át egészen egy nyugis kocsmában is lehet. Szóval akárhol. Mint egy tű a szénakazalban. És egyébként is, ha találkoztam volna vele, akkor találkoztam volna vele... Mi az, hogy ha odamegyek nem találkozik velem? Maximum mondja, hogy most más dolga van és hagyjam békén, de attól találkoztam volna vele. És mindezeket úgy az arcába vágtam volna, hogy térjen már észhez, de végül csak rávilágítottam a röhejességére, amire az "Oké, bocsi, túlreagáltam, de ideges lettem." válasz jött. Naná! Bár sose derült ki, hogy pontosan miért is lett ideges. Magától értetődő módon a semmin kívül. Valamikor még leírásra került  egy monológ miszerint: "Kedves Művészúr, megmosolyogtat és jól esik, hogy így foglalkozik olyasvalakivel, akit nem is ismer, de a helyzet az, hogy nincs időm és valószínűleg soha többé nem is lesz, és valószínűleg Önnek sem, hiszen én egy senki vagyok, de Önnek már két diplomája is van. Pusszantás!" És ezek után nem voltam másra képes, csak néztem magam elé, olvastam, és egyszerűen nem hittem a szememnek... "Mi ez az erőltetett, semmitmondó, habiszti, selyempapírba csomagolt bélsár?" - gondoltam. Végül pedig megkaptam a következő ígéretet: "Jaj, nagyon kedves vagy! Félelmetes, hogy mennyire hasonlóak vagyunk, mikor írni kell valakinek. Mindenképpen összeszedem a gondolataimat és majd válaszolok." És azóta is válaszol...
  Rengeteg csalódás ért. Rengeteg érdemtelen mellőzöttség. De mind közül ez volt a legkegyetlenebb. Mert egyrészt tudtam, hogy nem hibáztam. Számtalanszor martam és gyűlöltem magamat, hogy ha valamit elszúrtam - amivel cserébe bizonyítottam az önreflexiómat és önkritikámat, hogy bizonyos esetekben be tudom látni, ha megérdemelten lettem kikosarazva. Azonban pont emiatt vált nyomatékossá az az állításom, hogy ezt a történetet nem szúrtam el. Másrészt egy olyan este lett tőlem elvéve, ami akár gyökeresen megváltoztathatta volna az életemet, mert se előtte, se utána nem volt olyan jó lehetőségem ismerkedésre. Mert értem én, hogy a menő gyerekek minden héten elmennek bulizni, csakhogy vannak olyanok is a világon, akiket soha nem hívnak el szilveszterezni, soha nincs szülinapi partijuk, ha elmennek valahová, akkor egyedül kell elmenniük, ráadásul sokszor még pénzük sincs és az ilyeneknek minden egyes adandó alkalom irreálisan felértékelődik, mikor szórakozó emberek közé kerülhetnek, akik nem elutasítóak velük szemben - és nem azért ilyenek vagy vannak ilyen helyzetben, mert annyira ez lenne a hőn áhított vágyuk vagy örülnének ennek. Ilyen voltam sajnos én is. És ezért egy jó élményekkel teli este lett áttranszformálva örökre egy keserűséggel átitatott, bűntudattal teli emlékké, hogy tessék, ha van is lehetőségem, akkor is mellélövök. Még ha önhibámon kívül is. De ez meg már senkit nem érdekel ugye. Harmadrészt pedig elég lett volna annyival tisztázni az egészet, hogy "Bocs haver, elszúrtad, nem kicsit, nagyon, egy béna csicskagyász vagy, se több, se kevesebb. Egy gyík vagy, érted? Kopj le!", és bár nem értettem volna meg a dolgot, de a tudtomra adva el tudtam volna fogadni, hogy rossz lóra tettem. Az egészet el lehetett volna intézi azzal, hogy nem áll velem szóba, de ha már mégis így alakult, akkor simán megtehette volna, hogy nem igazol vissza ismerősnek vagy nem ír vissza, esetleg ha közben mondok valamit, ami nem tetszik neki és így ment félre a dolog, akkor azt megmondja vagy letilt. De nem...
  Mostanra a világtól elhúzódtam és ha megbocsátani nem is sikerült, mert az ilyenek felett lehetetlenség irgalmat gyakorolni, de a bosszút elvetettem. Még ha sokszor az is jutott az eszembe, hogy milyen jó lenne egyszer meglátni az utcán, odamenni hozzá és tiszta erőből arcon köpni többször, még úgy is, hogy azt gondoltam, hogy valójában a betont kéne leköpni mellette, hogy érzékeltessem vele, hogy annyit se ér, hogy a csulám beterítse, nem tettem semmi ilyesmit, mert eldöntöttem, hogy konfliktus kerülő leszek, nem keresem a balhét, békében fogok élni és minden bűn büntetlenül marad.
  Csakhogy ez nem az én kizárólagos döntésem.
  Mert aztán csak sikerült megtalálnia. Halvány lila gőzöm sincs, hogy mit gondoltam vagy mit vártam, miért mentem bele a beszélgetésbe. Talán attól, hogy végre révbe értem, kiegyensúlyozottá és boldoggá váltam, egyúttal a puhány naivság is rám telepedett, mondván most már nem érhet semmi, illetve azzal, hogy nem ripacskodva, mások arcába tolva, de egyértelműen a világ tudtára adtam, hogy most már nem vagyok egyedül, kellő jelzés lesz, hogy már nincs másra szükségem, köszönöm. Mégsem tudok utólag napirendre térni afelett, hogy milyen könnyelműen kezeltem azt, hogy egy igazi baromnak néztek.
  Egy darabig csak bájcsevej ment. Amit hamar váltott egy, a korábbiak tekintetében szinte groteszknek nevezhető, ízléstelen maníroktól mentes kitárulkozás, hogy őt mennyire kihasználták, merthogy állítása szerint azért kezelt úgy engem annak idején, mert velem párhuzamosan volt másik befutó is a kegyeiért, miközben valójában nem volt - de ha lett volna, akkor is csak egy halál gyenge magyarázat lett volna ez a részéről -, mert csak egy évvel később lett valakije, akivel aztán nem tudom mi történt, és a többi, és a többi. Hiába próbáltam egy darab fa élettelenségével kommunikálni, végül csak sikerült odáig eljutni, hogy megköszöntem neki, hogy ígérgetett, de nem tartott be semmit, semmibe vett, hazudozott nekem és summázva, azóta se kaptam meg azt a nagyon nagy eszmefuttatást, amire a szavát adta. Válaszként miért is ne, jött egy olyan arcpirító terelés, amiről már tényleg azt hittem, hogy egy vicc: "Jaj! Hibáztam! Igazán megértheted, hiszen mindenki hibázik és biztosan te is hibáztál az életed folyamán nem egyszer." Nyilván hibáztam, csak annak nem az volt a következménye, hogy valaki más öngyilkossági kísérletet követtek el utána, mondván miattam érezte magát selejtnek, akivel még egyenesen sem lehet beszélni. Tehát a régen megígért gondolatmenetéből egy karaktert sem láttam, bocsánatot pedig nem kért, mert miért is kért volna, cserébe ezekkel párhuzamosan végtelen megértést követelt, mert ő csak egy áldozat, egy törékeny művészlélek. Viccesnek tartottam volna mindezt, hogy bezzeg annak idején kettőnk közül szerinte pont én voltam a művész, de valójában minden humorosságtól mentesen csak undort éreztem. Ez volt az a pont, ahol elengedtem a reményt, hogy bármit megtudjak arról, hogy pontosan mit rontottam el annak idején, hogy legalább utólag egészségesen, avagy reálisan tudjam értékelni a történteket, a viselkedésemben rejlő bakikat, vagy legalább kapjak egy bocsánatkérést - talán ezért mentem bele az egész játékba? -, de mivel nyilvánvalóvá vált, hogy ebből nem lesz semmi, így csak szimplán leokéztam a rizsáját. Hogy ezzel a megmozdulásommal indítottam-e be a láncreakciót, esetleg végig benne lappangott az indulat és csak a tökéletes pillanatra várt, nem tudom, mindenesetre a kiapadhatatlan jóindulatom végett abszolút nem láttam jönni azt, ami ezután következett.
  Teljesen váratlanul gyakorlatilag kiborult és minden addigi színészkedést sutba vágva, köntörfalazás nélkül írta le az indulatait, leleplezve azt, hogy az átlagos kedves lány, a szimpatikus csajszi, a törékeny művészlélek, az áldozat álarca mögött pontosan mi is van. Erőszakosan és akaratosan kinyilatkoztatta, hogy nekem változtatnom kell az életemen - a tényként kezelt - véleménye alapján, mert én többet érdemlek annál, mint amim jelenleg az életben van, és ahol éppen tartok. Nevezetesen többet érek annál, hogy egy csórón öltözködő, csámpásan járó, ösztövér, gebe, girhes zsidó teknőst kelljen dugnom minden nap, aki annyira dilis, hogy egy hobbitnak képzeli magát. Amit előadott az egy rossz bohózat volt. De talán még annak is gyenge. Mintha egy szociopata próbálta volna eljátszani az emberi érzelmeket, de lerítt róla, hogy a kiborulása mögött egy óvodás érzelmi intelligenciája lehet legfeljebb, közben pedig valami elképesztő manipulátornak gondolhatta magát, aki elragad engem, mert mégis csak ő a végzett asszonya, csakhogy valójában a boszorkányság amit kifőzött, a történelem legelhibázottabb műve volt, amibe meglehet hogy csak egy összetevő nem került bele, viszont ettől a végeredményként tálalt bájital hatása az eredeti célnak pont a tökéletes ellentettjét eredményezte, miszerint elcsábítás helyett gyűlöletet szült. Ez volt az a pont, amikor elszakadt bennem valami. 
  Szívem szerint leírtam volna neki, hogy idefigyelj te köpedék, egyfelől nem hinném, hogy az első tízezer olyan dologba belefér, ami az ízléstelenség és gyerekesség fogalmait kimeríti, hogy egy nyakláncra fűzött gyűrűt hord a nyakában valaki, arról nem is beszélve, hogy megközelítőleg száz másik oka lehet ennek a szokásának azon felül, hogy egy művészeti alkotás iránt ilyen bugyután és fanatikusan rajong. Másfelől teljesen világos, hogy te egy iszonyatosan szabad szellemű művészlélek vagy - esetleg gondolod magad annak orvosként -, de valójában az egyszerű öltözködés mögött több esztétikai érzék bújik meg, mint amennyit te magadról képzelsz, amikor béna angol nyelvű idézetekkel osztasz meg képeket. De ami a legfontosabb: harmadrészt a nagy helyzet az, hogy ez a csámpásan járó, ösztövér, gebe, girhes zsidó teknős akkor is dugott velem - ha már ilyen ízlésesen sikerült fogalmaznod a párkapcsolatomat illetően -, amikor mindenki ellökött magától, amikor senkinek nem kellettem és tíz, húsz, harminc év múlva is dugni fog velem, sőt akkor is, ha újra rossz időszak köszönt be az életembe. De nem ám csak dugni fog velem, hanem nem fog hülyének nézni, nem fog megalázni, nem fog belém rúgni és kitart mellettem. Példának okáért nem úgy, mint te.
  Azonban nem ez történt. Totálisan elborult az agyam és kézzelfogható megtorlásra vágytam. Megfontoltan játszadozásba kezdtem. Először bocsánatot kértem, majd türelmesen megírtam neki, hogy szerintem nincs igaza, én tényleg nem érdemlek jobbat, amely kijelentés létjogosultsága abszolút megszűnt az idők folyamán, és szimplán béna önsajnálattá csökevényesedett, de ez természetesen nem tűnt fel neki. Megvártam még jó párszor a számba rágja, hogy de, igen, higgyem el hogy milyen jó ember vagyok, ő már csak tudja, satöbbi-satöbbi, és bizonyos szint alá nem szabadna süllyednem és ő nem feltétlen egy főnyeremény, de - micsoda meglepetés - bőven azon szint felett van. Tehát a kellő hatást el tudtam érni. El kezdtünk erről beszélni részletesebben és napok múlva odáig jutottunk, hogy találkozni fogunk.
  Aztán már a buszon ültem felé tartva. Mindent kiterveltem és ahogy zötykölődtem az ablakon kibámulva, a távolba elmerengve már nem a valóságot láttam, hanem átéltem azt, ami történni fog. Hogy ott vagyok nála. Elkábítom. Fellógatom a kezeinél fogva a plafonra. Betömöm a száját és megvárom, hogy eszméletéhez térjen. Utána agyonverem. Eltöröm a bordáit. Addig ütöm, amíg az erőm tart. Pihenek, aztán megint nekikezdek. Egyszer. Kétszer. Háromszor. Pusztán ököllel kiverdesem a fogait. A szemeit is kiüthetném, de sokkal fájdalmasabb lesz neki, ha végig látni fogja, hogy milyen hidegvérű és nyugodt vagyok. Leharapom vagy lerágom az egyik fülét - ahogy sikerül. Megragadom az arcát mind a két kezemmel és közvetlen közelről bele bámulok. Véres a pofám és mintha a taknyomat szívnám, de valójában az orrszőrömön megtapadt vér zavar. Eszelős elmebetegséggel a számat nyalogatom, nagyokat nyelek, rengeteg pislogok és zihálva, dadogva, rángatózó idegbeteg mozdulatokkal kísérve csak annyi jön ki a számon, hogy "Érted már... Érted már, hogy mit műveltél...?!" Aztán a másik füle és az lábujjai a következnek. Bármennyire is ellenkezik nem bír velem és a számban végzi mind.
  A mélyen elragadtatott birtoklási vágyam elégül most ki, amiben talán az az ironikus, hogy nem velem született, hanem úgy alakult ki bennem, mikor belém törölték mások a lábukat, mintha a tulajdonuk lettem volna, egy eldobható papírtörlő, amivel bármit megcsinálhatnak, hiszen úgy gondolták, hogy ebből nem lehet baj, mert mindenki más is ezt csinálja és hát így kit érdekel, hogy ez az első, az ötvenedik vagy az ezerötszázadik alkalom, hogy porig aláznak engem. Ezért szerettem volna egy idő után azt látni, ahogy a világ a szemem előtt porrá ég minden széppel és jóval együtt, mert akkor legalább a férgek nem tudnak rajta élősködni. Csakhogy ehhez istennek kellett volna lennem, avagy azzá kellett volna váljak, így soha nem teljesülhetett ez a vágyam. Most viszont megadatott, hogy egy emberi élet felett rendelkezhetek korlátlanul, ami hasonló élményt nyújthat. Így megteszek vele mindent. Hogy átérezze azt, hogy milyen mikor nem ér semmit az élete, semmit nem jelent a másik számára. Semmit. Semmit! Soha többé semmit! És az jár az agyában, hogy nem érzem-e rosszul magamat azért, hogy kukába dobok egy egyszeri és megismételhetetlen emberi életet. Ezt azért tudom, mert pontosan ugyanezen kérdésen gyötörtem magamat én is annak idején. De nyilván a két eset között nem látja az ok-okozati összefüggést, nincs hozzá meg az empátiája és értelme, így reménykedik az igen válaszban, és hogy egyszer csak meggondolom magam és hagyom tovább élni fogak, fülek és lábujjak nélkül. Mindenesetre nagyon rajta leszek, hogy ha nem is tudja megérteni, a régmúltam szenvedéseiből adjak át neki valamit.
  Levetkőztetem, hogy meglássam milyen valójában. Szikével állok neki. Valamiért sokáig tart. Miután végzek az alattunk összenyúlt lenyúzott bőrét a sarokba hajítom. Leülök vele szembe egy székre és megcsodálom a művemet. Rágyújtok egy cigarettára és megkönnyebbülve, lágyan, puhán, gyengéden, kedvesen, kellemesen mosolygok rá, amely reakciómból talán némi érzéketlen cinizmus is árad. A mögötte lévő ablaküveg prizma módjára töri meg az így modern köntösbe öltözött naplementét, ami hunyorításra kényszerít. Lassan beesteledik, de nem lesz vége semminek se. A modern napnyugtát is megvárom, amelynek sugarai szintén megtörnek majd rajtam, mert egész éjjel, félhomályban fogok virrasztani, a fáradságtól véreres szemeimen keresztül nézem lenyűgözve, hogy milyen kíméletlen, ész nélküli tortúrának vetettem alá, azt ahogy a brutális bántalmazás és csonkítások miatt elviselhetetlenül szenved.
  Kemikáliáktól felfűtött éjszaka lesz: amíg őt telepumpálom metodinnal, hogy ne haljon bele a kibírhatatlan fájdalmakba, addig én a szervezetem által termelt endorfin és dopamin túladagolásban fogok szállni, hiszen eszembe jut majd, hogy időről időre rám tört a gondolat, hogy ezt meg akarom csinálni vele és most megkaptam, amire annyira vágytam. Hiába vagyok tisztában azzal, hogy nincs elég időnk, mégis pozitívan állok a helyzethez és igyekszem kiélvezni minden pillanatot.
  Mert sajnos ez csak a kielégülésemről szólhat. Nem tudom eljuttatni Pokolba. Az kellene, de ahhoz nincsenek meg az eszközeim, a lehetőségem. Jobb híján megígérem neki, hogy egy másodpercig sem hagyom egyedül és kedvesen végigkísérem azon az úton, aminek a végpontja legközelebb áll ahhoz a metszethez, amit én átéltem, ahová eljuttatott és amibe még nem hal bele azonnal, ami különösen fájdalmassá fogja tenni számára az egész tortúrát. Mindezt úgy csinálom végig, hogy tudatában leszek, hogy semmit nem fog megérteni az egészből. Semmit. Mégis a tudásom ellenére naivan reménykedek benne, hogy mielőtt vége lesz az életének megtudja, milyen a Pokol, mert ha ez bekövetkezik, akkor soha nem tapasztalt örömmel és elégedettséggel fog megtelni a szívem.
  Két és fél nap kínzás után, a harmadik hajnalon, mikor már majdnem beledöglik a szomjúságba, kiéheztetett patkányokat eresztek rá, hogy felzabálják a lábait. Mikor végül ebbe elpusztul, akkor sarlóval felmetszem a hasát és fraktálszerűen szétdobálom a beleit az egész szobában. A roncsot, ami maradt belőle és pont ugyanolyan, amilyenné én váltam, azt kidobom az utcára. Visszaülök a székre, rágyújtok megint és teljes lelki nyugalommal megvárom, amíg megérkeznek a rendőrök értem és bilincsbe verve, vagy inkább egy mobil, titánból készült ketrecben elvisznek. A történtek után az orvos szakértőknek, az ügyvédeknek és a tárgyalóteremben sem mondok semmi mást azon kívül, hogy: "Megérdemelte." Talán az utolsó szó jogán annyi szakad ki belőlem, hogy "Én jót akartam, és jó voltam. A nyomorúság faragott belőlem démont."
  Ahogy a végére értem ennek, újra az ablakon kibámulva ültem. Nem lélegeztem és pislogtam az átlagostól eltérően, nem kérdezte meg egy kislány, hogy "Bácsi, jól vagy?", csak egyszeriben visszakerültem a jelenbe. Minden manírtól mentesen felálltam, megnyomtam a leszállásjelzőt, a következő megállónál kiléptem a busz ajtaján és megvártam míg elhajt nélkülem. A szemben lévő megállóban egy figurától kértem cigit. Egyből hármat. Meg tüzet. Mondtam neki, hogy ki is fizetem, csak adja oda azonnal. Alig voltam ura magamnak, nem is értem hogyan vagy miért adott egyből három száll cigit. Zsinórban elszívtam mind a hármat és kiterültem a buszmegállóban. Csak az eget bámultam. Az emberek fel- és leszálltak a buszokra, átlépkedtek rajtam és nem foglalkoztak velem. Nem is volt ez baj. Ha kérdeztek volna, csak annyit mondok, hogy hagyjanak békén, nincsen semmi bajom, ha mégis van, akkor az nem másé, hanem az enyém. 
   Miután összekapartam magam újra buszra szálltam és hazamentem. Leültem elé. Azt mondtam, hogy el kell menjek két hétre. Se többet, se kevesebbet, csak ennyit. Fogtam egy kis pénzt, két körtét, egy pokrócot, egy hátizsákot, megöleltem, megcsókoltam és nekiindultam. Tíz napon és tíz éjszakán át csak sétáltam a pár órás alvásokat nem számítva megállás nélkül erdőkön, mezőkön, szántóföldeken, kaszálókon, dűlőkön, ártereken keresztül. Négy napom volt hazaérni. Percre pontosan két héttel később toppantam be az ajtón szakadtan, lesoványodva és fáradtan. Ahogy megérkeztem éppen abban a pillanatban készült el a rántott hal, amihez volt camembert, felszeletelt citromkarika és petrezselyem. Nekem csinálta. Így várt.
  Majdnem térdre rogytam. Nem csak a fáradság miatt. Képtelen voltam feldolgozni, hogy annyi kudarc, szégyen és megaláztatás után tényleg van valaki, aki igazán hisz nekem, hisz bennem. Nem akartam, hogy azt gondolja, hogy mennyire össze vagyok törve és nyilván az összeesésemből erre következtetett volna. De nagyon nehéz volt tartani magamat. A bizalom ilyen mértékű kifejeződése, hogy tudta és érezte mikor érek haza és így várt, olyan érzelmi vihart indított el bennem, amit képtelen voltam megemészteni. Így a nyakába zuhantam és tiszta erőmből el kezdtem bőgni. Megállás nélkül kínkeservesen zokogtam. Ki akartam mondani, hogy mennyire szeretem, de képtelen voltam bármit is mondani.
  Étkezés közben beszélgettünk. Természetesen miután felszívódtam a rohadt mocsadék írt neki, hogy csak azért is minden áron beleköpjön az életünkbe. Kitálalt, hogy én miket flörtölgetek vele és azonnal küldte is a lefotózott beszélgetéseinket. Természetesen nem is ő lenne, ha nem érezte volna azonnal, hogy valami nem stimmel a sztorival. Egyszerűen átlát rajtam és a küldött beszélgetés rám eső részének megfogalmazásából rögtön tudta, hogy ez egy nagyon erőltetett színjáték volt a részemről. Mivel a bizalom megvolt közöttünk, így simán belépett a fiókomba és visszaolvasta, hogy mi is volt az előzménye a történteknek. Mielőtt megalapozatlan véleményt nyilvánított volna megnézte a pénztárcámat is. Benne volt a két buszjegy. A másodikat akkor vettem, mikor az első elvileg még be sem ért a végállomásra, arról nem is beszélve, hogy a második jegy az első útszakaszának a féltávján lett váltva, pont az ellentétes irányba. Tehát soha nem jutottam el oda, ahová akartam.
  Nem lenne igaz azt mondani, hogy nem volt benne indulat. Senkinek nem esik jól, ha indokolatlanul ócsárolják, pláne ha fúrják az életét. De sokkal inkább a büszkeség beszélt belőle, hogy mennyit is ér ő, mikor annyival zárta a diskurzust a számára kedves(nek nem mondható) idegennel, hogy elküldte neki azt az igen kellemetlen jellemzést és a buszjegyeimet, illetve mosolyogva hozzátette: "Lehet hogy a barátom nem tökéletes, de én legalább nem vagyok azon a szinten, hogy egy dilis girhes zsidó teknős pasiját kelljen elcsábítanom."
  Amint ezt elmesélte és megmutatta, egy pillanatig elmosolyodtam. Talán kuncogtam is. Soha nem volt rá szüksége, hogy kiálljon magáért és pezsdítő volt látni, ahogy még ha némi arroganciával is, de ironikusan és viszonylag kedvesen kezelte ezt a fekélyesen gusztustalan rosszindulatot. Aztán rögtön elszégyelltem magam. Nem kellett túltárgyalnunk a dolgot, hogy világossá váljon, a megcsalás egy másodperc erejéig se jutott az eszembe és valami nagyon rosszat akartam csinálni - még ha nem is kettőnk kapcsolata ellen, hanem pont annak érdekében. Hisztériázhatott volna, de érteni vélte, hogy mennyire rosszul érintett engem, mikor válogatott szavakkal bántották őt. Valójában azonban az dühített fel, hogy az ő életében akartak kárt tenni - és nem tartom kizártnak, hogy ennél több motiváció nem is állt a háttérben, csak az irigység -, annak az embernek az életében, aki engem megmentett, és pont általam, az én emberi gyengeségemre apellálva, mindezt alattomos módon - a többi körülményről nem is beszélve, mint például, hogy ez a rohadék mélyen hívő keresztény volt, amely képmutatás ebben a kontextusban külön gyomorforgató volt számomra.
  A magam részéről bocsánatot kértem és elismertem, hogy nagy butaság volt, amit tettem és rettenetesen szégyellem magam miatta, amit természetesen elutasított, mert úgy vélte, hogy nincs miért bocsánatért esedeznem és tisztáztam, hogy megtanultam a leckét, hogy kivel és mennyire szabad szóba állnom, annak érdekébe, hogy utálatos provokációval ne kerüljek szembe. Majd megbeszéltük, hogy pár napig pihenek és utána visszaáll minden a régi kerékvágásba. De nem ez történt. Hiába voltam hullafáradt, fél nappal később már talpon voltam és pótoltam az elmaradt teendőimet, segítettem neki. Majd a rákövetkező egy hónapban mindent én csináltam helyette, amit csak lehetett. Törlesztettem. Mert ha nem is voltak szavaim arra, hogy milyen hálát érzek, a tetteim legalább tudtak helyettem beszélni. És ez nem is ártott. Sőt...
  Ezen idő alatt ébredtem rá valamire, ami a buszon ülve ütött szöget a fejembe, a vándorutam alatt kiürítettem magamat szellemileg és lelkileg, így ki tudott csírázni, míg végül a beszélgetésünkkel és az ő érte tett rengeteg otthoni munkával érett be.
  Bizonyos háborúkban a végső győzelem egy legyőzhetetlen ellenfél felett az, ha egyszerűen visszavonulót fúj az ember. És ez nagyon is olyan volt. Mert bármit lépek a provokációjára, az összes szcenárió mindegyike az ő győzelmével zárul.
  Már a fizikai erőszak szintjén is számos ötlet jutott az eszembe. Kiviszem egy tarló közepére és élve elásom. Vagy csak szimplán agyonverem és megerőszakolom. Esetleg sósavval lelocsolom az arcát, ami az összes variáció közül a legmámorítóbb gondolat volt, mert így élete végéig olyan eltorzult létformaként kellett volna léteznie, ami által megtudja, milyen érzés olyan szinten kitaszítottnak lenni, mint ahogy nekem kellett sínylődnöm. Illetve a végső tervem, hogy élve felkoncolom. Mindegyik esetben ő nyer. Beindul a propaganda, hogy "Jaj, szegény nők, ők mindig csak a mocskos férfiak áldozatai, főleg az olyan beteg állatoké, mint amilyen én vagyok, pláne ez a kedves, szép és szeretetre méltó lány nem ártott senkinek sem nyüsz-nyüsz-nyaf-nyaf..." Ha nyilvánosan megszégyenítem a mocskosságai miatt, ő nyer, hiszen visszaéltem a személyiségi jogaival, tehát biztosan pszichopata vagyok. Ha szimplán kihasználom, ő nyer, mert egy rohadék vagyok. Ha elküldöm a halálba, ő nyer, mert verbális erőszakot követtem el ellene, ami semmivel sem különb a fizikai erőszaknál. Ha ignorálom, ő nyer, mert egy érzéketlen tuskó vagyok. Ha lerázom, akkor erőszakos lesz - ahogy a tapasztalat is mutatta - és utána vagyok kénytelen ignorálni. Ha meg korrektül elutasítom, akkor meg vagy levakarhatatlanná válik és utána kell ignorálnom, vagy egyszerűen el kezd sértegetni, hogy milyen béna gyík vagyok, egy büdös kis patkány, aki még dugni se tud, vagy ha mégis, akkor azt egy girhes teknőssel teszi. És nem létezik olyan, hogy egy határt átlép. Nincs jogos felháborodás. Nincs olyan, hogy semmibe vettek és megaláztak. Mindent el kell tűrni fapofával, ha az emberek egyik felének a csoportjához tartozol. Talán ez utóbbi tény volt az, ami végül arra ösztökélt, hogy találkozzak vele és a megtestesült bosszúvá váljak. Hogy vegyék végre észre, hogy igen is van egy pont, ami után nem maradhatnak a tettek büntetlenül.
  De ezek mellé kellett még egy valami. Ő. Mert csak a pozitív érzelmek képesek a bosszú iránti vágyat überelni. Nem szükségszerűen győzik le, de az egyetlen alternatív opciót kínálják. Végigfutott az agyamon, hogy min ment volna keresztül a történtek után. Bármit választok a hűtlenségtől az atrocitásig, talán soha nem bírt volna senkiben sem megbízni. Előbbi esetben összetörik és értéktelennek gondolja magát, utóbbinál meg mindenkiben egy potenciális állatot látott volna meg élete végéig. Egyiket sem érdemelte meg. Egy megfejthetetlen uroborosz szerepét töltötte be. Egyszerre volt a tetteim oka és okozata. Egyszerre indukálta bennem a létezése azt, hogy nem szabad bizonyos dolgokat megcselekednem és közben felelősséggel tartozom iránta, hogy mit fog érezni a tetteim következtében.
  De minden hiába volt. Ugyanott tartok. Szorongatom a whiskys üveget és semmi máson nem jár az agyam, mint az elégtételen. Megint pár képkocka villan be a soha meg nem történt kínzásból. Ahogy ez végigfutott a gondolataimon hirtelen az arcomhoz kapok, belenyúlok a számba és megnézem az ujjaimat. Az az érzés fogott el, hogy valaki másnak a vére dől a pofámból, de csak az elzsibbadt szájüregemből csorgott a nyál.
  Viszont rájöttem miért tartok ugyanott - a korábbi összetevőkön felül. Mert gyűlölöm azokat az önjelölt igazság osztókat, akik folyamatosan ugatnak a bicikliseknek, hogy miképpen kellene tekerniük a közlekedési szabályok szerint és mindig is megütöttem volna egy ilyet, mikor összefújt velük a szél, viszont a rendfenntartás rendszere foghíjas, így valamit tenniük kell és bármennyire is tenyérbemászóak, valahol igazuk van. És most ugyanezt érzem.
  Nem akarom a balhét keresni. De viszket a tenyerem. Igen, szívem szerint porig megaláznám. Mert a múltat elfogadtam. Egyszer megrágtak, kiköptek. Nyilvánvalóan ki is élvezték ezt rendesen. Rendben van. De ez a cinikus gátlástalanság, hogy nem tudják hol a határ és teljes természetességgel úgy tesznek, mintha mi sem történt volna a múltban... Az ilyenek után érzem azt, hogy ez már vért kíván. És nem csak az élvezeti értéke miatt. Hanem mert ha én nem teszem meg, akkor senki nem fogja. Ráadásul ebben az esetben jogi értelmezésről maximum csak egy vicc szintjén lehetne beszélni, erkölcsiről viszont annál inkább. Csakhogy az erkölcsi elégtétel mindig elmarad. Ezért nem veszi észre magát soha, hogy mit művel. Előbb-utóbb úgy is jön egy balek, akinek előadhatja a meséjét, aki jól beveszi és hülyét csinál belőle.
  Az az ötlet üt szöget a fejembe, hogy beszélgetek vele pár napig, aztán elhívom valahová egy italra. De abban a pillanatban mikor megérkezik a helyszínre és ír egy üzenetet, hogy hol vagyok, én kiteszek egy képet magunkról, ahogy megpuszilom, miközben egy kellemes helyen kirándulunk.
  De nem. Bármit csinálok, az az ő kottája lesz. Már a gondolat is mosolyra húzza a számat, ahogy elképzelem a pofáját a kép megpillantásakor és rájön, hogy milyen olcsó módon vertem át és aláztam meg. Az a pillanat, mikor rájön, hogy semmit nem ér számomra. Elmondhatná utána a barátnőjének, hogy én milyen aljas mocsok vagyok - természetesen a korábban történteket kihagyva -, de a sérelem vele maradna. És már csak ezért megérné a dolog.
  De nem. Erőt veszek magamon és azt mondom, hogy nem. Az élőkkel kell foglalkozni és nem halottakkal. Márpedig ez a rohadék a szememben halott. Semmit nem ért. És több időt nem is szentelhetek rá, miközben valaki bent fekszik az ágyamon egyedül és jobban aludna, ha ott lennék mellette.
  Nem nézem meg, hogy mit írt. Úgy teszek mintha mi sem történt volna. Vagy várjunk csak... Már megnyitottam volna az üzenetét? Akkor meg így fogom ignorálni, részlet kérdés. De most már csak érdekel, hogy mit csináltam. Felállok és bemegyek a szobába. Igen, megnyitottam az üzenetét. Nem számít. Egyetlen másodpercet még rászentelek az ügyre, mert égek a kíváncsiságtól. Mintha nem lenne egyértelmű a helyzet. Családi állapota egyedülálló, de gyereke már született. Hm-hm... - hangzik a néma felismerés bennem. Milyen kellemetlen. És ennyi elég is volt ebből az egészből. Felállok és kiindulok a konyhába. Elterelem a figyelmemet, valami pozitív és vidám dologgal. Mondjuk főzök egy teát. Mert imádjuk a teát.
  Ami egy közös pont volt bennünk az első perctől kezdve. Persze más-más okokból kifolyólag. Én protest teafogyasztó vagyok, mert kávét soha az életemben nem ittam. Így maradt a tea, honvédségi recept alapján elkészítve, sok literes kondérba főzve, tessék-lássék módjára ízesítve. Bizonyos dolgokat megtarthattam, ami a korábbi nomád életvitelemből származott, mint például azt, hogy a majdnem teljesen üres fogkrémes tubust kettévágom ollóval, hogy az utolsó cseppig ki tudjam csáváznia a tartalmát, ami mellett nem csak a régi nyomorúságos életem és a kényszerbetegségem etetése áll, hanem némi ökotudatosság is, de a tea elkészítése nem tartozott ezen szokásaim közé. Már egy olyan csalánteát is komoly körültekintéssel kell megalkotnom, ami ma nálunk volt és leginkább túrázáshoz szoktuk vinni magunkkal. Nem akármiben összekeverve, nem akármilyen vízből, nem akármilyen arányokkal. Igazából ez egy művészet és mint olyan, ezt is lehet különböző szinteken művelni. Ahogy a zenében egy igazán nagy formátumú komponista nem a meglévő panelekből építkezik, hanem tudja mi miért működik és ha valami újat akar csinálni, akkor a meglévő keretek nem akadályozzák. De én nem ilyen vagyok, nem úgy mint ő. Cserébe nem voltam rest tanulni, így még ha a sablonok ismeretében meg is áll a tudásom és nem teljesen értem, hogy pontosan mi mitől működik, azért tudok finom dolgokat készíteni. Pont ezért ő a séf, én meg csak a segédje.
  Erről most eszembe is jutott az első randevúnk, amikor a kínai Főnix-hegyről származó, tavaszi szüretelésű, magas oxidációs százalékkal bíró oolong teát ittunk - a teák pezsgőjét - egy kellemesen homályos téglafalú bárban. Bevallottam neki, hogy nem vagyok a téma szakértője a látszat ellenére, de az őszinteségem, a figyelmességem és a felkészültségem imponált neki. Egy új kezdet volt az az este az életemben.
  No de vissza a jelenbe! Nem akarok most elkalandozni, még ha ez egy szép emlék is. Elvileg a holnap reggeli teát neki kellene csinálnia a beosztásunk szerint, de most meglepem ezzel. Nem szabadna, de néha rám is törhet az impulzivitás. Már össze is szedtem a fűszereket. Pár perc alatt összedobom, gyorsan lezuhanyzom és befekszek mellé az ágyba.



6



  Felébredek. Kintről az újraéledő eső kopogását hallom. A hátamon fekszem, jobb kezem a törzsemen, a bal pedig a fejemen nyugszik, valamelyest takarva a szememet, mintha fénytől szeretném megóvni, pedig még jócskán sötét van kint, és ha az ablakon be is világítana a felkelő Nap első sugara, akkor sem rám sütne, illetve a lámpa se ég, hiszen minek is égne éjjel. Olyan érzésem van, mintha az éjszaka folyamán sokat hánykolódtam és jó párszor felébredtem volna - még ha erre nem is emlékszem -, és ettől az alvásom minden volt, csak pihentető nem, a testemet pedig olyan öregesnek érzem, mint egy régi összerozsdásodott masinát, amire egy olajozás nagyon ráférne. Alig van rajtam takaró, némileg a jobb lábszáram van csak lefedve, ami összhangban van azzal a teóriámmal, ami az alvásomat illeti, viszont kontextusba helyezve mindez értelmetlen, mert amilyen kizsigerelten feküdtem le, nagyjából holnap délutánig kellett volna mozdulatlanul feküdnöm és aludnom.
  Kissé elfordítanám a fejem, de nem megy, mert a karom stabilan lefékezi a mozgásban, így ahelyett, hogy akaratlanul szikla módjára elgördülne, szinte meg se moccan. Picit erőt veszek magamon, újrapróbálkozom és ekkor majdnem egy nyolcadfordulat bekövetkezik. Azonnal megcsap egy ismerős, jellegzetes illat, ami egy feltételes reflexet indít el bennem. A kezemet automatikusan megemelem, hogy a fejemet teljesen el tudjam fordítani az illat forrása felé. Félig kinyitom a szememet és azt látom, hogy a halántékom majdnem rázuhant az össze-vissza szétterülő hajára. Egy-két centin múlt a dolog. A tudattalanság állapotában még mindig ösztönszerűen közelítem az orromat hozzá és a hajának végét megsimítom, amit talán még nem érez meg és nem kel fel rá, közben pedig szippantom az ismerős aromát, amit sehol máshol nem szoktam érezni és amit olyannyira szeretek. Vadvirágokból készült natúr sampon, amit patikában lehet kapni. Az emberek általában ezt nem szeretik, jóval inkább vonzódnak a tömény és erőszakosan terjedő menta és citrusfélék illatához. De ez nem az embereknek szól, hanem nekem. Vagyis még csak nem is nekem, hiszen mióta ismerem mindig ezt érzem, amikor megölelem és az arcomat ráhajtom a fejbúbjára.
  Óóó... Hát igen. Itt van az eb elhantolva! - ébredek rá. Hajnalban kiment fürdeni és hajat is mosott, ettől ébredtem fel jó párszor, azaz legalább kétszer - mikor kiment és visszajött -, és ettől fészkelődtem addig, míg végül minden ágynemű lekerült rólam. Egyúttal pedig ahogy a felismerések rám törnek, a logikámmal együtt a érzékszerveim is kiélesednek. Így jut el nagyon erős fáziskéséssel a tudatomig, hogy ezért keltem fel: hiszen fázok. Lehűlt a levegő tegnap este, ami az éjszaka folyamán drasztikusan csökkent és a szobába is beszökött a hűvös. Egy pillanatig nem csinálok semmit. Olyan kellemes érzés félálomban fekve az eső csobogását hallani, hiszen nem véletlenül alakult ki azon idilli kép is, mikor egy macska az ablakból, a biztonságos és meleg szobából kémleli a kinti zivatart, miközben a bundája selymesen puha és száraz, nem pedig nyirkos a víztől. Nálam ez valami megmagyarázhatatlan oknál fogva még mélyebben gyökeredzik - talán mert az esőt igazságossága miatt szeretem, hiszen szegényre és gazdagra ugyanúgy esik - és most az orromat valami olyasmi is csiklandozza, ami mindig megnyugtat. De mindehhez csak kellene melegség is, ami most nem vesz körbe.
  Az ágy szélére felülök, de ekkor érzem meg igazán, hogy mennyire kába vagyok még. Pár elégedetlen grimasz után összeszedem magam és felállok. Az ágy és ágynemű a zűrzavar netovábbja, ami a puritánsága miatt érthetetlen. Természetesen most nem állok neki mindent lehúzni, kimosni és kivasalni, nem is értem, hogy ilyen hülye gondolatok miért jutnak az eszembe. Egy gyors, de finom mozdulattal elrántom a lópokrócot, amit még a nyugati turnézásaim során loptam egy hotelből és az ilyen hűvös éjszakákon kiegészítőnek több mint kiválóan megfelel, majd a takaró következik hasonlóképpen és lerántom a leplet, hogy mi van alatta: a meztelen teste, ami annyira kívánatos, hogy szívem szerint hirtelen felindulásból magammal takarnám be őt a takaró helyet és minden porcikáját végigcsókolgatnám. Sok időm azonban nincs fantáziálgatni, mert mozdulataim minden ügyessége és óvatossága ellenére feleszmélt, és ahogy húztam le róla az utolsó szövetréteget, bár reflexszerű tiltakozása ellenére sem tudott megállítani, viszont nem hagyta annyiban a dolgot és azt, amire szüksége lenne a további alváshoz az arckifejezésével követelni, így morcosan néz rám, hogy mégis mi a francot csinálok. De már ki is van rázva a takaró és az ágy vonalaival tökéletesen párhuzamosan és merőlegesen úgy, hogy minden oldalra ugyanannyit lógjon le már terítem is vissza, védve őt a kellemetlen szobai zimankótól, majd pár jól begyakorolt mozdulat után a pokróc is a helyére kerül és bár már látom a szándékot a szemein, hogy szeretné, ha az arcára kiülne a gondolat, hogy érti mit és miért csináltam, valójában annyira még nem ura önmagának, hogy ez menjen neki, így mindezek eredőjeként egy duzzogó kisgyerek morcos arckifejezésével kell dacoljak. Így fordul el tőlem, befelé a falnak, de azért az utolsó pillanatban észreveszem, hogy csak megenyhült és mosolyra görbült a szája. Ezen apróság okozta édes érzéssel fekszem be mellé, ha már ezért tettem rendbe az ágyat.
  Bebújok a meleg, már-már forró kuckóba és teljes testemmel hozzásimulok. Ez még nélküle is különösen jó érzéssel töltött el mindig. Egyszer láttam a tévében egy filmet, ahol egy hegymászó otthagyta valahol a társát, hogy csak saját magát sodorja bajba, azonban a társa csak utánament és akkor érte utol, mikor már egy kegyetlen hóvihar tombolt, így jobb lehetőség híján el kezdtek ásni és egy kis jégbarlangot vájtak maguknak gyorsan, amiben megbújva megmenekültek és betakarva magukat el tudtak aludni kellemesen. Valószínűleg ez a kép felerősítette a hideghez és meleghez való viszonyomat, így mindig azt érzem ilyenkor, mintha egy jégmezőről egy igluba, azon belül is egy meleg ágyba pattannék be. És vele ez az érzés még kellemesebb.
  A jobb karomat a fejem alá teszem, mert bár nem ez a legkényelmesebb pozíció, de most nem akarom, hogy sokáig fészkelődjünk, a ballal pedig átkarolom, végigsimítom a törzsét, a melleinél teszek pár kört, hogy az egyszerű érintésnél és ölelésnél több ingert kapjon, de túlzásba se esek, mert nem akarom, hogy bármelyikünk is izgalomba jöjjön, míg végül a vállánál kötök ki. Most már közvetlen közelről érzem azt, ami a hajából árad és mélyeket lélegzek, hogy az egész testemet átjárja a lénye. Azt hiszem nincs ennél megnyugtatóbb érzés, az idill beállt: amit az orrom érzékel az fenséges, a szemeim pihennek, a kívülről jövő hajnali vagy inkább éjszakai sötét eső zöreje simogatja a dobhártyámat, a testem végre nem fázik és jó érzés a lehető legnagyobb felületen érintkezni vele. Hm... És valami kimaradt... Tényleg, az ízlelés. Tompa vagyok, hogy érezzek bármit és nem is érdekel. De azért el kezdem csókolgatni a füle mögött a koponyájának enyhe kitüremkedését. Nem viszem túlzásba, három után ráhagyom, hiszen aludni akarok és aludni akarom hagyni őt. Kezdek ellazulni, mikor azt érzem, hogy mocorog. Az ölelésem nem volt szoros, csak kellemesen stabil, hogy a biztonság érzését nyújtsam. Talán kényelmetlen neki, ahogy fekszünk vagy valami más miatt ki kell mennie a fürdőszobába, így hát engedek neki. Átfordul a másik oldalára, majd nem történik semmi, csak némileg igazgatja magán a takarót. Egy darabig hagyom a dolgot, de aztán csak kíváncsivá válok, hogy minden rendben van-e, jól van-e. Kinyitom a szemem és még mindig a saját koreográfiájába beleillő durcássággal néz rám szigorúan. Hirtelenjében nem nagyon értem a dolgot, de csakhamar beúszik kettőnk arca közé a keze kinyújtott mutatóujjal és a mutatóujja az arca szigorával szinkronban viselkedik: ide-oda, jobbra-balra mozog jelezve, hogy ezt nem szabad.
  Nem szabad átölelnem. Ez nem az én dolgom. Ez a mi dolgunk. Egymást kell átölelnünk. Elmosolyodok, mert elég komikusan fest, ahogy ilyen módon próbálja ezt a szabályt betartatni, miközben a szeretet legkisebb szikrája sem látható most az arcán, de egyúttal melegséggel telik el a szívem. Jó érzés, hogy szeret és talán tudattalanul sem hagyja, hogy a másik felé kimutatott szeretet bizonyos formáit kisajátítsam. Átöleljük egymást és most nagyobb mozdulatokkal simogatom a hátát, amit viszonoz. Viszont ez nem sokáig tart. Hamar megakadnak az ujjbegyei valahol a lapockáim között. Az újonnan jött sérüléseim... A testem olyan, mintha egy ketrecben egy fenevaddal harcoltam volna az este folyamán. Kissé köröz körülöttük, kutat, vizsgálódik, meg akar róla bizonyosodni, hogy az-e, amire gondol és pár másodperc után le is lassít, majd megáll és érzem a testén, hogy úgy vesz levegőt, hogy mondani szeretne valamit. Kissé eltávolodok tőle, mintha rákészülnék arra, hogy meghallgassam, amit mondani akar és a résnyire kinyitott szemhéjamon át látom is, hogy nyílik a szája...
  Megakadályozom. A mutató- és középső ujjaimat merőlegesen rátapasztom az ajkaira. Nem mondhat semmit. Mindkettőnk szeme kinyílik, a tekintetünk találkozik és így belelátunk a másik gondolataiba. Bocsánatot akart kérni, azért amit csinált, én pedig a legkevésbé sem szeretném azt, hogy a bűntudata a kimondott szavai által expandálódjon. Leveszem az ujjaimat az ajkairól és a sajátomat hozzáérintem. Hosszasan ott hagyom és történik valami. Valami furcsa, megmagyarázhatatlan és kozmikus. Megnyílt alattunk egy csillagkapu, ami elnyelt bennünket és fogalmam sincs, hogy hová kerültünk. Talán egy párhuzamos dimenzióba, esetleg univerzumba, vagy a galaxis egy másik távoli pontjára. Csak lebegünk és az idő megváltozott intenzitással telik: gigaannumok, exaannumok, zettaannumok, yottaannumok pörögnek el ezrével, tízezrével, nem csak emberi, de talán még isteni ésszel is felfoghatatlan gyorsasággal telik az idő, asztronómiai léptékkel nézve is gigászi csillagok és mindenféle égitestek teremtődnek és semmisülnek meg a szempillantás törtrésze alatt körülöttünk, mintha egy városépítős-terraformálós szimulátor játékban az ember kíváncsiságból a legmagasabb fokozatra állítaná az idő múlásának rátáját és amint rányom az aktiváló gombra, azonnal minden eltűnne a pályáról, az időszámláló kiakadna a maximumom, egyúttal pedig mindennek vége lenne. És tényleg... Mindennek vége lett. Minden megszűnt létezni, a tér, az idő, a csillagok, maga a kozmosz, csak mi vagyunk, csak mi létezünk az egész világon, a semmi közepén, a vantafekete vákuumban lebegünk meztelenül, összeölelkezve, összeérintett ajkakkal, örökkön örökké.
  És egyszer csak egy hasonló folyamat kezdődik el, mint az előbb: ősrobbanásnak, gravitációs összeomlásoknak, milliónyi aszteroida összeütközésének leszünk szemtanúi mozdulatlanságunkban, míg végül visszakerülünk az ágyunkban. Hogy mennyi idő múlva, az megfejthetetlen rejtély, hiszen az előbb egy olyan helyen voltunk, ahol az idő már nem létezett, vagy legalábbis emberi értelem számára felfoghatatlanul, talán ott egy eltelt másodperc itt egymilliárd évnek számít, miközben meg egy ezredmásodpercnek érzékeltük mindazt. Mintha az idő olyan körkörösen működne, mint egy bolygó területe, amin körbe lehet menni és mi most az egész végeláthatatlan időmindenség kerekén körberepültünk, míg végül visszakerültünk oda, ahonnan elindultunk.
  Szó szerint egy örökkévalóságig voltunk együtt. Egy ajándékot kaptam, amit soha senki nem fog megkapni. Egy örökkévalóságot vele.
  De mivel érdemeltem ezt ki?
  A megbocsátással.
  Az igazi megbocsátás az életemet elkerülte. Voltak néhányan, akik próbáltak segíteni nekem. Értelemszerűen rájuk nem volt miért neheztelnem. Voltak azok, akik nem vettek tudomást a problémáimról. Ez nehéz terep, mert erre ezer meg egy okuk lehetett, így rájuk sem haragszom, mert biztosan mentem el én is akaratomon kívül segítségnyújtás nélkül olyanok mellett, akik rászorultak volna. Egyszerűen mindenkin nem lehet segíteni. És voltak azok, akik szánt szándékkal, a legaljasabb okokból kifolyólag, még a Pokol legmélyebb veremében is csak belém rúgtak, megszégyenítettek, leköpködtek. Az ő tetteiket pedig soha nem fogom elfelejteni és megbocsátani. Nem is lehet. Nem is szabad. És nem is akarom.
  De ennek az egésznek így semmi értelme nincs. Nem volt mit megbocsájtanom neki. Örülök, hogy önmaga mert lenni. Elég nagy baj lenne, ha bármit is titkolnia kellene azon ember előtt, akinek a legnagyobb érzelmi biztonságot kell nyújtania számára. Természetesen ha meg akar tartani magának valamit, abban nem gátolom meg, mert nem egy vallató tiszt vagyok, csupán a lehetőséget biztosítom az érzelmi és szellemi szabadságra. Mert ha egyszer végre révbe ér az emberiség és beköszönt egy kegyetlen negatív utópia, ahol totálisan megfigyelnek minden egyes személyt, akkor az utolsó bástya a kapcsolatunk lesz a négy fal között, a takaró alatt, ahol mindent el kell fogadnom. Ezért vagyok az élete szereplője.
  Egyszeriben sűrűbben kezd el zubogni az eső, a szél vérfagyasztó hangokat kelt, nem csak önmagában, hanem a fák lombjai által is, illetve csapkodja az ablak egyik nem jól záródó szárnyát és végül egy iszonyatos villám csap be. A hangereje fülsüketítő és azonnal minden izmom összerándul, de többet mond el róla az, hogy a hatására minden készenléti világítás kialudt, tehát az egész házat áramtalanította, így vak sötét lett, a sarokban lévő szekrényben pedig egy eldugott régi szerkezet el kezd zenélni, amiről nem is tudtuk, hogy ott van és elképzelésem sincs, hogyan került kölcsönhatásba a villámmal. Halálfélelem lesz rajtam úrrá.
  Ahogy a természet okozta horror mértéke csökken, úgy oldódom fel, szívem kalapálása csitul és a testét is kezdem elengedni a szorításomból. Viszont a természetellenesnek tűnő sötétségben a rémületem nem tud teljes mértékben szertefoszlani. Nézek, de nem látok. Az a gondolat jár át, hogy eljött a világ vége, megszűnünk létezni, mintha soha nem is éltünk volna és senki nem fog ránk emlékezni. Végül becsukom a szemem és elképzelem magam elé az arcát. Mosolyog rám. Ettől megnyugszom és kitölti a testemet az az érzés, hogy ha most úgy alszok el, hogy soha többé nem ébredek fel, az sem ijeszt meg, mert mégis csak az ő karjaiban vagyok, ami mindig biztonságot nyújt - talán még a túlvilágon is. És így végre álomba tudok szenderülök...



7



  Azt érzem, hogy megsimogatnak és az első éber cselekedetem, hogy átfordulok a másik oldalamra, a fal felé, hogy még véletlenül se lássak senkit, ne zavarjon senki. Fáradt vagyok, aludni akarok. Hangokat hallok, matatást, téblábolást. Erre ösztönös reakcióként a fejemre húzom a párnát. Rezgéseket érzek a törzsemen. Az ágy szerkezete átadja a lépések dobbanásait a padlóról. Hát úgy néz ki, hogy nem fogok menekülni, ezt a napot fáradtan kell átvészelnem. Picit még vergődöm, reménykedem abban, hogy vissza tudok aludni, de igencsak hamar, egy perc után rádöbbenek a fájó igazságra, hogy ez nem fog menni.
  Ahogy kívülről jön be, a konyha felől megint hallom a lépteit és mikor közel ér hozzám végigsimítja az ujjai hegyét a hátamon, aztán megy is tovább a szoba közepe felé, majd hirtelen megáll. Már eddig is fel kellett volna keljek, de ez a hirtelen megállás felkelti az érdeklődésemet, így megerőltetem magam és annyira visszafordulok a hátamra, hogy ha teljesen elcsavarom a fejemet, akkor pont rálássak a szobára. Ami viszont a szemem elé tárul, arra nem számítottam. Pont mint tegnap este. Ott áll a szoba közepén meztelenül, nekem háttal és a tenyereit hátulról végighúzza a combjain a fenekénél megállapodva, hogy azt kissé körkörösen simogassa, rácsapjon pár picit majd széthúzza és mindeközben a válla felett hátranéz egyenesen rám, azért is, hogy lássam azt, ahogyan a nyelvével végignyal a felső ajkain.
  Úristen! Olyan élvhajhászan kéreti magát, mintha nimfomán lenne és azt szeretné elérni, hogy csődörré váljak. És ami azt illeti, már érzem is a hatását. Az azonnali merevedésem fel sem tűnik, mert a fantáziám vihara rögtön kiszakított a rögvalóságból és csak az jár a fejemben, hogy mit csinálnék vele. Felpattannék, neki esnék, leteperném, az érzelmeimet félredobva kiélném rajta minden vágyamat, egy szexuális objektumként használnám és mindezt élvezné is. Ezen utóbbi részlet pedig különösen felizgat. A gondolataimban borzongok és a testemben remegek, olyan szinten begerjeszt amit elképzeltem, a látványtól meg kis híján kiguvad a szemem. És ami rátesz minderre egy lapáttal, hogy tudom, ez is egy egyszeri, soha vissza nem térő, megismételhetetlen pillanat, amivel élnem kell.
  De elfordulok és az erősödik fel a fejemben, hogy ezt nem szabad csinálnom. Ezzel együtt félelem és értelmezhetetlen lelkiismeret-furdalás nyíllal belém, amik kétségbeesett kérdések feltevésébe torkollanak. Mit műveltem ezzel a lánnyal?! Teljesen megőrült! Vagy csak álmodom? És ha nem csak álmodom, akkor mi lesz ezek után? Mi lesz ha nem fogom tudni teljesíteni a vágyait, nem tudom majd kielégíteni?
  Pedig nem ez az első alkalom - még ha ehhez hozzáveszem a tegnap este történteket is -, hogy valami igazán izgalmas őrültséget műveltünk egymással. Egyszer elmentünk pihenni bátyámék nyaralójába egy tó partjához közel. Ahogy az öreg vonaton zötyögtünk egyszer csak összemosolyogtunk és kimentünk a borzalmasan koszos mosdóba. Mindössze pár percig tartott az egész, szóval felmerülhet a kérdés, hogy mi értelme volt, de nyilvánvalóan az élményért, hogy elmondhassuk, hogy ezt is megcsináltuk, hogy annyira kívántuk egymást, hogy nem bírtunk magunkkal. De ez csak a kezdet volt.
  A kulcsok odaadásakor annyira kértek, hogy ha nem probléma, akkor ne használjuk a hálószobát. A vendégszoba kicsi volt és a szűkösségét tükrök mögé bújtatott falba épített szekrényekkel mérsékelték, egy emeletes ágy és egy icipici fiókos szekrény volt benne, a természetes fény pedig egy tetőtéri ablakon szűrődött be, ami a mennyezethez képest is több méter magasan helyezkedett el egy kürtő tetején, ami a padlásból vett el teret. Ahogy megérkeztünk és beléptünk azonnal megcsapott a régi vágású nyári táborok barakkjainak illata, mintha az emeletes ágyaknak egy külön jellegzetes aromája lenne. Olyan nosztalgikus, kamaszkori miliő uralkodott, hogy meg is örültünk neki, hogy nem a hálószobába kell aludnunk. Semmit nem néztünk meg, még a házon belül se, csak kicsúsztak a kezeinkből a táskáink és egymásba fonódtunk, összesimultunk, ágyba zuhantunk és képtelenek voltunk szétválni. Ölelkezés, csókolózás, ölelkezés, simogatás, szeretkezés és valamitől olyan különlegesen felszabadító érzés volt mindez, hogy nem akartuk és bírtuk abbahagyni. Órákkal később hirtelen ötlettől vezérelve felpattantam, magammal rántottam őt és meztelenül kimentünk az udvarra. Bár az egyik oldalról nádkerítés, a másikról pedig drótkerítés mögötti puszpáng szolgált arra, hogy ne lássanak be az udvarra, valójában egyik se biztosította ezt maximálisan, plusz a puszpángok mögötti ház emeletes volt, ami bőven a bokrok fölé magasodott a legközelebbi házrész teljesen üvegezett falával, ami egy előtér lehetett, benne a felfelé vezető lépcsővel, ahonnan tökéletesen le lehetett látni ránk, szóval nem volt kockázat nélküli, amit csináltunk, de nem törődtünk semmivel, csak úgy ahogy voltunk, a kert közepén álló körtefa alá lefeküdtünk a fűre és folytattuk azt, amit bent csináltunk. Kellemes nyári idő volt és csak az zavart meg minket, amennyire meg tudott zavarni, hogy hangyák mászkáltak ránk és csiklandoztak. Ahogy meguntunk visszamentünk a házba és a fürdőszobát céloztuk meg. Bár sokféle kabinnal és fürdőszobai szerelvénnyel találkoztam életemben, ami ott várt mégis majdnem kifogott rajtunk, olyan modern szerkezet volt. Beálltunk a kabinba és végigpróbáltuk a karokat, tekerőket, csapokat. Fél órán keresztül sikongattunk, mint a kisgyerekek, mert mindig máshonnan jött a jéghideg vagy forróvíz, olyan helyekről is, ahonnan el sem tudtuk képzelni hogy jöhet. Végül valahogy, kitartó próbálkozások árán csak sikerült beállítani megfelelően és a rettentően meleg víz, a felfelé szálló pára meg gomolygó gőz össztűzében mangós tusfürdő habjától sikamlós testtel ölelkeztünk és szerelmeskedtünk tovább. Ahogy a magas páratartalom és hőség miatt a szédülés határára kerültünk kiszálltunk a kabinból és visszaindultunk a szobába. Azonban az odavezető úton a keskeny főzőhelység folyosóján megragadtam, feltettem a konyhapultra, a lábait szétfeszítve a szemben lévő mosogató tálcára tettem, mintha egy nőgyógyászati kezelésen lenne, én pedig letérdeltem és nyaltam. És nyaltam. És nyaltam... Mint egy megalomán romantikus szimfonista, aki a több órás művei alatt mindig lelassít, kicsit megáll és elővesz valami új témát. Újra és újra. Kikóstoltam minden izét, egy négyzetmilliméternyi területet sem hagytam kényeztetés nélkül. Megmasszíroztam az ízlelőbimbóimmal mind a nyolcezer idegvégződését, egytől egyig külön mindegyikkel foglalkoztam, kétszer is, ha nem háromszor. A végén eldőlt, mint egy bábu és csak erőtlenül kacagott magán. Én meg megpusziltam volna, de az egész szájüregemből szó szerint nem éreztem semmit se, csak egy összefüggő gémberedett bizsergő zsibbadást. Felültem görnyedten mellé és simogattam, leginkább a hátát, a lábát, a kezeit. Mondott volna valamit, de csak selypítve halandzsázott, amitől még jobban elnevette magát. Ennyire ki volt. Még a beszédre is képtelenné vált. Minden porcikájából kiment a vér az élvezések közben, elzsibbadt mindene, úgy elbántam vele. Ezt a momentumot aztán még emlegettük egy darabig. De igazából én sem voltam utána túl fitt, csak annyi volt már bennem, hogy megfogtam, mint egy zsákot és bevittem az ágyra. Befeküdtem mellé és elszenderedtünk. Aztán felébredtünk valamikor és éberen ölelkeztünk tovább. Másfél napja voltunk ott és még semmit nem csináltunk, csak egymással voltunk...
   Egy másik emlékezetes eset pedig az volt, mikor elmentünk egy előadásra és utána lévő állófogadásra, ahová hivatalos volt. Már nem tudom, hogy mondtam-e neki, esetleg csak célozgattam rá, akár komolyan, akár csak ironikusan, hogy azt a ruháját vegye fel, ami a diplomaosztóján volt rajta. Mindenesetre komolyan vette. De mikor megláttam, akkor már megbántam azt is, amit nem mondtam ki. Le kellett volna beszélnem róla. Nem csak az volt rajta, hanem tökéletesen ugyanúgy nézett ki. Csakhogy a diplomaosztójáról csupán képet láttam, viszont ott és akkor a valódi állt előttem.
  Egy egyszerű elegáns ujjatlan mályva színű kisestélyi volt rajta, aminek a szoknya része a térdéig ért és a lábához simult, alatta enyhén árnyalt harisnya takarta a lábait, a nyakában pedig egy hófehér masni lógott. A hajából elől le volt fésülve egy kis darab frufrunak, a maradékot pedig hátul összezárta kontyba. És mindehhez az arca olyan volt, mint szokott lenni, mégis más. Mint mindig: mosolygós, könnyed, légies, természetes; mégis más: mint egy úri hölgy, ránéztem és éreztem a omlós marcipán ízt a számba, ahogy elképzeltem, hogy megcsókolom és beleharapok a nyakába. Már a gondolat is megborzongatott. A rám tett hatása leírhatatlan volt. Közel sokkos állapotban kerültem az emberfeletti gyönyörűségétől.
  Persze első körben kérdéses lehetne a véleményem az elfogultságom miatt, de jobban belegondolva már annyira nem: bár jó sok ideig el voltam szigetelődve a társadalomtól, de képernyőkön keresztül a világháló által elég sok mindent láttam - sőt az igazat megvallva többet is, mint kellett volna -, többek között tökéletesen kisportolt, sminkelt, öltöztetett, plasztikázott nőket, akikért pusztán azért rajongtak milliók, mert jól néztek ki, mert a legszebbek között is a legszebbek voltak. Modellek, akik ki lettek találva, hogy beindítsák a nyálelválasztást. De egyik sem volt olyan, mint ő ott és akkor. Egyik sem volt olyan dekoratív, olyan visszafogottan esztétikus, olyan ízléses, olyan stílusos, olyan lélegzetelállító, olyan vonzó és olyan ellenállhatatlanul kívánatos, mint ő. Meglehet azért, mert belőle mindezek mellett még az intelligencia is sugárzott.
  Igyekeztem úgy tenni, mintha minden rendben volna. És ez egy darabig egész jól működött. Korrektül tartottam magam, szimplán csak látványosan és kényelmetlenül feszengtem. Aztán fokozatosan kezdtem elveszíteni a kontrollt. Megittam pár pezsgőt, amitől azt vártam, hogy lelazítson, de csak egy kiszámíthatatlan rapszódiát indított el bennem: éppenséggel ha egy idegennel szóba elegyedtem, akkor egészen könnyen ki tudtam kapcsolódni - nem mintha ez amúgy gondot okozott volna, de valamiért mégiscsak segített -, viszont ha megláttam őt vagy valaki szóba hozta, hogy én vagyok-e a partnere, esetleg csak véletlenszerűen rágondoltam, akkor azonnal rosszullét tört rám. Végül egy félreeső széket szemeltem ki és oda ültem le, a mutató-, középső- és gyűrűsujjaimmal játszottam a combjaimon, minden erőmmel erre a gyakorlásra összpontosítva, miközben az futott át az agyamon újra és újra, hogy minden szabályt felrúgva elmegyek önkielégíteni a mosdóba, amiről megbeszéltük, hogy soha többé nem fordulhat elő az első időszak utáni impotencia és hasonló problémáim miatt. Bár abban állapodtunk meg, hogy az utolsó utáni pillanatig maradunk, mert neki ez egy fontos esemény és ritka alkalom volt, végül finoman utalva mondtam neki, hogy ha mégsem olyan izgalmas ez az egész, mint előre gondolta, akkor mehetünk hamarabb. Látta rajtam, hogy valami nincs rendben, de biztosítottam róla, hogy semmi komolyabb probléma nem adódott, csak ez nem az én estém. Koccintottunk, mert ez valamiért elmaradt, egymás szemébe néztünk és abban minden benne volt: két felnőtt ember szeretetteljes megegyezése. A korrekt nyolcvanöt-tizenöt százalék. Bármeddig kitartok érte, ő marad addig, ameddig csak akar, mert ez az ő estéje, de teljesen értelmetlen és sehová nem vezető beszélgetések miatt nem fog vergődni hagyni. Végül valamennyivel zárás előtt indultunk haza. A hely előtt megöleltem és láttam a szemében, hogy tényleg nem a kényszerem hatására jöttünk el, nincs benne sérelem, ostoba játszmázás, vagy akármi más, hanem egyszerűen nem akart tovább maradni. Hazafelé úton még eléggé kényelmetlenül éreztem magam, izgágán mozogtam, már-már a szorongás állapota kerülgetett, amit nem tudott hová tenni, én meg nem mondtam semmit. Végül minden megoldódott ahogy hazaértünk. Szinte be se léptünk az ajtón, őrült szenvedéllyel estem neki és passzíroztam a falhoz. Váratlanul érte a dolog és hirtelen nagyon megijedt, de aztán egykettőre leesett neki, hogy miről van szó. Hogy az első perctől kezdve úgy kívántam, szó szerint akartam őt, hogy ha már akkor nekikezdek a dolognak, mikor megláttam, akkor soha nem érünk oda a rendezvényre. Viszont így felgyülemlett bennem több órányi tömény vágy és egyszerre tört ki belőlem, mint egy vulkán. Olyannyira, hogy valami szexuális őrület vezéreltre delírium öntötte el az agyamat. Az egész után szinte alig-alig tudtam felidézni, hogy mi történt, csak képek jutottak eszembe, hogy elmentem, de folytattam tovább, és ha nem ment, akkor orálisan kezdtem el kielégíteni, amíg nem tudtam újra folytatni. És folyamatosan olyan dolgokat csináltam vele, amiket előtte, de igazából jobban belegondolva utána se nagyon. Persze ez nem valami megalázó gusztustalanságot jelent, nem valami beteg, deviáns mocskot meg olyan életszerűtlen, kitekert, kicsavart pozitúrákat, amiket még soha senki nem próbált ki és én csak ezért valósítottam meg őket, mert mindig úgy bántam vele, mintha ő csak egy álom lenne, aki még a legóvatosabb érintésre is képes megsérülni, ezért mindig nagyon szűkös keretek között, kis repertoárral rendelkeztem ilyen téren vele kapcsolatban és ebből próbáltam a lehető legtöbbet, legizgalmasabbat és legsokszínűbbet kihozni. És miután az egésszel végeztem, úgy kidőltem, hogy a földön meztelenül aludtam, vagy inkább ájultam el. Az utolsó kép amire emlékeztem az az volt, hogy ő csak ugrált jobbra-balra, nevetve, kacagva, örömmel teli, mint egy hiperaktív kisgyerek, aki éppen most nyitotta ki a karácsonyi ajándékát és a dobozban az volt, amire évek óta vágyott és most végre megkapta, majd felugrott az ágyra, eldobta magát és két másodperc múlva elnyomta az álom. Abban a pillanatban részben nem hittem el amit látok, másrészt pedig ezen a bohókás, de végtelenül groteszk jeleneten kimerültségemben kuncogtam egyet, ami inkább nézhetett ki köhögésnek és én is azonnal elaludtam. Aztán persze beszéltünk erről, nyilvánvalóan azon okból kifolyólag, merthogy ilyen előtte nem történt és kiderült, hogy én lehet, hogy azt gondoltam, hogy az egész talán pár perc lehetett, igazából négyet vagy ötöt saccoltam, csakhogy kirajzolódott az igazság, hogy elég nagyot tévedtem. Persze ez nézőpont kérdése, mert végül is félig-meddig jó volt a feltételezésem, mert tényleg négy-öt volt. Csak éppen órában. Mindezt követően tizenöt óra alvás után kelt fel. Én se sokkal kevesebbet aludtam, csak megszakításokkal, így miután felébredt én már újra aludtam. De persze nem hagyott békén és az első dolga az volt, hogy felébresztett. Teljesen szét voltunk esve agyilag, konkrétan azt sem tudtuk, hogy milyen nap vagy napszak van, de az első kérdése az volt, hogy folytatjuk-e, amit este csináltunk. És természetesen folytattuk. Még annak ellenére is, hogy iszonyatos izomláz gyötört. Még napokkal később is. No persze lehet hogy őt is, csak nem kötötte az orromra, hogy még véletlenül se legyen bűntudatom és természetesen azért, hogy ennek folyományaként máskor is legyen esélye annak, hogy megismétlődhessen mindez.
  Teljes lángon égtünk. Jó értelemben véve. Mintha nukleáris energiával táplált máglyák lettünk volna, amiket bárhogy locsolnak vízzel vagy fednek el homokkal, azok ugyanúgy égnek tovább. És hogy ez a múlté lenne? Mint kiderült a legkevésbé sem. Akkor mi miatt aggódok? Vagy a jobb kérdés az, hogy mi az, ami megváltozott? Mi volt régebben más ahhoz képest, mint ami tegnap este volt vagy ami most fog következni? Néha a legtriviálisabb dolgokat nem veszi észre az ember. Most valamiért mégis sikerül ez nekem. Az egyetlen különbség az, hogy a korábbiakban vagy én kezdeményeztem, vagy közösen kezdtünk neki, de olyan nem volt soha, hogy ő mászott rám, pláne nem ennyire nyíltan. Így újra felmerül bennem: mit műveltem ezzel a lánnyal?
  Talán semmi rosszat. Lehet hogy mindig is ilyen volt, benne volt ez a túlfűtöttség, csak senki nem hozta ki belőle, én meg olyan természetes pozitívsággal viszonyultam minden egyes megnyilvánulásához, hogy általam teljesen elfogadta magát és semmiféle szemérmesség, gátlásosság vagy tabu most már nincs benne előttem. Megszabadult az összes felesleges ballaszttól.
  Viszont attól függetlenül, hogy ezek szuper dolgok és nagyon örülök neki, hogy ilyen jó hatással vagyok rá, azért jogosan merül fel a többi kérdés is bennem. Mi lesz ezek után? Mi lesz ha nem fogom tudni teljesíteni a vágyait, nem tudom majd kielégíteni? Mert mindig fantasztikus élmény számunkra, ha a másik társaságában lehetünk - akár szorosan testileg, akár szellemileg -, csakhogy most úgy érzem magam, mintha egy úthengerrel hajtottak volna keresztül rajtam és egy életképtelen hadirokkantként fekszek. És egy idegroncs vagyok. Igaz, ő tett azzá tegnap este, szóval egy pozitív idegroncs vagyok, de attól még idegroncs. És ha én most felülök, beleül az ölembe, megmondom neki, hogy ő a legkívánatosabb lány a világon, akkor rögtön azt fogja mondani, hogy viselkedjek is úgy vele, mintha ezt komolyan gondolnám és... A többibe bele se merek gondolni.
  De nem is tudok, mert a valóság rárúgja az ajtót a gondolataimra. Megfogja a karjaimat és el kezd kiráncigálni az ágyból. Ellen akarok neki állni, csak az jár a fejemben, hogy képtelen vagyok kielégíteni többször és nem akarok belekezdeni úgy, hogy csalódás legyen a vége. De minden ellenállás hiábavaló. A szoba közepére húz majd megáll. És semmi több nem történik.
  Pár másodperc után kinyitom a szememet bizonytalanul és ott áll előttem indulásra készen ruhában, fehér pólóban és fekete pizsama jellegű nadrágban, amin sűrűn, rendezett sorokban és oszlopokban fehér körök, pöttyök vannak. Hátranézek az ablakra és látom, hogy a nap már felkelt és mennünk kell a boltba. Visszanézek rá, ügyetlenül lógó kezekkel, erőtlenül, meztelenül és meztelenségemben megszégyenülve. Némi öniróniával és bűnbánóan lefittyed a szám. Jól van, hülyeséget gondoltam. Nem kell félnem, nem akar most tőlem semmi ilyesmit. Amit láttam az előbb az csupán az ébrenlétem határán keletkezett hipnagóg kép volt, se több, se kevesebb. Az agyam szüleménye.
  Fülig érő mosollyal elneveti magát és átölel. Azt hiszi, hogy azért szégyellem magam, mert elaludtam és jól is van ez így. Meg persze boldog. Végtelenül boldog, mert az éjszaka folyamán végtelenül boldoggá tettem. Megkönnyebbülve viszont átölelem és megnyugszom, a kezei között ellazulok.



8



  Ahogy beérünk a bevásárlóközpontba lendületesen áthaladunk a fotocellás korláton, egy kosár után nyúlok és automatikusan rövid csókot váltunk. Ő megy balra a könyvek irányába, aztán fene tudja, hogy még mit fog megnézni esetleg megvenni magának, én meg jobbra indulok a dolgomra, céltudatosan. Nem túl hosszú a bevásárlólista, mindenesetre jobban szeretek haladni, mert minél tovább húzom az időt, annál több komplikáció léphet fel. Igen, még egy kis bevásárlás közben is. Valamit meglátok, amit alapból nem akartam megvenni, aztán alig bírom magamat lebeszélni róla, így értékes lelkierőt veszítek. Vagy pénzt, ha sikerül magamat meggyőzni valami hülye indokkal. Az idők folyamán azonban sikerült annyira tapasztalttá válnom, hogy tudjam mit kell kerülnöm, ha ilyen jellegű bajokba nem akarok belekeveredni.
  Nincs mese... Ahogy mondani szokták, az évek és a rutin. Gyorsan haladok, sorban, tervszerűen. Ha valami nem világos másodjára sem, azonnal segítséget kérek, amit dísztelen tőmondatok formájában kommunikálok le. És már azon kapom magam, hogy egy dolog kivételével minden megvan. Mielőtt odaérnék a pékárukhoz a tartós élelmiszerek között meglátok pár szimpatikusnak tűnő gyümölcskonzervet és megtorpanok. Igyekszem gyorsan dönteni, ami nem is olyan egyszerű feladat. Fegyelmezetten átnézem mindegyik főbb paramétereit, összehasonlítva az árukat, tömegüket, összetételüket, származási helyüket. Átlagolok és kettőt kihozok győztesnek. Az egyikből beteszek egyet a kosaramba, a másikból kettőt, mert az elég kicsi. Aztán a két kicsit visszateszem és hezitálok. Csak nem jó, ha az ember kicsit vesz. Az pazarló. Végül csak visszateszem őket a kosaramba és elviharzok. Majd rágódok rajta később, de nem most, mert azzal húznám az időt. Fél percen belül az utolsó megállónál vagyok. Micsoda véletlen, pont most sült ki a kenyér. Hm... Hogy mennyire imádom a friss kenyeret! Így nem is kell különösebben válogatnom, az egyik középsőt elveszem, papírzacskóba csúsztatom. És akkor azt hiszem, hogy ezzel...
  Lehet egy kérdésem? Miért vagyok egy idióta barom?
  Nem beszéltük meg, hogy hol és mikor találkozunk. Teljesen kiment a fejemből. Veszem elő a telefonomat, hívom, de nem veszi fel. Eltelik az a bizonyos három és fél másodperc, ami után becsapódik az agyamba a negatív heuréka: bizony, otthon hagyta a telefonját. A szemeim kikerekednek, fújok egy jó hosszút magam elé a semmibe, miközben a pofazacskóim felfújódnak, a hajamba mélyen beletúrok és ez addig tart, amíg van levegő a tüdőmben. Az épület sarkán állok, ami tökéletes kiindulási pont, így neki is vágok átfésülni az egészet. Enyhén ideges léptekkel masírozva haladok a folyosón végig, kereszteződéseknél kitekintve, rendszeres hátranézve, a végén a következőbe átsorolva. És máris a túlsó sarokba értem. Eredménytelenül. Akkor kezdjük újra. Barkács osztály, akciós árucikkek, papír-írószer, halakkal teli akváriumok, zöldséges-gyümölcsös ládák, ruhák, tejtermékek, egy parfüméria felhozatala, tisztító szerek, üdítők, alkohol. És itt a vége. És még mindig semmi. Szétnézek. Igen, jól esne most egy kis whisky. De nem whisky-t érdemlek, hanem ötven korbácsütést az ostobaságom miatt. Elindulok, hogy másodjára is átfésüljem az egész épületet oda-vissza és most már érzem, hogy a fogaskerekek hangosan kattognak az agyamban. Mielőtt teljesen eluralkodna rajtam a pánik még támad egy mentőötletem. Előveszem a telefonomat, hogy felhívjam a barátomat. Ő volt az egyetlen ember, akire a Pokolban számíthattam. Túl messze volt tőlem, hogy két kézzel kirántson onnan, de a lehetőségeihez mérten mindig megtette, ami tőle tellett. Néha horoszkópokkal hozakodott elő, néha azonnal cáfolható elméletekkel, amiket szimplán az érzéseire alapozott, sokszor meg csak a féktelen optimizmusa mondatott vele bizonyos dolgokat, semmint az, hogy mi a realitás. Viszont másokkal ellentétben ő tényleg meghallgatott, arra reagáltam, amit mondtam és nem ugyanazokat az előre begyakorolt sablon válaszokat puffogtatta, mint mindenki más. Elcsépelten azt is mondhatnám, hogy nála a szándék volt a fontos, amiből nem szenvedett hiányt és ténylegesen számíthattam rá. És a szándék nem csupán segítő szándékot jelentett az esetében, hanem az apró betűs rész nélküli változatot, amely nem úgy hangzott, hogy "segíteni szeretnék... ...de azért ezen a dolgon essünk túl gyorsan, mert lusta vagyok megérteni, hogy tényleg min mentél keresztül és mit érzel, ezért időráfordítás helyett elmondom ugyanazt a inspiráló szöveget, amit egy motivációs tréner egy videóban előadott, és ha ettől neked nem lesz jobb, az már a te hibád". Még manapság is igyekszem vele rendszeresen beszélni, még ha a Pokol után furává is vált a viszonyunk. Mintha csak ott lett volna a személyének létjogosultsága, miközben egy barátságnak nem így kell működne. Most is biztosan meghallgat, amivel már önmagában sokat fog segíteni.
  Kicsöng, de nem veszi fel. Rágom a befelé fordított ajkaimat és reménykedek. Egy egész soron végigmentem már és még mindig semmi. Azaz de. Kinyomta a hívást. Egy "Aj-jaj! Hatalmas baj van." megszólal a fejemben, de újra hívom. Hogy minek, azt felesleges taglalni, mert ez a létező legértelmetlenebb cselekedett. És már megint a szeszes üvegek között vagyok. Nincs más választásom, még egyszer neki kell futnom a keresésének. Már a harmadik folyosón járok, mikor kapkodás közepette nem egyenesen tovább haladok, hanem kifordulok a középső főfolyosóra és ott van előttem.
  Megdermedek és lever a víz.
  Ez nem lehet igaz! Lebeg. Egy mocsárszínű rongyos csuha az egész, iszonyatos, titáni rozsdás láncokkal a nyakában, amivel akár egy mamutot is pórázon lehetne tartani. Kapucnija a fejére húzva, ha egyáltalán van feje, mert nem látok rá az arcára, úgy le van árnyékolva, így az ábrázata csak egy nagy sötétség körvonalak nélkül. Lefelé haladva egyre szakadtabb a ruhája, ami combközép tájékon már el is fogy, annyira lerongyolódott és a combközép tájék is csak hozzávetőleges, mert lábai nincsenek. Nem csak ő maga lidérc, hanem az egész csuhája is éterből van. Talán egyedül a láncok kézzelfoghatóak rajta. Maga előtt tartott csontváz kezei babrálnak, mintha egy mágikus üveggömbbel készülne valamit csinálni, és közben a tenyerében valami megfoghatatlan plazmatikus anyag kavarog és csöpög a földre, aminek a színe az egzotikus tengerek tiszta kékségere emlékeztet, de ebben a kontextusban a legkevésbé sem bizalomgerjesztő ez az árnyalat, jóval inkább úgy tűnik, hogy ez egy lelkekkel táplálkozó mágia, ami a legkegyetlenebb fájdalmak útján juttatja el az áldozatát a halálhoz. És most én vagyok a terítékén. A mentáltestem a belsőszerveimmel együtt fog kocsonyássá, majd teljesen cseppfolyóssá válni és szétfolyok a felvixelt padlón, azt a tócsát pedig, ami megmarad belőlem moppal összegyűjtik és egy felmosóvödörbe belecsavarják, mintha mi sem lenne természetesebb és kiöntenek a csatornába, mint a szennyes vizet. A gondolattól, hogy ez másodperceken belül valósággá válik el kezdek megrémülni.
  Megküzdhetnék vele. Keményen, becsületesen, emelt fővel. Ha már mindennek vége lesz, akkor ne adjam könnyen magam. De nem... Nincs értelme. Nem bátorság, hanem botorság lenne. Ez pontosan ugyanaz a helyzet, mint ami tegnap este volt, még ha nem is mutat semmiféle közös vonást a két szituáció, mert itt egy valódi ellenféllel állok szemben. Csak úgy győzhetem le, ha nem kezdek el harcolni.
  Sarkon fordulok, de egy fél lépés után megtorpanok. Megint előttem van. Kezd átázni a pólóm a hátamon az izzadságtól. Ennek ellenére még türtőztetem magam. Higgadtságot színlelek, hátha ezáltal tényleg azzá válok. Komótosan hátranézek a vállam fölött és megint ott van. Azaz nem. Mert ketten vannak. Előttem egy és mögöttem egy.
  Felváltva kezdem el nézni őket. Egyiket, majd a másikat. Egyiket, majd a másikat. Nem történik semmi, csak a feszültség nő. Egyiket, majd másikat. És váratlanul tempós léptekkel és megingathatatlan határozottsággal nekiindulok a tőlem balra lévő tejtermékek hűtősorai között. Egy elitkatona sztoikus arckifejezése ül ki a fizimiskámra. Teljesen tisztában vagyok vele, hogy bármelyik másodpercben megszűnhetek létezni, mégis olyan rettenthetetlenséggel araszolok, mintha a rám leső veszedelem nem is létezne. Ahogy a hűtőszekrények végéhez érek kifordulok jobbra. Ezután cselként nem megyek el ütközésig, hogy a külső főfolyosón végigmenekülve egyszer csak kijussak az épületből, hanem a sarok előtt egy lehetőséggel korábban bekanyarodok jobbra a tartós élelmiszerekhez. Ösztönösen újra előveszem a telefonomat. Áthaladok a kereszteződésen és sehová nem nézek, csak is kizárólag céltudatosan előre, nehogy meglássam valamelyikőjüket. A folyosó egyharmadánál rám tör a felismerés: hiába van nálam a telefonom és hiába szorongatom, senkit nem fogok tudni elérni. Ebben a szituáció egyedül vagyok. Nekem kell megküzdenem, miközben ha el kezdek küzdeni, elbukok. Szeretném, ha ez a gondolat teljesen hidegen hagyna, de lassan kezd esni a tempóm, míg végül teljesen megállok. A fejem önkéntelenül lefittyed. A szememből egy fáradt könnycsepp kicsordul és mivel a padlót bámulom, így nem az arcomon gördül végig, hanem egyből el kezd lezuhanni. A tenyeremet alátartom lomhán és így elkapom. Majd lenyalom. Fogalmam sincs miért.
  Mielőtt összeroskadnék inkább önszántamból erőtlenül ülök le és elfordulok jobbra, hogy a polcok felé nézzek. Ott nincs szabad terület, így nem jelenhet meg semmi és nem érhet meglepetés. Ásványvizes palackok vannak előttem, azokat bámulom és gondolkodok. Milyen abszurd szituáció ez. Ilyen még a filmekben sincs. Egy fura figura egyszer csak leül egy szupermarkertben a földre. Vajon mit gondolhatnak azok, akik látnak engem? Elképzelésem sincs. Pláne annak tükrében, hogy a létező legtermészetesebben vagyok elhelyezkedve, mintha egy domboldalban ücsörögnék.
  Apám a hasonló helyzetekben anyámat mindig otthagyta a boltban, akkor is ha a házunktól kilométerekre voltak. Aztán miután anyám hazasétált a cuccokkal apám tiszta izomból el kezdett vele üvölteni, hogy hol volt. Fura, hogy én nem vagyok ilyen... A helyzet az, hogy én azok kevesek táborát szaporítottam, akik a szülői példának tudatosan ellen akartak menni, ami nem olyan egyszerű, hiszen ilyenkor mindig az van, hogy az ember nem veszi észre, hogy éveken, vagy jóval inkább évtizedeken keresztül mit szív magába észrevétlenül, szubtilisan. Hiszen az apró automatikus cselekedetekben bújik meg a kisördög a részletekben. Másfelől, ha az első tapasztalat rossz, az bizony erőst meghatározó tud lenni. Mindent beleadni és bebizonyítani, hogy jobb vagy annál, mint amit láttál, mindezt azért, hogy éveken keresztül hazudozzanak neked, közben pedig oda-oda szúrva azért néha alázzanak, semmibe vegyenek, közben meg a rossz minták miatt szabadulni sem vagy képes. Ez bizony pusztító brutalitással építi le a bizalmat azon gondolat iránt, hogy tényleg lehet másként csinálni.
  De felesleges erről rizsáznom. Szembe kell nézni a tényekkel: lehetséges hogy az ostoba apám és az elcseszett családom bűnlajstroma már csak azért is felsorolhatatlan, mert nem csak hosszú, hanem sokszor nem jut eszembe minden és bizonyos dolgokat talán soha nem is leszek képes leírni, még egy titkos naplóba se, nemhogy beszélni tudjak róluk, viszont ehhez az egészhez legfeljebb közvetetten van közük. Megnyomorítottak, de nem minden bajomért ők a hibásak és nem minden problémám forrását a mélymúltamban kell keresnem. Mert ez sokkal közelebbről jött.
  Ismerem ezt a kísértet. Soha nem találkoztam még vele, de pontosan tudom, hogy kicsoda. Ez a rohadék akkor mászott elő újra, mikor elolvastam éjjel azt az üzenetet, amit attól a riherongytól kaptam. Megneszelte a könnyen jött alkalmi cácc lehetőségét és csak arra a pillanatra várt, hogy hibázzak és mikor eluralkodik rajtam a pánik, akkor konfrontálódik velem, legyőz és átveszi a helyemet.
  Ő én vagyok.
  Azaz sajnos csak részben, mert a valóság mindig bonyolultabb, mint azt remélni lehetne és így nem tudok vele csak úgy leszámolni. Egy konglomerátum, ami csak egy bizonyos részemből áll, de egy olyan részemből, amit a világ tett olyanná, amilyenné. Így a két dolog, ez a részegység és a világ rá gyakorolt hatása elválaszthatatlanná váltak.
  Ő én vagyok. A múltam egy része. A szexfüggőségem. A Pokolban töltött éveim, amikor teljesen ki voltam rekesztve a társadalomból. A Pokolban eltöltött éveim, amikor szexfüggőként nem volt nemi életem. Egy hasadék az életemben, amit képtelenség megszüntetni, betömni, elfelejteni, bármit csinálni vele. A személyiségem egy szelete, ami gellert kapott és lehasadt rólam. És azért sem lehet vele mit csinálni, nem lehet leérvelni, mert bizonyos szemszögből nézve fájdalmasan igaza van. Lehet hogy tévúton jár, de érzelmileg nem téved.
  Teljes joggal csírázott ki az a nihilista gondolata, hogy csak egyetlen dolog számít a világon: ami most van. Esetleg ami tíz perc múlva lesz. De ennyi. Semminek nincs jelentősége. Lehet hogy ma a szimpátiáját fejezi ki valaki, de holnap már simán eldob, lehúz a WC-n, mintha egy nem túl jól sikerült este keserű hányása lennék.
  De ez az egész honnan indult ki? És itt kell elismernem, hogy a Pokol utolsó lépcsőfokain nem a családom rugdosott le.
  Mindenhonnan csak ugyanazok a modernnek vagy felvilágosultnak címkézett elméletek harsogtak. Mint például "ne maradj benne egy rosszul működő párkapcsolatba, mert annak több a negatív, ártó hozadéka, mintha egyedül lennél". És ha valaki mégis benne marad, az mindig az önbecsülés hiányából fakad. Én meg az akkori barátnőmmel lefolytatott sokadik veszekedés után azt mondtam magamnak: "Ez van, elszúrtam az elején, próbáltam ezt a kapcsolatot jobbá tenni, megmenteni, de már nem megy. Az élet megy tovább. Vagyok annyira jó ember, hogy lesz más valaki az életemben..."
  El kezdek nyüszíteni, visítani. És közben röhögök is. Itt és most, a ásványvizes palackok előtt. Elviselhetetlen fájdalmat érzek, mintha belém szúrtak volna egy kést a májam tájékán és megforgatnák bennem. Eldőlök és a földön fetrengek. Elmebeteg kacaj tör ki belőlem, el kezdem ököllel ütni a fejemet és a belső monológom hangossá válik, mintha valakihez beszélnék: "Hi-hi-hi... Érted? Azt mondták, hogy az élet megy tovább! Azt mondták, hogy ki kell lépni belőle..."  Röhögök. Majd a röhögés átvált bőgésbe a régi emlékek elviselhetetlen fájdalmától. Fél perc után alábbhagy a rohamom. Picit még pihenek, de azt hiszem ennél most nem fog több kijönni belőlem és ezzel egészen jól megúsztam. Szóval megpróbálok higgadtan visszatérni és felülök a fekvésből.
  Ha egy tehetséges író lennék, akkor az életem csupán ezen szakaszáról a létező legkegyetlenebbül húsba vágó, korképként szolgáló minimalista regényt tudnék írni. Nem is tudnám mihez hasonlítani ezt az időszakot. Az első dolog, ami eszembe jut és szívem szerint ezt a kifejezést is használnám, még ha túl drasztikusnak vagy ízléstelennek tűnik is, hogy egy kényszermunkatábor volt, amely rendszeresen élt a kínvallatás eszközével. És a végére megtörtek a monotonitással és módszeres kínzással.
  Szóval azt mondták, hogy "Lépj ki egy kapcsolatból, mert az azt jelenti, hogy rendben van az önbecsülésed!" - nagy nehezen visszafogom a nyüszítésem és röhögésem - és még azt is mondták, hogy merni kell kezdeményezni, akár direktbe is, elmondani a szándékaimat egy nőnek, mert ez is annak a jele, hogy duzzadok az önbizalomból és ez önmagában sikeressé tesz. És mindezt bekajáltam. Így hát megtettem az első lépést. A rossz kapcsolatból kiléptem, hogy majd egy jobba kerülhessek.
  Utána jött egy év. És semmi eredmény. Aztán a második. Aztán a harmadik. Aztán már szökőévben számoltam, azt hogy... Még gondolni sem tudok rá, mert a rágondolás szándéka is olyan érzetet kelt, mintha egy hurkot akasztatnának a nyakamba.
  Ezen években pedig mi történt? Mivel a szándék az volt bennem, hogy tényleg boldoggá váljak, hogy változtassak az életemen, ezért kemény, hosszas és minőségi munkával tettem azért, hogy megtaláljam életem szerelmét. De bár ne tettem volna! Se a szakítást. Se utána a keresést.
  Semmi más nem következett, csak bénázás, bénázás, bénázás, szenvedés, kínlódás... És semmi más. Nem a szex, nem egy csók, hanem már egy randevú is fantasy kategóriába esett. És tudom, hogy ezt úgy szokták mondani, hogy "a randevú is sci-fivé vált", csak hogy a sci-fi még akár meg is valósulhat, a fantasy soha. És nem volt más választásom, csak tovább szopni, szopni, szopni, szopni, szopni, szopni, szopni és még többet szopni a nagy semmiért. És még tovább szopni, oblákolva bokákolni... És mikor már nem bírtam tovább és hánytam volna az undortól, nem voltam rá képes. De nem azért, mert megszoktam a végeláthatatlan szopást, hanem mert mindinkább tele lett a pofám és még jobban torkoztattak.
  "Találkozunk?" Hupsz, eltűnt. "Találkozunk?" Letiltás. Rákérdezek, hogy akkor ő most a gazdasági vagy a műszaki egyetemen tanul, merthogy tudtommal az két külön intézmény. Reakció: nem kell beszélnünk, ha ilyen ostoba megszólalásaim vannak. Letiltás. Beszélgetünk, beszélgetünk. Akár két hétig is. "Találkozunk?" Hát ő még nem tudja. Szóval csak húzza az időmet. "Találkozunk?" Semmi válasz. "Találkozunk?" "Persze..." Megbeszélünk egy időt és helyet. Elmegyek, nincs ott senki és aztán azon veszem észre magamat, hogy le lettem tiltva. Beszélgetünk. Megjegyzi, hogy velem lehet normálisan beszélni, érződik hogy intelligens vagyok és ha valamit nem értek, akkor nem szándékosan félreértem, hanem inkább kérdezek, ami egy nagyon jó dolog. Majd előhozakodik vele, hogy két hónap után már válásban van. Nem mondok semmit, mert nem illik ítélkezni - de azért elgondolkozok, hogy miképpen lehet házasodni ennyire átgondolatlanul és ostobán, hogy két hónap után válni kelljen. Majd rákérdez, hogy nekem komoly szándékaim vannak-e. Nyelek egyet, inkább cifrázás nélkül azt írom, hogy igen, hogy látszódjon, hogy már nem kisfiú vagyok. Jön is a válasz: "Sok sikert, te kis gyík! Látom te is egy kétségbeesett korcs vagy! Amúgy is csak játszadozom itt a pasikkal." Letiltás. Beszélgetünk. Leírok valamit. Az üzenetemre küld egy szívet, hogy ez tetszett neki, majd öt másodpercen belül letilt. Beszélgetünk. Beszélgetünk. Beszélgetünk. Két hónapig, mert egyébként egy találkozóra se ér rá, mert folyamatosan dolgozik. Oké. Nem gond. Majd egyszer csak feldobja, hogy van egy szabad estéje, szóval üljek autóba és menjek el hozzá. De... Nincs autóm, se jogosítványom és nem is volt róla szó, hogy ez kritérium lenne. Letiltás. Beszélgetünk. Pár nap kimarad. Majd beközli, hogy közben összejött mással, de ne aggódjak, mert minden megvan bennem, ami egy jó párkapcsolathoz kell, rendes vagyok meg figyelmes. Köszi, ezzel ki vagyok segítve. Beszélgetünk. De már hatodjára kezdünk bele és ez nem tűnik fel neki, nem is emlékszik rám. Mondok valamit, amire beközli, hogy nem nyűgöztem le. Világossá válik, hogy ebből se lesz semmi, szóval csak megkérdezem, hogy mi a kulcs a szívéhez. Persze a reakció az, hogy ne ő találja már ki. Mielőtt kifejthetném, hogy ennek kissé olyan szaga van, hogy azt sem tudja, hogy mit akar, de azt nagyon, letilt. "Találkozunk?" Kis beszélgetés, majd a fejemhez vágja, hogy én nyilvánvalóan szeretek lógni a levegőben. Bizonyításra lehetőségem nincs. Letiltás. Beszélgetünk. Majd előáll azzal, hogy én olyan jó pasi vagyok, egyszerűen nem is érti miért beszélek vele, mert én jobbat érdemlek. Letiltás. Beszélgetünk. Elmondja hogy nincs még harminc éves, de már most egyedül neveli a két gyerekét, mert a férfi otthagyta a kulturális különbségek miatt. Majd gyorsan hozzáteszi, hogy én egy nőgyűlölő féreg vagyok. Letiltás. Beszélünk. Azt írja, hogy volt egy hét, amikor öt pasival kúrt, némelyiknek még a nevét sem tudta, de tőlem nem akar semmit, csak az orrom alá akarta ezt dörgölni. Letiltás.
  És ezek ismétlődtek különböző variációkban vagy néha csak kétségbeejtően minimális eltéréssel végtelenítve. Tucatjával, százával, ezrével jöttek a nagyobbnál nagyobb pofonok. És ez csupán a kezdet volt, csepp a tengerben. És még csak nem is azért, mert ebbe nem számítottam bele a szándékos átveréseket és az interneten leledző kamuprofilok hegyeit. Bármit mondtam, bármit írtam, bármit csináltam, semmi nem volt jó.
  Volt egy alkalom, amikor odáig jutottam, hogy nem is érdekelt már, hogy ha nem lesz közöttünk semmi csak barátok maradunk - pedig nagyon vonzónak találtam a lányt -, mert egyszerűen annyira pezsdítő és inspiráló volt a beszélgetésünk. Aztán egyszer kérdezett valamit és mielőtt tudtam volna válaszolni letiltott.
  "Találkozunk?" "Nem, előtte ismerkedjünk." Kedvenc aduászom. Ennek mindig az volt a vége, hogy közlök valami teljesen lényegtelen dolgot vagy bókolok, amin indokolatlanul meg sikerült sértődni. Kérdezett valamit, reagáltam két hosszú mondatban, amire azt írta, hogy ha nem akarok ismerkedni, mert ebből a minimális energia befektetésből ez látszik, akkor minek válaszolok egyáltalán. Majd letiltott.
  "Találkozunk?" "Persze, miért ne." Elmondtam, hogy a következő héten nem érek rá, mert kórházban leszek. Utána visszatértem a témára, amit szándékosan leterelt. Rákérdeztem már, hogy ez mégis mi volt. Flegmán megerősítette, hogy az volt, aminek látszik. Majd eltűnt. Két hét múlva egy társkereső oldalon láttam meg.
  El kezdi elmagyarázni, hogy ő egy nagyon nehéz időszakon van túl. El sem tudom képzelni! Először elérte a - szerintem - piramis játékos melójában a menedzseri, majd a szupervájzor szintet és minden összejött neki az életében, csak hátra kellett dőlnie és kiélveznie a munkája gyümölcsét. És ez valami tragikus és elviselhetetlen volt. És nekem meg kell értenem, hogy egyszerűen pokoli érzés, mikor mindent megkap az ember az életében. Hát igen... Valóban fogalmam sem volt róla, hogy ez milyen rossz érzés lehet. Én kis híján nem egyszer meghaltam, de hát mit számít ez. Nulla lehetőségből kellett volna megoldanom, hogy legyenek barátaim meg párkapcsolatom, fogalmam sincs, hogy milyen az, amikor érdeklődnek az emberek felőlem, mikor anyagi biztonságban vagyok, mikor kitolok a közösségi médiába harminc ugyanolyan képet, amiken úgy állok, ahogy amúgy soha a büdös életben nem fogok, mert olyan művi, természetellenes és legfeljebb egy perc után fájdalmas, de azonnal jönnek a szívecskés reakciók, kedves hozzászólások, hogy milyen gyönyörű vagyok és ez az egekbe pumpálja az egómat, közben érdeklődnek felőlem, irántam és ezáltal olyan kapcsolatokat tudok kiépíteni, hogy egy idő után, ha kedvem szottyan, akkor bármikor foghatom magam és elvonulhatok a virtuális világ mindennapi háborús pszichózissal átitatott versenyéből. Ezt valóban nem tudom elképzelni. Mindenesetre végighallgattam ezt a pokoljárás történetet, majd mikor befejezte és visszakérdezett, hogy mi van velem és azt feleltem, hogy éppen álláskereső vagyok, mert az előző munkámba hiába adtam bele mindent, elbocsájtottak, gyorsan rá is vágta a kérdést, hogy akkor én ilyen negatív személyiség vagyok-e. De a választ nem várta meg. Letiltott.
  Egy elképesztő esetben egy csaj azt kérte, hogy írjak magamról három jó és rossz tulajdonságot. Oké... Ez a feladat már első ránézésre is olybá tűnt, hogy értékes idő durván elhibázott felhasználása, aminek a teljesítésénél még az is értékesebb tevékenység lenne, ha nézném a falon a száradó festéket, de ha ignorálom, akkor jön az össznépi reakció, hogy ne csodálkozzak, hogy egyedül vagyok, hát semmit nem teszek azért, hogy társat találjak magamnak és tisztán látszik, hogy szimplán gyűlölöm a nőket, olyan előítéletes vagyok velük szemben. Így hát nem volt más választásom, belementem a játékba. Úgy izzadtam, hogy egy szaunázóbajnok verejtékmennyiségével fel tudtam volna venni a versenyt, de csak azért is kiszenvedtem magamból azokat képzeletbeli tulajdonságokat, amik a hazugság fogalmának a mezsgyéjén táncoltak, de ha valami csoda folytán úgy alakul, még teljesíteni tudom őket. Csak csupa jót írtam, a rosszak között is a szokásos üres marhaságok szerepeltek, hogy körülményes vagyok néha, de ez a takarításnál nagyon jól jön, bla-bla-bla... Mert egyszerűen ezt így kell csinálni, imponálni kell a másiknak. Erre két héttel később érkezett válasz. Mégpedig a következő: "értem". Kisbetűvel, a végén írásjel nélkül.
  Ez volt az a pont, ahol majdnem kifakadtam. Láttam életemben cifra dolgokat, de olyat nem, hogy meg sem próbál úgy tenni a másik fél, mintha nem szánt szándékkal venne semmibe, hányna le, alázna meg, érzékeltetve, hogy nem érdeklem és úgy játszadozhat velem, ahogy akar, bármikor eldobhat, mert megteheti, egy vagyok a sok közül és ezért semmi értékem nincs, és mindezt úgy, hogy ha magamat alul is értékelem, mind küllemben, mind intellektusban, őt pedig túlértékelem hasonló kvalitásokban, akkor is az jön ki, hogy egy ostoba ocsmányság hozzám képest. De persze úgy kellett tennem, mintha mi sem történt volna. Nem baj, hogy semmibe vettek, hülyének néztek, mert minden rendben lenne. Csak nevetve bele kell ordítani a világba: "Áh! Semmi baj! Nézzétek! Mosolygok!" Hiszen csak mosolyognom kell és a világ visszamosolyog rám.
  Beszélgetünk. Egyetértek valamiben vele, mert tényleg releváns érvet hozott fel. Reakció: "Ennyit értek ti húsz-harminc éves férfiak! Igazából nem is vagytok azok! Retkes korcsok! Anyámasszonykatonája az összes!" Letiltás.
  Igen... Ez volt a végső pont. Mikor rájöttem, hogy megváltozott a társadalmi berendezkedés. Igen, tudom, nem lehet ezt kimondani, mert ez a főbűn és egyenesen gyűlöletkeltésnek számít, még akkor is, ha ez az igazság. Mert nyilván a férfiakra az internet megrontó hatása megkérdőjelezhetetlen - hiszen a pornográfia tönkreteszi őket és a vágyaikat -, de a nőkre nézve ugyanez, hogy néz ki? Sehogy. Hát ők rezisztensek! Nyilván nem hat rájuk, hogy tonnaszámra kapják a pozitív visszacsatolást bármely közösségi médiás felületen és százak, ezrek, néha tízezrek követik őket, csak azért, mert léteznek, nem is kell ehhez semmit se tenniük. A másik nemmel szembeni számszerűsíthetően többszörös előnyük meg nem számít. Természetes. És nyilván az sem hat rájuk, hogy a társkeresőkön, mint anyám tyúkja a kendermagban, úgy válogathatnak. Legalábbis nagyon erre mutat az, hogy a világhálón a nők kilencven-kilencvenöt százaléka keresi a férfiak felső öt-tíz, rosszabb esetben egy százalékát és ennek következtében minek foglalkozzanak velem meg az italmeghívásommal, ha amúgy letöltenek egy alkalmazást a telefonjukra és órák alatt száz nálam jobb jelentkező akad horogra. De hát ugye ez nem létezik, én találtam ki. Ahogy az sem, hogy ennek hatására mindenkiből szánt szándékkal a legrosszabbat nézik ki, minden ártatlan vagy béna viccen megsértődnek, legvégső esetben a "furcsa" jelzőt bárkire rá lehetett sütni, ami instant kizáró oknak számít. Ha meg esetleg adódik egy olyan jelölt, akivel kölcsönös a szimpátia, aminek mind a két fél jelét adja, akkor pedig gyorsan fel kell szívódni, neurotikus módjára direkt blokkolni a boldogság lehetőségét, nehogy véletlen valami olyan történjen, ami a világról alkotott prekoncepciójukba nem fér bele. Mindennek a végén, mint a populista féldiktátorok hatalmi pszichózisban, mindenkit lefitymálnak, becsmérelnek, hogy senki és semmi nem jó, közben pedig megy az áldozati póz és ezzel együtt nyígnak szakadatlanul, hogy eltűntek a világból a normális férfiak. Majd megy a magyarázkodás, hogy egyetlen hibájuk van, hogy ők túl jók, azért nincs senkijük, mert túl szépek, túl okosak, túl jó lelkűek. És ha már így van, akkor inkább egy macskával élnek együtt. Az soha nem mond ellenvéleményt, nincsenek igényei, nem kell kompromisszumokat kötni vele, nem levert, ha rossz napja van, nem jár vele felelősség, nem teher meg felesleges kihívás. Ha meg figyelemre van szükségük, akkor a könyvolvasós és edzőtermi képek mehetnek ki a világhálóra, hogy több százan megnézzék azokat, és ha már nagyon súlyos a helyzet, túlságosan feszültek és szex kell, azt meg úgy is meg tudják oldani.
  A férfiak meg előbb vagy utóbb, de mivel kényszerhelyzetben vannak hozzá romlanak ehhez az egészhez más lehetőség híján, ki-ki a maga módján: az esélytelenek, akik bele is dögölhetnek, akkor sem érik el az ingerküszöböt - és mivel a digitális térben minden lábnyom megmarad, az is, hogy sokat próbálkoztak kevés eredménnyel, ami újabb súlyosbító körülményként sújtja őket -, végül, mikor már úgy is mindegy nekik, péniszportrékat küldözgetnek, mert ennyit tudnak kihozni magukból; akik meg jól jártak ezzel az új élethelyzettel, azok meg nagyobb tahó tuskó tirpákok lettek, mint valaha, mert úgy sem kell magukat megerőltetniük, hogy eredményeket érjenek el.
  Ennek következtében meg bőszen tobzódnak a lózungok, hogy a nőkből férfiak, a férfiakból meg gyerekek lettek. Csak a kérdés az, hogy ezt ki mondja és mi alapján dönti el. Mellesleg, ha ez így is van, akkor mi lehet ennek az oka? Mert mikor az ember úgy sóvárog a szexualitás iránt, mint egy tizenhat éves kis gyík, hovatovább mindezt önhibáján kívül, vagy olyan könnyen kapja azt meg, mint a gimi tizenhat éves alfahíme, akkor annak meglehet ám a következménye. Tudniillik az emberi elme nem egy fekete doboz. Nem mintha bárkinek kötelessége lenne önmagát és a magánéletét feláldozni másért. Csak talán az idők folyamán elértük a másik végletet.
  Merthogy egyszer egy sikeres foci edző azt mondta: "Akiben nem bíznak, az elbizonytalanodik." Emlékeztetőül, hogy kontextusában legyen értelmezve ez a mondat: ezt indokolatlanul magas keresetű sztárokra mondta. Nem azzal hozakodott elő, hogy márpedig ha ennyit keresnek ezek a fazonok, akkor minden verbális köpködést eltűrve, mindig tökéletes teljesítményt kell nyújtaniuk, hanem rávilágított egy éles szituáció mögött meghúzódó lélektani folyamatra.
  Ezzel párhuzamosan egy sokkal elemibb szinten elhelyezkedő életszituációban viszont mostanra alapelvárássá vált, hogy legyél minden körülmények között duzzadóan magabiztos, még akkor is, ha éppen semmit nem kapsz érte vagy csak megaláztatást. Tarts ki, próbálkozz újra és végig legyél magabiztos. Ne törj össze és erre utaló jeleket se adj. Ha erre nem vagy képes, akkor egy retkes korcs vagy. Totálisan abnormális. És ha valaki felveti, hogy igen, erre megy ki a játék manapság, hogy minél kíméletlenebb erőpróbának kell kitenni a másik felet és talán irreálisan elszálltak az elvárások és igények - amihez hozzá kell tennem, hogy bárminemű női elnyomásnak semennyire se vagyok a híve, aminél sokkal drasztikusabban kellene fogalmaznom és ami akár csak fél évszázada ment az élet ezen területén az több mint siralmas volt, csak közben mintha már rég átestünk volna a ló túloldalára -, és a legkisebb rossz szemrebbenést egy jóízű retkes korcsozással és ignorálással elintézhetik, mert megtehetik, akkor egyenesednek kaszák. Mindenféle kategóriák születtek, mint például a gazdasági erőszak, hogy ha többet keresek, akkor azzal önmagában elnyomom a másik felett - bár ezen logika alapján most én vagyok elnyomva, nem? - egészen addig menőleg, hogy "aki szeret, az nem ver át", mert már ez is lelki erőszaknak minősül, de ha engem megcsalnak vagy azt mondják, hogy egy retkes büdös impotens patkány vagyok, akkor... Hááát... Ez ilyen peches dolog. Mindenkivel előfordul.
  De az egyéni felelősségvállalás faktora sose merül fel. Tiszta izomból üvöltik, úgy hogy kidülled a nyaki ütőerük, hogy "toxikus - kedvenc jolly joker jelzőm, amit bármikor bárkire rá lehet sütni - kapcsolatban voltam", "a volt barátom elmebeteg volt". És kérdezem én, hogy "Oké, és ki hozott rossz döntést, mikor belement a kapcsolatba; ki nem szállt ki belőle, mielőtt minden rosszra fordult volna?" Ez a kérdés azonban a leggusztustalanabb áldozathibáztatást képviseli, amire jellegéből fakadóan nem is kell válaszolni. Pedig a legkevésbé sem azon esetek súlyosságát és komolyságát akarom elvitatni, mikor valakit ténylegesen kényszerítettek bármire is.
  Cserébe az egy teljesen normális és átlagos mondattá vált, mikor egy kedves hölgy mosolygósan azt mondja, hogy "te vagy a világ nyomorúsága, ha nem tudsz felszedni senkit". Ez nem emberi lények sárba tiprása, retkes korcsoknak való minősítése, nem gyűlöletbeszéd, amit egy ironikus mém köntösébe burkoltak, hanem csak egy baráti jó tanács. Bár őszintén kíváncsi lennék, hogy fordított esetben, ha egy férfi mondaná ezt nők tömegének, akkor mi lenne a média, a celebritások és a megmondóemberek reakciója. Aztán az is elhangzik a szájából, hogy "értsék már meg a férfiak, hogy a nem az nem". Rendben, ezt el is tudom fogadni. Azaz tudnám... Mert ez a mondat helyesen úgy fejeződik be, hogy "a nem az nem... ...de azért imádunk játszmázni meg tesztelgetni". "Azt mondtam, hogy bocsi, barátom van és ettől levert téged a víz, mert ez így neked egy tök ciki szituáció és ezt a megaláztatást nem tűröd el szemrebbenés nélkül? Szóval retkes kétségbeesett rászoruló kapcsolatfüggő korcs vagy? Értem. Akkor húzz anyádba!"
  Mindezt megérteni nem lettem volna képes, de elfogadni talán igen. Mert sosem gondoltam, hogy a vonzalmat matematikai pontossággal lehet irányítani, mert olyan impulzívan és tudattalanul működik, zabolázatlan érzelmekből ered, amikre nem lehet hatni. És annak tekintetében ez hiteles a részemről, hogy nemcsak soha nem tudtam válaszolni arra a kérdésre, hogy nekem mi az esetem vagy típusom, hanem néha egész különböző apróságokba lettem szerelmes. Olyan fogsorba, ami nem is tetszett, vagy sminkbe, ami nem vonzott. De még a művészeti alkotások is hasonló módon ejtettek rabul. A probléma veleje az, hogy tudatosságot prédikálnak, tudatosságot követelnek, de mikor számon kérik a tudatosságot, akkor rögtön elő van húzva az áldozati póz kártya, hogy miért kell megmondani, hogy nők mit akarhatnak. És ezzel a belső kettős mércével pont nem azok járnak rosszul, akiknek kellene - ezt a konklúziót persze sosem sikerül felismerni.
  Merthogy megy a tömény hiszti, hogy miért száműzik a nőket a konyhába. Aztán ha megjelenik valaki, aki talán már nem itt tart gondolkodásban és nincsenek ilyen elvárásai, akkor mi van? Hoppá, rögtön kiderül, hogy igazából nem férfiról, hanem egy retkes korcsról van szó. És ugye a korcsokat nem emberszámba vesszük, hanem hányunk tőlük. Ami engem illet, ha nem is a kapcsolatunk kezdetén, de hamar kialakult egy fura érzés bennem, hogy már-már zavar, hogy miért nem száműz engem a konyhába, amíg ő építi a karrierjét, mert olyan éles elmével, amilyennel meg lett áldva, egyszerűen még teát főzni is bűn. De szereti csinálni és soha semmiben nem korlátoztam.
  És régen se voltam másmilyen. Sőt minél több kedvességet és tiszteletet mutattam, annál nagyobb megaláztatások értek. Menstruációról, szülésről, nőket érintő problémákról tájékozódtam, olvastam, előadásokat hallgattam, hogy megértőbb tudjak lenni az ilyen problémákat illetően. Hovatovább voltak céljaim, edzettem, az enyhe neurotikus szimptómáimat felismertem és tettem ellenük. A pornófüggőségi problémáimon felülkerekedtem, mindezt egyes egyedül, pedig valami brutálisan kizsigerelő küzdelem volt. Hosszú hónapokig tartó álmatlan éjszakák sokaságát vonta maga után, és ha sikerült is aludnom, akkor is különböző jelenetekkel álmodtam, és még fél évvel később is hol az utcán sétálva, hol egy eladóval beszélgetve villantak be mindenféle mocskos képek. Szinte bármiről képes volt valami undormány eszembe jutni. Egy szem eperről, egy távcsőről, egy tűzoltó sisakról, egy fénymásolóról, de akár elvont fogalmakról, melléknevekről, igékről is, mint tátong, széthúz, kinyit, csálé, súlyos. És minden egyes megszülető gondolat arra sarkalt, hogy menjek haza és kezdjem el újra megnézni őket. De sikerrel jártam, úgy hogy nem volt, ami pótolja a maga mögött hagyott űrt. Sőt még a szexfüggőségemet is sikerült meglasszóznom és kordába tartanom, kérlelhetetlenül strigulázva azt, hogy hányszor önkielégítek egy nap, hasonlóan vérverejtékes harcok árán. És büszke voltam magamra ezek miatt. És mi lett a jutalmam érte? Az, hogy egyre mocskosabb, gusztustalan korcsként kezeltek. Ahogy mondani szokták, amíg "egy súlyos csomagot cipeltem", ami a rendezetlen lelki ügyeimet takarta, addig volt barátnőm, még úgy is, hogy számtalan megbocsáthatatlan hibát vétettem a kapcsolatunkban. Miután ezek a problémák megszűntek, elzáródtak a csapok, ami a lehetőségeimet illette. Egy retkes korccsá minősültem át.
  És ha valaki azt mondta volna, hogy persze, hogy sikertelen vagyok, mert "mamahotelben lakok és annál kínosabb dolog nincs a világon", akkor azt mondom, hogy oké, ezt el tudom fogadni. Ez egy jogos kritika. A nőket sosem néztem hülyének és egyetlen egy másodpercig sem hittem azt, hogy a pénzeszsákokra buknak, ahogy az sok szerencsétlen fejébe él, de ha ilyen anyagi elvárásaik vannak, az szerintem egy teljesen egészséges dolog. Ráadásul még azzal sem védekeztem volna, hogy mondjuk ettől függetlenül azt igazán hozzá lehetne tenni ezen ügyhöz, hogy nekem mennyire jó a mamahotelben rostokolnom - mert ugye semennyire se, ami miatt már a kifejezéstől is rosszul voltam - és szívem szerint az első adandó alkalommal kitörtem volna onnan. Csakhogy... Csakhogy eddig a témáig soha nem sikerült eljutnom. Írd és mond: egyetlen egyszer sem. Szerettem volna azt mondani, hogy úgy tűnt, mintha büntetné a világ azt, hogy fejlődök és jobb emberré válok, csak éppen nem mintha tűnt úgy, hanem konkrétan úgy tett. És minél korrektebb akartam lenni, minél inkább látszódott, hogy nem csak egy éjszakára akarok megfektetni valakit, annál nagyobb és nagyobb pofára esések követték egymást.
  És ezzel párhuzamosan mit kellett végignéznem? Hogy a kiadóban a főnököm, aki egy igazi régi vágású hímsoviniszta, egocentrikus, nárcisztikus barom volt és a pozitív tulajdonságait még tudnám sorolni, mert velem ellentétben nála alapnak számított, hogy egy nő tud főzni és ha nem, akkor az a világ szégyenének számított, illetve a véleménye szerint okos nő nem létezik, két párkapcsolat között strigulázta, hogy mennyi egyedet tud megfektetni - konkrétan volt olyan eset, mikor tényleg csak a skalpért csinálta. És természetesen a párkapcsolatai, illetve későbbi házassága se úszta meg félrelépés nélkül.
  És ezeket megtapasztalva jött egy pillanat. Mint amikor a legtöbbet emlegetett disztópia protagonistája ebédidőben leült, ugyanazt a moslékot ette és ízetlen kávét itta két hírhamisítás között, mint egész életében és egyszer csak szöget ütött a fejébe, hogy valami nincs rendben ezzel az egésszel. Soha nem evett normális ételt, nincs meg róla a tudása, hogy milyen is lehet az. De mégis érzi, vagy valami megmagyarázhatatlan forrásból tudja, hogy ennek nem így kellene lennie. Hogy ez így nem normális és lehetne máshogy is élni.
  Belém is így nyílalt a gondolat. Egyszerűen már elképzelni se tudtam, hogy milyen az, amikor az embernek összejön valami, mégis a zsigereimben éreztem, hogy nem ennyit érek, nem ennyit érdemlek. Nem nagyot dobbantva követeltem, hogy már pedig nekem ez és ez jár, csak belekeseredtem az igazságtalanságba. Ránéztem a másik térfélre, hogy hogy néz ki ott a helyzet. És azt láttam, hogy az egyik kitalálja, hogy neki érzelmi stabilitásra van szüksége, így bekamuzza magának és mindenki másnak, hogy apakomplexusa van, hogy a nagyapja korúakkal feküdhessen össze, gyakorlatilag ilyen formában a töredékénél is kisebbre csökkentve a saját esélyeit, majd összejön neki a pár találás. Többször is egymás után. Mondjuk sűrűn váltakozó partnerek esetében nem tudom hogyan lehet érzelmi stabilitásról meg ebből fakadó apakomplexusról beszélni, na mindegy. Egy másik meg drogos, olcsó sört vedel, hobbialkoholista, céltalan életet él, zsíros hajú, öltözködésében az ízléstelenség megtestesítője és szándékosan kreténnek néz ki, mégis eredményes a férfiaknál. Miért? Nekik összejött igénytelenkedve, hazugságokkal meg devianciákkal, nekem meg még úgy sem, hogy folyamatosan fejlődtem. Miért? Ennek semmi értelme. Mindenki kap a nemiségből, mindenkinek jár, csak nekem nem, miközben egy elcseszett születési rendellenesség miatt nagyobb szükségem lenne rá, mit bárki másnak. Mivel érdemelték ezt ki? Legalább úgy küzdöttem, mint ők. Sőt sokkal jobban. Nekem miért nem jöhet össze? És őszintén, ha lett volna egy piros gomb, amivel az indentitásomat meg tudom változtatni, azonnal minden áron megkerestem volna. Csak az emberi természet nem így működik. És én természetem ilyen volt. Sajnos.
  De nem mondtam semmit. Nyeltem egyet és nem adtam fel a küzdelmet. Még többet tettem. Meg akartam oldani a problémát. A sikertelenségem által annyira belém sulykolták, hogy bennem van a hiba, hogy megesett, hogy a fizetésem harmadát olyan ismerkedési tréningekre költöttem, amiket jobban belegondolva már nekem kellett volna tartanom annak fényében, hogy paradox módon a kujon főnökömnek is nekem kellett elmagyaráznom miképpen hívjon el randizni egy lányt és a végén már öltözködésemben lepipáltam a pipere brókereket - ami már csak azért is volt nagy szó, mert apámnak egyetlen normális inge nem volt egész életében, szóval még a fejlődésemet is tökéletesen reprezentálta ez -, akik ferde szemmel néztek rám, mert jobban néztem ki náluk és talán valamennyi értelem is szorult belém velük ellentétben.
  És csak a kudarcok sorozata folytatódott. De mit lehet ilyenkor tenni, mikor minden egyes szituációban az eredményesség egy másik ember csapongó érzelmeitől, logikailag teljesen irracionális döntéseitől függ és bármikor mondhat nemet, amit el kell fogadni? Kérdéseket kezdtem el feltenni. Ami talán életem legsúlyosabb hibája volt. Mert a kapott válaszokat nem tettem zsebre.
  Én naivan azt hittem, hogy ha az emberekkel beszélek erről, akkor... Nem is tudom. Talán történik valami pozitív változás. Mondjuk megvilágosodom. Csakhogy közben egy másik nemzedék nőtt fel. A siker-generáció, akiket mintha egó trénerek neveltek volna fel. Egy bizarr siker fétis volt a gondolkodásuk központjában, ami számtalan formában manifesztálódott.
  Értelemszerűen csak a sikeres ember számít embernek szerintük. Ez egy ember indikátora. Olyan nincs, hogy valaki sikertelen, tönkrement az élete, gyártósoron kell dolgoznia, de amúgy egy kedves, odaadó és humoros figura, aki még a színházat is szereti. Ilyen nem létezik. Mi több volt olyan videó, ahol szó szerint elhangzott, hogy legyél sikeres és ezáltal legyen sok ismerősöd, mert ha a nők ezt meglátják, akkor rögtön vonzóbb leszel a szemükben, mert ők genetikailag ilyenek. Felhúztam a szemöldökömet és furcsán néztem. Gyakorlatilag ezzel az egész nem egysejtű ösztönlények halmazává lett leminősítve és ha én egyenlőség párti nő lettem volna, valószínűleg addig keresem az illetőt, aki ezt kimondta, amíg le nem vadásznom. De a valóságban ehhez több százezer ember ujjongott, állva tapsolt.
  Aztán egyfajta groteszk empirizmust használtak a világ megfejtésére. Önmagában az empirizmus nem az ördög műve, hiszen hatalmas koponyák érveltek mellette. Hogy ebben a tárgykörben ez úgy nézett ki, hogy az alap megállapítás az volt, hogy aki sikeres az sikeres - Micsoda meglepetés, ugye? -, az csak szimplán káros, de nem idegtépő elgondolás. Már csak azért is, mert létező dolog a "gazdag környék gazdaggá tesz" jelenség és amúgy meg lehetne azt is vizsgálni, hogy hány olyan nincstelen ember van a világon, akik amúgy a sokszor összegyűjtött "mit csinálnak a sikeres emberek" okosságai szerint éltek, aztán mégsem lett belőlük semmi, mert rosszkor voltak rossz helyen és a vállalkozásuk nyomort hozott a fejükre és nem örök életet meg ingyen sört. És akkor az igazi pénzes proli senkiházikról, akik akkora vagyonokat örököltek, hogy szánt szándékkal sem tudnák elherdálni, még szót sem ejtettem. Ha meg valakiről kiderül, hogy úgy lett sikeres és gazdag, hogy amúgy még a saját bevallása szerint is lusta - amivel bizonyítja, hogy a sikeres ember egyetlen ismérve az, hogy sikeres, de ennél többet ez nem árul el róla -, akkor viszont a filozófia hibás tézisének beismerés helyet, verbális porgoromot indítanak, hogy milyen gusztustalan már, hogy ez az ember lusta.
  De az igazán izgalmas dolgok ott kezdődnek, mikor fognak egy eredményt, megnézik hogy az sikeres vagy sikertelen és az empirizmus metódusait úgy használják, hogy az egy szem eredmény alapján egész jellemvonásokat vezetnek le. Nem viccelek, egyszer egy huszonnyolc szavas hozzászólásból sikerült azonnal megfejtenie egy illetőnek, hogy én egy kapcsolatfüggő korcs vagyok. Miként? Mert a sorok között kiérződött, hogy én bizonyos dolgokat művelek. No de! Mikor megjegyeztem, hogy ez egyáltalán nincs így, akkor azonnal érkezett a replika, hogy persze, mert egy antiszociális gyökér vagyok, aki csak a csodára vár és nem csinál semmit, közben meg a legszebb nőkkel akarok összefeküdni, tehát a hibátlan tükörképét jellemezte a százharmincöt másodperccel azelőtti önmagamnak. A kognitív disszonanciától meg nem szakadt szét. És naná, hogy ezt simán megkaptam párhuzamosan is. Erről eszembe jutottak a középiskolás éveim. Mikor az emberek egyik fele szerint náci voltam, a másik fele szerint zsidó. A kettő egyszerre nyilván nem lehettem, mégis mindenki magabiztosan ugatott, miközben legalább az egyik csoport biztosan tévedett. De nem... Igazából mindenki tévedett. Persze ez kacagtató volt, akkor is, most is, viszont mikor egzisztenciális igényekről van szó, amelyekben rá vagyok utalva a többi emberre, ott már ez a szituáció annyira nem tud megnevettetni.
  És képben a kép jelleggel önmagában már az is siker vagy kudarc kérdésévé vált, hogy meg tudják-e magyarázni a világszemléletüket. Tehát ha kudarcot vallanak vagy tévednek, akkor meg kell hajlítaniuk a valóságot addig, ameddig a véleménybuborékjukban a kudarc már sikernek látszik. Tehát ha az mondták, hogy azért nincs senkim, mert neurotikus vagyok, de én felhoztam példaként embereket, akik neurotikusan kerültek párkapcsolatba vagy házasságba, akkor vagy az volt az érv, hogy kiforgatom a szavaikat, vagy más okot hoztak fel, amivel tudták igazolni a saját igazukat. Valójában csak beszélnek. Gondolataik nincsenek a világról, csak kommunikációjuk, amivel fenn akarják tartani, hogy nekik van igazuk. Ha pedig nekik van igazuk, akkor ők sikeresek. És ugye a sikeresség mindennek a mérőfoka.
  Persze az igazán rutinosak nem pepecseltek a részletekkel. Egy békeszerető, elfogadás párti, szumma-szummárum egy igazi élvonalbeli toleranciaharcos raszta minden sallangot mellőzve összegezte a témát: ha az ember rendet rak a saját életében, akkor megtalálja a társát, addig meg - majd csupa nagy betűvel folytatta - kuss és meló! Az a lényeg, hogy olyan nincs, hogy olyat kapok az élettől, amit nem érdemlek meg és ha valamit jól csinálok, annak eredménye van. Minden körülmények között csak is kizárólag én vagyok a hibás. Arra az anomáliára pediglen soha nem kaptam magyarázatot, hogy annak a művésznőnek, akinek vállaltan problémái vannak a saját testével és az önelfogadással, és ennek javulása érdekében egy tetoválásra volt szüksége, hogyan lehetett mégis tízen éve boldog párkapcsolatban. Szóval ez a "tegyél magadban rendet" duma volt a legigaztalanabb, azonnal cáfolható lufi, amivel viszont tökéletesen lehetett jobb sorsa érdemes emberi lelkeket megnyomorítani.
  Visszatérve a nagyon kedves mosolygós hölgyhöz - aki szerint a nem az nem -, a következőképpen zárta a gondolatait: "A kedvesség és a tisztelet alap. Ha sunát akarsz, érdemeld ki. Vagy kúrjad a műanyagot." Így minden teljesen világos. Tehát az a milliárdos, akit csak a végtelen jóindulatom okán nem nevezek állatnak, és aki a második emeleti erkélyéről bedrogozva lehajít egy meztelen nőt, amely nőnek szimplán a szerencse következtében nem loccsan szét a betonon a feje és csak a lába törik el, mindezt emberünk értékelhető következmények nélkül megússza, mert egy ilyen gazdag rohadéknak egy pár tízezres per lehetősége nevetség tárgyát képezi - ha egyáltalán per lesz belőle - és mindezek után ugyanúgy tucatjával viszi ágyba a nőket, akiknek még az arcára se emlékszik két hét múlva, nemhogy a nevükre, na ő minden bizonnyal kedves, tiszteli a nőket és ennek okán kiérdemli a sunát. Őszintén mindig az volt az élményem az ilyenek után, mintha a két dolog ütné egymást és egyáltalán nem a kedvesség és tisztelet okozná a kiérdemlést vagy legalábbis ez és az ehhez hasonló történetek nyomán úgy fest a világ működése, hogy kúrjad a műanyagot, ha a világ nyomorúsága vagy és nem tudod kiérdemelni a sunát, viszont ha nem így áll a helyzet, akkor már kapsz a nőkből és csak ezek után alap a kedvesség és a tisztelet. Mondjuk akinek nincsen szüksége kapcsolatra, azoknak bőven elég a suna és tesznek magasról a tiszteletre és kedvességre. Amiből megint csak az látszik tisztán, hogy a siker mégiscsak fontosabb a kedvességnél és tiszteletnél. De van ennél rövidebb és röhejesebb tanmese is: mikor militáns feministák rajongtak egy pornósztárért, azok után is, hogy kiderült róla, hogy nemi erőszakot követett el.
  A fentebbi történetre természetesen van egy frappáns válasz: az olyan nők annyit is érnek. Érdekes gondolatmenet. Ezek szerint a feminista álláspont az, hogy minden nő el van nyomva a világon, viszont azok akik hajlandóak pénzért bármire, már nem is számítanak nőknek. De nem baj. Erre mondtam én mindig azt, hogy ha ezek a nők csak ennyit érnek, nekem nem okoz problémát, akkor bőven megelégszem velük, mert látszólag többet nem is érdemlek. És ekkor bukkant elő az alaptézis: na ezért nincsen senkim, mert nem tartom magamat semmire, abból hogy túl alacsonyra teszem lécet, ez tisztán látszik.
  Persze két perccel később már arról sikerült összefoglaló elemzést tartani, hogy mindenféle szlengszavakkal elmagyarázták, hogy a probléma abból fakad, hogy a magamfajta férgeknek, akik nőgyűlölő terrorszervezetekbe  tömörülnek, csak a csinos nők kellenek. Őrjítő ellentmondások. Dehogy akartam én topmodelleket, akik mindent teljesítenek nekem. Csak olyasvalakire vágytam, aki elfogad egy bizonyos mértékig és tudok hozzá idomulni. Bárhogy is nézem, erre már csak a próbálkozásaim mennyisége is rácáfolt. De ha mégsem, akkor bizton állíthatom, hogy tonnányi pofára esés után elengedtem mindennemű romantikus ideámat, azt, hogy ha egyszer lesz valakim, az egyáltalán tetszeni fog nekem, az igényeimet hat láb mélyre ástam el és miután ez is pofátlanul magas elvárásnak tűnt, utána kiástam és tizenkét láb mélyre temettem el. Úgy is mondhatnám, hogy megszűnt létezni az ingerküszöböm. Még olyan bibircsókos dagadt cigány lotyónál is bepróbálkoztam, akihez egy ideális világban hozzá se szóltam volna. Persze ő is lepattintott. Nyilvánvalóan az én hibámból. Mert egyszerre csak a csinos nőkre vágytam, meg akárki jó lett volna. Hogy ez hogy volt lehetséges, azt nem tudom, de ezt mondták.
  Másfelől elég ironikus, hogy azok jöttek ezzel a "magamfajták férgeknek, csak a csinos nők kellenek" szöveggel, akik amúgy fennen hangoztatták, hogy mindenki szép a maga módján. Újabb önellentmondás. De egy idő után már csak elkeseredve bámultam ki a fejemből, hogy milyen egy elcseszett világban kell élnem.
  De bármit is mondtak rólam - és elég sok derogáló kifejezést rám sütöttek -, soha nem voltam tagja egyetlen terrorszervezetnek vagy gyűlöletcsoportnak sem. Nem is szimpatizáltam velük. Mint megannyi ideológiának, ezeknek a gyülekezeteknek is életszerűtlen és megvalósíthatatlan elképzeléseik voltak a világ működéséről meg az abból fakadó problémák megoldásáról. Példának okáért azt mondták, hogy ne sminkeljék magukat a nők, mert azzal tisztességtelen előnyhöz jutnak és így a szintjükhöz képest magasabb státuszú vagy jobban kinéző férfiakkal tudnak randevúzni, kapcsolatba kerülni. Mintha borzalmasan elkészített vagy ízléstelen sminkek nem léteznének - sajnos én is láttam egyet-kettőt az életem folyamán, pfej... -, de az én szemszögemből relevánsabb az, hogy ha sminkelte volna magát, talán soha nem szeretek bele. Szóval ennyit erről az elméletükről. És még tudnám sorolni a példákat.
  Mindezek ellenére megértettem őket. És nem azért, mert ha esetleg elmondtam a véleményemet, neadjisten' egy olyan statisztikával, tehát létező és tényszerű dologgal hozakodtam elő, amihez a többségnek nem fűlött a foga, akkor nem érveltek, hogy miért nincs igazam, hanem egy retkes féregnek tituláltak, amivel gyakorlatilag afelé rugdostak, hogy váljak én is egy terrorszervezet tagjává - talán tudattalanul is arra játszva, hogy igazoljam az ő elképzeléseiket -, hanem elképzeltem, hogy mi van ha akár egyetlen egy közülük olyan, mint én. Akinek minden oka megvolt a féktelen gyűlöletre, mert tett, cselekedett, próbálkozott, egyre lejjebb adott az igényeiből és bármit csinált, semmi nem hozott eredményt, a végén pedig, mikor beszélni mert a történtekről, akkor annyit vágtak a pofájába, hogy "te vagy a világ nyomorúsága, ha nem tudsz felszedni senkit" meg "kuss és meló".
  És ez egy elképzelt eredettörténet volt, nem pedig az, ami a képlet végén kijön. Mert az teljesen világos, hogy egy gyilkosságnál nincs kérdés és nincs mentség. De mikor egy híroldal címlapjára kerül az, hogy egy titkos csoportot felgöngyölítettek, lebuktattak, esetleg beépültek a soraik közé, akkor a kommentátorok többsége nagyjából megállapítja, hogy az ilyeneknek hasított atomot és méreginjekciót kellene adni, illetve meszes gödörben lenne a helyük. De... Miért? Mert baromságot gondoltak a világról, mindezt zártkörűen? És megkérdezném, hogy akkor ezek szerint nemcsak a szólásszabadság, de a gondolatszabadság is megszűnő félben van-e, csakhogy ezzel párhuzamosan jelennek meg a korábban említett általánosítások és elmés megállapítások, hogy ilyen örök vesztes csicskák mindig is voltak, amivel gyakorlatilag a tömeggyilkost vagy sorozatgyilkost, a gyűlöletcsoport tagjait és az ismerkedésben sikertelen informatikust, diákszervezeti koordinátor és újságírót sikerül egy lapon említeni, egy táborba összerugdosni. Tehát nem csak a szólás- és gondolatszabadságot sikerült szép lassan felszámolni, hanem a puszta létezés jogát is. És a toleranciaharcosok nem vették észre, hogy talán valami nagyon félrement és egy olyan szabad világba érkeztünk meg, ami leginkább nulla százalékos toleranciatartalmú toleranciával lett feltöltve bizonyos társadalmi rétegekre nézve. Ezekből kiindulva pedig már azokat az embereket nem értettem meg, akik nem radikalizálódtak. Mert az világos, hogy aki radikalizálódik, azt elítélik, kirekesztik, hánynak tőle. Csakhogy aki meg még nem jutott el erre a szintre, azt meg szimplán kiröhögik és megalázzák. Szóval vagy így, vagy úgy, de a végeredmény mindenképpen a dehumanizálás. Ez a többségi társadalom válasza erre a szociális kérdése. Az elvárás pedig az, hogy tűrjél, tűrjél, tűrjél. Bármit mondanak, tűrjél. Önerőből old meg a problémádat, még akkor is, ha ellened lejt a pálya. Innentől kezdve pedig felesleges ebben a konfliktusban középen állni. És pont nem a terroristáknak mondott elkeseredettek, kiábrándultak, béna vesztesek és őrültek miatt. És én is csak a puszta véletlen okán nem váltam ilyenné, mert valami amorf szellemi elváltozás miatt önkritikusan álltam végig a megfejtéshez - mint kiderült teljesen feleslegesen - és próbáltam magamon javítani, hogy a helyzetem megoldódjon. Így pedig a színtiszta harag és gyűlölet végül nem kirobbant belőlem, mint másokból, hanem rettenetes szorongássá alakult át.
  És mindebben ez a kettősség volt a legfélelmetesebb. Az élet egy ennyire véletlenszerűen, sőt talán a legspontánabbul működő területén elért sikerekből vagy sikertelenségekből ilyen mélyreható konzekvenciákat levonni? Most komolyan? És a kamu elvárásokkal felesleges is előhozakodni. Nem hittem volna, hogy ez valaha eszembe fog jutni: fiatalon olvastam egy forgatókönyvíró-dramaturg könyvét, aki inkább a spirituális megnyilvánulásairól volt híres, így értelemszerűen az írása egy hatalmas életmegfejtés volt, amitől kirázott a hideg. Mindenesetre volt egy tanmeséje, amiben azt foglalta össze, hogy egy hölgy társat keresett magának és egy jogász karót nyelt körülményességével írta körül a számára tökéletes párt, hogy mikor keljen fel, mit szeressen, mit egyen reggelire és melyik legyen a kedvenc parfümje. Csodák csodájára viszont találtak olyan személyt, akire az összes jellemvonás illet. Mindenki nagyon boldog volt, le is szerveztek egy randevút. Majd a találkozás első pillanatában jött a kellemetlen felismerés: hát de ez a férfi kopasz! Ennek a szeszélyességnek van kitéve az ember. És akkor az olyan kis híján ragrímmel operáló hűtőmágnesre írt életbölcsességek valóságtartalmát nem is boncolgattam, hogy: "Tudod mi a vonzó? Nem, nem a két kiló smink vagy a márkás ing. Ami igazán vonzó az az intelligencia, a kitartás, a jó humor, a figyelmesség és a kedvesség." Mert ugye ha ezeket sikerül teljesíteni, akkor is simán arcon csaphat egy stop tábla, hogy bocs, mégsem vagy vonzó. Már csak azért is, mert konkrétan van olyan pszichológiai effektus, aminek a hatására egy márkás ing viselőjéből több belső értéket néznek ki, mint a többi emberből.
  Keserűen említésre méltó az az eset, mikor minden stimmelt, csak az udvarolni vágyó férfiúról kiderült, hogy fél évvel fiatal és hát egy férfi nehogy már fiatalabb legyen. És ez nem a középkorban történt. Vagy az a két gyerekes anyuka, aki még blogolni is elkezdett, hogy elsírtja a bánatát, hogy a helyzetéből adódóan már soha nem lesz senkije, aztán két hónap múlva már élete (új) szerelmével volt együtt, ami már önmagában komikus. De az igazán viccesen szomorú része a történetnek az az önvallomása volt, mikor utólag kijelentette, hogy nála az ismerkedésben a helyesírási problémák kizáró oknak számítottak, az új szerelme viszont szellemi problémák miatt két szót sem bír leírni helyesen, csak ez a közös történetük elején nem derült ki. Később meg már rájött, hogy ez nem is számít igazán. Ezen történet végkicsengése akár megkönnyebbülést is okozhatna, csak éppen azt mutatja meg tűpontosan, hogy bizonyos elvárásokról csak utólag derülnek ki, hogy igazából irrelevánsak és felveti a kínzó kérdést, hogy előtte vajon hány ember eshetett ennek a kamu szellemi fekvőrendőrnek áldozatul, úgy hogy bármennyire is kitartóak lettek volna, semmi esélyük se volt, miközben lehet hogy amúgy alkalmasak lettek volna egy egészséges társas kapcsolatra.
  És ha már itt tartok, akár felhozhatom a tegnapi üzenet előtörténetét is, ami a legkevésbé sem példa nélküli. Mikor bepróbálkoztam annál a riherongynál, akkor elsírta a bánatát, hogy "Jaj, dagadt vagyok, tetovált - mármint az egész karja végig volt varrva - és fültágítós. Gáz engem bemutatni a szülőknek és barátoknak. Évek óta nincs senkim. Nem is lesz. Én már feladtam." Természetesen nem hazudtoltam meg magam, mert a kérdés azért erősen felvetődött bennem, hogy ugyan ki nyomott pisztolyt a fejéhez, hogy szétvarrassa magát, meg akkora legyen a füle, hogy az erektált cerkám átférjen rajta és nagy valószínűséggel a testsúly problémájáról sem a szomszéd kislány hörcsöge tehetett, de nem mondtam semmit. Megértően végighallgattam, és a többi, és a többi. Aztán két nappal később, azaz negyvennyolc rohadt óra múlva feltöltött egy képet egy közös autókázásról, kézen fogva valakivel, eljegyzési gyűrűvel az ujján. Négy hónap múlva meg már egy ultrahangos felvétellel pózolt. Őszintén szólva nekem kicsit más fogalmaim voltak - és a mai napig vannak - arról a kijelentésről, hogy "soha nem lesz már senkim" - példának okáért az az eset, mikor valakit több ezren utasítanak el -, és abból általában két nappal később nem eljegyzési gyűrűs kép születik, de a világ így működik. Olyanok rinyálnak fennhangon amiatt, hogy nem kellenek senkinek se, akik tucatjával utasítanak el másokat, majd egy szerencsés aspiráns két nap után kéri meg a kezüket, akik meg belekeserednek, hogy soha senki érdeklődését nem keltik fel, azoknak meg méltóságteljesen kussolniuk kell. Így hát kijátszotta az áldozati póz kártyát, olyan ordenáré módon, amitől majdnem elhánytam magam, de illedelmesen végighallgattam, begyűjtötte a krediteket, ahogy elmondtam neki, hogy milyen kedves, végül elhajított, gyakorlatilag egy tisztes lábtörlőnek használt, semmi többnek. Aztán megszült, a gyereke apja meg otthagyta. Pedig biztos vagyok benne, hogy jó döntést hozott a párválasztásnál, tuti kiszámolta a csávó aszcendensét és minden stimmelt vele.
  De mielőtt túlságosan elbagatellizálnám ezt az elkeserítő és komoly aspektust, érdemes megállni és szomorkodni, hogy ez is jó példája az ember tudattalanságának, avagy hogy a tőzsde le sem tagadhatná szülőatyját, a homo sapienst. Mert ugyanolyan irracionális a működési elve, mint a párkapcsolati piacnak. Nem az az értékes, ami ténylegesen értékkel rendelkezik, hanem az, amiből kevés van vagy elérhetetlen. Amíg egyedül voltam a kutyát nem érdekeltem, retkes korcsnak voltam nézve. Mihelyst összejöttünk, próbáltak velem ismerkedni mindenféle kamu indokkal álcázva. Egyes esetekben nem tudtam haragudni, de az ilyen pofátlanul nyilvánvaló helyzetekben, mikor kendőzetlenül ostobának néznek, azonnal felforrt az agyvizem. Mikor meztelenné válik a király és kiderül, hogy igazából arról van szó, hogy rászoruló kapcsolatfüggő korcsnak néztek, de miután láthatóvá vált, hogy képes vagyok fenntartani egy boldog párkapcsolatot, már rögtön érdekessé és értékessé váltam, még akkor is, ha foglalt vagyok, olyannyira, hogy akár mások boldogsága árán is képesek átgázolni, hogy megkapjanak engem. Előtte meg lustaság volt. Derogáló volt lehajolni az apróért, megtenni az első lépést, időt és energiát áldozni a másik ember tényleges megismerésébe. Elkeserítő, hogy milyen fluidan változik az ember megítélése. Hátborzongatóan furcsa voltam, egy aprócska siker után viszont már különlegesen izgalmas lettem. Nyilvánvalóan miután kidobta a pasija hazakerült a szüleihez, plusz egyedül kell nevelni a gyerekét, ami nagy terhet ró rá és sokat jelentene neki egy társ. Csakhogy nem akárki! Mert egy mozgó járműre felpattanni oly könnyű, nem úgy mint izomerőből megmozdítani azt. Hányinger.
  Egyes guruk ennek nyomán fejtették meg azt, hogy ez is jó példája annak, hogy akkor lehet sikeres valaki, ha nincs kiszolgáltatva a nőknek, hiszen mihelyst ez az együttható rendbe jött nálam, megváltozott minden. Nos... Szerintem ez maximum a emberi gyarlóságra jó példa. De ha már itt tartunk, pontosan hogy lehet ezt a kiszolgáltatottság mentes életvitelt egyedülállóként kivitelezni? - merült fel bennem a kérdés. Mert ez nagyon jól hangzott. Némi utánajárás után kiderült, hogy erre a zseniális tanács az, hogy kapcsolatokat kell létesíteni nőkkel. "Légy férfi, és vedd a kezedbe az életed irányítást!" Nohát! Ahogy az egyik ilyen mester mondta: "Mivel ismerkedési oktatással foglalkozom munkahelyi ártalom, hogy beszélgetést kezdeményezek a nőknél. Négy lányt szólítottam meg ismerkedési célzattal. Közülük egy lány nem akart ismerkedni, mert volt barátja. Hárommal viszont nagyon jót beszélgettem és elérhetőséget is cseréltünk. Röpke fél óra alatt megismerkedtem négy klassz nővel, és három elérhetőséget is adott. Elég jó, nem?"
  Még kamaszként, mikor sokkal naivabb és idealistább voltam, láttam egy előadást, amit egy hangmérnök tartott. Minden szellemi fejletlenségem ellenére azonnal megragadott és megértettem a mélységeit a mondandójának, így egy életen keresztül elkísért, bizonyos mondatait pedig szerintem egy ellenkultúrális forradalom zászlajára is ki lehetne tűzni. Nem csoda, hogy minden trágársága, szóismétlése, bárdolatlansága, mondhatni helytelen szóhasználata és nyelvbotlása, tehát összességében nem túlságosan jó megfogalmazása ellenére, bizonyos részeket szóról szóra megtanultam, amik közül a kedvencem a következő volt:
  "Persze egy csomó kurva nagy okos videót megnézel az interneten, ahol rettenetes sok díjjal arcok nyilatkoznak, hogy hát igazándiból az eszköz nem fontos, hanem az ember. Persze hogy én vagyok a piros gomb, ez egyértelmű. De az, hogy az eszköz nem fontos...(?) Persze hogy nem fontos, ahol van. Tehát amikor ők azt mondják, hogy az eszköz nem fontos, akkor nem arra gondolnak, hogy majd az olcsó kínai szemét jó lesz kompresszornak. Hanem arra gondolnak, hogy mit tudom én, az a harminc darab csúcskategóriás kompresszor, aminek darabja ötezer dollár és ott van a stúdióban, az jó lesz, nem kell azt variálni. Tehát... Mert érted, ez ugyanolyan, hogy bemész az autószerelőhöz és persze hogy van nyolcas kulcs. Hát jó hogy, nem te viszel. Tehát... Ez az alap. Persze hogy nem fontos az eszköz. Hát hogy lenne fontos? Érted... Kanállal eszel vagy kavargatod a levest, érted, tésztaszűrővel szűröd a tésztát. Ez... Ez nem fontos. Ezt mindenki tudja. Ebben nincs megfejtés."
  Persze hogy nem fontos az eszköz. Ahol van. Persze hogy nem számítanak a körülmények. Ott ahol adottak a körülmények. Persze hogy nem számít, sőt túlértékelt a tehetség a művészetekben, csak a gyakorlástól függ a végeredmény. Ahol van tehetség. Mert írhatok én napi húsz-harminc-negyvenezer leütésnyi szöveget, hogy majd közben fejlődök, de akkor sem fogom tudni definiálni vagy befolyásolni a generációmat, mert mindig is hiányozni fog belőlem az a plusz, amitől pofátlanul játékos lesz a szövegem. Vagy gyakorolhatok több tízezer órát egy hangszeren, attól még nem leszek nemzetközi művész. Megpróbáltam. Bizton állíthatom. Nem jött össze. Persze hogy nem számít az érzék egy kézügyességet igénylő szakmába. Ahol van érzék az ilyesmihez. És a lényeg: persze hogy nem számít a csajozásban, az ismerkedésben, a párkeresésben, vagy mindegy is hogy hívjuk ezt a folyamatot, hogy ki vagy. Ha vagy valaki. Vagy úgy egyáltalán nem számít semmi se, csak próbálkozni kell. Nyilvánvalóan jóbarát, én értem, hogy négyből hárman megadják a telefonszámukat és ezt tök természetes. Neked. Csak valaki másnak nem az.
  "Légy férfi, és vedd a kezedbe az életed irányítást!" Tök jó, megtörtént. Csak változást nem hozott. Naná, az érvelés ilyenkor úgy folytatódott, hogy ez csak kiragadott példa volt, többször kell próbálkozni a siker érdekében és a nagyobb merítésből több kapcsolat lesz. Bár ezzel önmagában kibújt a szög a zsákból és felszínre hozta, hogy bizony ember és ember - még ha egy bizonyos csoportba tartozókat mostanra már emberszámba se vesznek - között hatalmas szakadék tátong. De ha erre én plasztikusan azt mondtam, hogy már négyszázszor próbálkoztam és egyszer sem jött össze, akkor viszont már az volt a reakció, hogy persze hogy nem jött össze, mert egy kétségbeesett kapcsolatfüggő korcsnak tűnök. Világos. Négyszáz már sok volt. De ha csak háromszázkilencvenkilencszer próbálkoztam, akkor igazából még semmit sem tettem azért, hogy megváltozzon a helyzetem. Ennek a képtelenségnek még nyomasztóbb példája egy szórakozó helyi szituáció. Lemegyek. Bepróbálkozok ötször. Ez kevés. De ha hatszor, az már sok, mert látják rajtam, hogy kétségbe vagyok esve, tehát egy korcs vagyok. És ezt ismételhetem hetente a végtelenségig, vagy ameddig van pénzem, vagy meg nem öregszem teljesen eredménytelenül. És ez nagyjából össze is foglal mindent. Ahogy a klasszikus nyuszikás viccben volt: sapka, nem sapka. Vagy túl sokat próbálkozok, vagy túl keveset. Minden tettemmel, legyen az passzivitás vagy aktivitás az ördögi kör forgását tartom fenn. Csinálok valamit, az nem jó. Ha megcsinálom az ellentettjét, az sem jó. Bármit csinálok, az nem jó. Szóval? Tanulság? Ha meg ennek hangot merek adni - bármilyen színezettel, akár tényközlésként, akár elkeseredett felháborodásként -, akkor pedig a mindent vivő érv az, hogy "frusztrált vagyok", "sérült" meg "rossz tapasztalataim vannak".
  Tök jó! És mitől lettek rossz tapasztalataim? Én kértem őket, hogy legyenek? Sérült? Oké. És kérdem én, mitől sérültem meg? Mert a korrektségtől, a sikerélménytől, a kedvességtől meg pláne nem válik sérültté egy emberi lény. És frusztrált? Na ez a szó! Ettől külön kinyílik a bökő a zsebemben. Frusztrált. Ez érv. És habzó szájjal, sátáni kacajt hallatva röhögnek. "Érted? Frusztrált... Ha-ha-ha... Röhögjük ki! Frusztrált korcs!" Világos. Tehát innentől kezdve már nem az a lényeg, hogy mit gondolok a világról, és az sem, hogy mit cselekszek. Ergo körbe értünk és tényleg csak annyi számít, hogy ne legyek egy retkes frusztrált korcs.
  Tovább egyenlő: még az is jobb, ha egy manipulatív pszichopata vagyok, mert akkor legalább nem vagyok frusztrált korcs - még annak ellenére is, hogy onnan indultunk ki, hogy a tisztelet, őszinteség és kedvesség alap. Persze ha esetleg eddig merészkedtem, akkor égszakadás-földindulás volt, hogy kiforgatom mások szavait.
  De volt egy sokkal szofisztikáltabb kérdésem is, ami felkerülhetne a sírkövemre: "Mit kell éreznem?" Kitettem a szívemet, lelkemet, mindenre képes lettem volna és semmit nem kaptam cserébe. Mit kell éreznem ezek után? És ekkor a számtalanszor elhangzott válasz érkezett, hogy minden elutasítást pozitívumként kell megélni és minden rosszindulat le kell hogy peregjen. Igen, egy darabig ez működik. Csakhogy egy hatalmas tévedés történt: nem társfüggő voltam, nem kapcsolatfüggő, nem kapcsolatra rászoruló korcs, hanem egy egyszerű emberi lény, aki nem gyűlölte tiszta szívből a sikerélményt. Ennyi volt a bűnöm. Igen, örültem neki egy darabig és kellemes tapasztalás volt, hogy minden huszadik mocskosságra egy olyan elutasítás jutott, ami közben megdicsértek, hogy kedves vagyok és amit csináltam, az jól esett a másik félnek. Csakhogy egy idő után kiderül, hogy ahogy a focit gólra játsszák, úgy az élet más területei se működnek másképpen, ugyanúgy számítanak az eredmények, nem csak a kimondott és mostanra súlytalanná vált szavak. Mert az embernek alapvető fizikai igényein felül vannak lelki igényei is: kötődés másokhoz, a közösség érzése és még van pár, amik itt most nem számítanak. Igen bírom a magányt, mégis azt szeretném, hogy minden este széles mosollyal öleljenek át. És ezzel a legtöbben így vannak, pláne azok, akik ennek az ellentettjét hangoztatják, csak én hülye őszinte voltam.
  És ami a lepergést illeti... Igen, vannak emberek, akikről minden szitok lepattan és elvileg róluk kellene példát venni. Csakhogy ezeknek az embereknek nincsenek érzéseik és úgy hívjuk őket, hogy pszichopaták. Viszont ha valaki nem ebbe a csoportba tartozik, akkor azt igen is megtöri az, ha a kedvességét mocskossággal honorálják. Amennyiben tényleg ez a siker záloga. De legnagyobb sajnálatomra komoly tudományos szaklapok ezt megerősítették. És ez akkor is szomorú, ha nyilván messze nem mindenkire vonatkozik. Mert ez nettó kontraszelekció. Vagy az az elképzelés, hogy olyan cukik a pszichopaták meg aztán piszkosul vonzó a pofátlan magabiztosságuk, de egy kapcsolatban ugyan legyenek már végtelenül érzelmes? Mert ez olyan, mintha "csessze meg, egy álmatlanságban szenvedőtől várjuk, hogy aludjon." De ezt halál komolyan gondolják, miközben ez az idézet gyerekkorom egyik komédiájának gegje volt. Őrület. Ha pedig meg nem így működik ez a dolog - ami elképzelhető - és a világ nem is olyan rossz hely, akkor ez szimplán egy káros és megvalósíthatatlan tanács, mert senki nem tehet az érzéseiről.
  És ennek tükrében az is egy ostoba elmélet volt, hogy azért nem jött össze semmi, mert "túlságosan rá voltam feszülve, ami látszódott is rajtam", ahogy elmondták ezeregyszer. Mintha az elő sem fordulhat, nem létezhet olyan forgatókönyv, hogy korábban nem voltam ilyen és egy idő alakult ki ez bennem, amire teljes mértékben okom is volt. Vagy mikor nem voltam ilyen, akkor miért nem jött össze? De amúgy mindegy is...
  És mindezen a tényezőkre jött rá az introvertáltságnak nevezett világjárvány. Egyes klasszikus szerzők azt vizionálták, hogy a társadalom atomizálódása és embertömegek tudatos életstratégia jellegű szándékos elmagányosodása majd a virtuális világ forradalmi megjelenése után fog bekövetkezni. Azonban nagyon úgy fest, hogy tévedtek. Félreértés ne essék: ha valaki jobban szeret könyvet olvasni minden este, mint egy borzalmasan hangos helyen sok ember között ittasan táncolni, azzal semmi probléma nincs. Mi is ezt csináljuk. Csak éppen az introvertált szót beteg elmék sajátították ki, akiknek halál komoly dilemmát okoz, hogy éhen haljanak vagy pizzát rendeljenek, mert utóbbi esetben mégis csak telefonon keresztül kell beszélniük egy másik emberi lénnyel, ami elviselhetetlen szorongást okoz nekik. Igen, a társadalmi beilleszkedésre és majdhogynem az életben maradásra teljesen alkalmatlan szociofóbiások el kezdték az introvertáltság, mint emberi jellemet kisajátítani magukra és egyúttal normalizálni azt, ahogy élnek. Ez akkor is így van, ha egy közülük ír egy cikket magáról és az érzéseiről, a hozzá hasonlók meg körberajongják, hogy mekkora igazságokat osztott meg. Mert attól, hogy a szerencsétlen pedofilok alakítanak egy klubot, még a vágyaik nem fognak normalizálódni és a genetikai rendellenességük okán egy életen keresztül kielégületlen maradnak vagy a törvény ellen kell vétkezniük.
  A probléma mindenben az, hogy ezek az emberek elbarikádozzák magukat, amivel csökkentik a lehetőségeket, hiszen egy ismerkedési szituációban azonnal élnek - és még véletlenül sem azt mondom, hogy visszaélnek - az elutasítás adta lehetőséggel. Ami pedig ennél is fontosabb: ha valaki egy ilyennél próbálkozik be, annak garantáltan az a vége, hogy sütni fog róla az undor, ami iszonyatos kudarc annak, akiben tényleg a jó szándék munkált. Már akinek - és akkor a hogyan viszonyuljunk a másikhoz című okfejtéshez tértünk vissza. Mert egy érzéketlen szemétláda pont le fogja gittelni magasról egy ilyen szituáció végkimenetelét, de aki egy kicsit is foglalkozik azzal, hogy milyen érzést váltott ki vagy úgy egyáltalán mit okozott a másik embernek, az igenis rágódni fog, hogy mit rontott el, esetleg mondott-e bármi traumatizálót. Ezenfelül pedig a határtalan emancipációs folyamatban elértünk odáig, hogy ha egy nő válik ilyenné az teljesen természetes, verbálisan megsimogatják a kis buksiját, hogy milyen kis cuki, ha pedig egy férfi esik ebbe a betegségbe és kiderül ez róla, akkor rögtön kifejtik, hogy egy retkes korcs és soha nem lesz senkije, ha nem változik meg.
  És az utolsó okosság, amit megkaptam, hogy mindenki a saját tempójában halad az életben, nem vagyok semmiről sem elkésve és tartsak ki, "majd visszakapom az élettől, mert a karma így működik" - magyarázták, szinte üvöltötték a hithű liberális agnosztikus ateisták. Ez az egyetlen mondat az egészet összefoglalja. Ezen a ponton már tényleg nem tudtam eldönteni, hogy röhejesen szánalmasak vagy szánalmasan röhejesek. És mi van akkor, ha nincs több időm? - kérdeztem. De a válasz már nem is számít, mert egyet mondhatok: meghaltam és ez már a túlvilág, ennek tekintetében pedig bizton kijelenthetem, hogy nem, az életem folyamán nem kaptam vissza semmit a világtól, se kedvességet, se tiszteletet. De ha vissza is kaptam volna, akkor hogyan és milyen formában? Hogy majd beérek és beállok a sorba azon férfiak közé, akik a múlt hiányosságait úgy igyekeznek bepótolni, hogy negyven felett az utolsó éveiben járó tinédzserekre meg a fiatal felnőtt húszas csajokra vadásznak és tucatjával viszik haza őket? Mert ez esetben sajnálom... De nekem nem erre volt szükségem. Ez számomra értéktelen kárpótlás lett volna. Nem lógni akartam a levegőben, gyökértelenül, hiába sütötték ezt rám. Nekem egy társra volt szükségem, akire számíthatok a bajban, az élet viharában, aki megölel még akkor is, ha minden más összeomlott körülöttem. Akit tisztelhetek, becsülhetek, akivel összeforr a sorsunk, együtt építünk fel valamit, együtt öregszünk meg.
  Tehát ezek fényében mit kellett volna mondaniuk? Talán be kellett volna vallaniuk az igazságot: hogy túl sok az együttható, zavaró tényező, bármi közbe szólhat, nincsenek mindig működő receptek. Tehát a párkapcsolati piac semmi más, csak egy kontinenseken átívelő lottósorsolás. Se több. Se kevesebb. Csak a szerencse számít. Vagy találkozol olyannal, aki szeretne tőled valamit, vagy nem. Igen, lehet javítani a helyzeteden, de száz százalékos ráhatásod soha nem lesz az egész folyamatra. Punktum. És ha ezt a választ megkapom, akkor biztosan elcsüggedek. De ezzel együtt tudomásul tudom venni, hogy az élet ilyen. Igazságtalan. Azt viszont képtelenség elfogadni és csak rettenetes indulatok kelt, mikor érvelésnek nem mondható önellentmondó magyarázatokkal aláznak, csesztetnek, frocliznak évekig, hogy én vagyok a világ szégyene, még akkor is, ha az ő keretrendszerük szerint mindent megtettem a siker érdekében és mégse jutottam semmire se. De nyilvánvalóan azért történt ez, azért bántotta őket a mondandóm, mert a tudatalattijuk nem akart hinni a szemének, és olyan undort éreztek, hogy mindenáron tagadásba menekültek. Különben be kellett volna látniuk, hogy bárki rácseszhet, akár ők is. Ehelyett az emberiség odáig züllött, hogy a rossz hír hozóját büntetik a rossz hírért.
  Köztes megoldás gyanánt a pofámba lehetett volna vágni, hogy át lettem verve és az én hibám, hogy évekig hallgattam a hülyítést és végül bevettem. Nem kellett volna a megromlott kapcsolatomnak véget vetnem, mert biza majdhogynem evolúciós különbségek vannak az emberek között. Lehet hogy valakinek az egyedülálló lét rendkívül pezsdítő szabadságot nyújt, ami arról szól, hogy rengeteget randizgat, amik fele akár paplanok alatt végződik, sőt az igazán nagy királyok egyszerre két nőt is be tudnak vinni az ágyukba. De valakinek egy kínkeserves szenvedés. És erre nyilván van egy szalon válasz, ami egy baromság. Mert biztosan lehet hogy valakinek azért teher ez az élethelyzet, mert jobban szeret egyedül lenni, ami erőst súlyosbító körülmény. A magam részéről azonban soha nem voltak kommunikációs problémáim, minden pszichológiai teszt szerint extrovertál személyiségem van és mindezt a hajamra kenhettem, mert semmit se segített. És nem, nem volt jó újra és újra ugyanazokat a köröket futni teljesen feleslegesen, eredménytelenül. Egyenesen a kiégésemhez vezetett. Sokan nagyon elmésen kieszelték, hogy ez azért van, mert nem vagyok túl a korábbi barátnőmön. De, túl voltam rajta, csak éppen mikor már években számoltam azt, hogy mikor nyúltam nőhöz utoljára és konkrétan nem emlékeztem, hogy milyen érzés, akkor már aranykorként tekintettem vissza azokra az időkre, mikor legalább egy veszekedésekkel teli távkapcsolatra futotta.
  De tovább megyek. Talán még ezek beismerésére se lett volna szükségem. Mert meglehet, hogy én is tévedtem. Hiszen attól, hogy a világképük több sebből vérzett, mint én a Pokolban egy keményebb nap után, még nem feltétlenül volt nekem igazam mindenben és ennek tudatában megelégedtem volna azzal a válasszal, hogy "Ne haragudj meg! Dunsztom sincs. Bárhogy is nézzük, jól csinálod, többet érdemelnél, valami mégsem stimmel és ennek az okát nem tudom." A tapasztalatok szerint viszont ezzel is túl sokat vártam el.
  És ez a sok baromság azért volt fontos, mert ezek nyomorítottak meg. Nem a kudarcok. Még ha azok sem estek  túl jól.
  A végső csapást mégsem a mocskolódó szavak adták, hanem egy szép történet.
  Volt egy lány. Egy könyves boltban dolgozott. Volt benne valami nagyon különleges. Öltözködésében egyszerű volt, vagy inkább egyenesen fiús, egyfajta férfias határozottság meg lazaság sugárzott a kiállásából, de közben mégis lányos kedvesség és nem tolakodó, visszafogott közvetlenség járta át a viselkedését. Nem voltam a bolt rendszeres látogatója és mivel nem voltam belebolondulva, így nem is csináltam úgy, mint egy titkos hódoló, őrült rajongó, kukkoló, de minden egyes alkalommal, mikor ott jártam egyfajta különös érzelem járt át, ami a nondirekt szimpátia és az "azt a mindenit, ő életem szerelme" érzések ötvözete volt. Egyszer aztán úgy alakult véletlenül, hogy mikor ott jártam megkérdezte, hogy tud-e segíteni, mert látványosan nem találtam a polcokon, amit kerestem. Miután segített megköszöntem ezt neki, elmentem, majd hirtelen felindulásból vettem egy sütit, visszatértem hozzá és odaadtam neki. Bár közeledett a záróra, ami jó okot adott a kedveskedésre egy hosszú munkanap után, de ettől függetlenül a pénztárnál állt, így nem nagyon volt időm szerelmes ódák zengésére. Utólag visszagondolva, talán jobb is volt ez így. Pár nappal később részben szintén véletlenül a munkaideje után egy ruhaboltban láttam meg, mikor már ideálisabb volt a szituáció. Ahogy odamentem hozzá meglepetődött, de határozottan emlékezett rám, mert meg is kérdezte, hogy megtaláltam-e azt a könyvet, amit kerestem. Beszéltünk jó néhány mondatot, nevettünk egy picit, kissé zavarban volt, de teljes mértékben jól érezte magát. Abszolút egy romantikus filmbe illő jelenet volt és ami azt illeti én tényleg mindent tökéletesen csináltam, ami a helyzet hangulatán érződött is. De persze kiderült, hogy már van barátja. Őszintén zavarban volt, hogy ezt kellett mondani, viszont hozzátette, hogy emiatt ne érezzem rosszul magamat, mert nincs senki homlokára ráírva, hogy most éppen van-e valakije vagy nincs, amiről még pár szót váltottunk és megjegyezte, hogy a gesztusom nagyon figyelmes volt, majd elbúcsúztunk. Elfogadtam a helyzetet intelligens ember módjára és nem produkáltam monumentális kiborulást vagy összeomlást. Csak órák elteltével, a buszon hazafelé zötykölődve kezdtem érezni valami nagyon vészjóslót. A szívembe üresség és keserűség kezdett szivárogni. Nem haragudtam rá. Miért is tettem volna? Magamra se. Nem volt rá okom. Sőt ezt az emléket megőriztem magamnak egy életre, hogy milyen kellemes volt. De ettől függetlenül megállíthatatlan kőgolyó módjára lapított ki az érzelmi felismerés: ez az életem.
  Ha jól csinálok mindent, de egy rohadékkal futok össze, akkor a sárgaföldig aláznak. Ha egy banánhéjon elcsúszok, valami apróságot elrontok, akkor a hibám tízezerszeresen bosszulja meg magát és onnantól kezdve felesleges azon gondolkodnom, hogy talán a létező leginkább hozzám passzoló lányt nem fogom soha megismerni. Egyszerűen minden egyes kimondott szavam és apró cselekedetem egy olimpiai döntő fontosságával és súlyosságával vérteződött fel egy idő után. De ebben a szituációban kiderült, hogy ha teljesítem is a feladatot, akkor az élet közli velem, hogy amúgy az aranyérem nem is létezik. Ha sikerül mindent tökéletesen csinálnom és sok ezer csalódás után tényleg találkozok egy olyan emberrel, aki egy spontán emberi közeledésre kedvesen és korrekt módon tud reagálni, akkor is megszívom. Szóval mindig megszívom.
  Ekkor jött el az a pillanat, hogy az élet méltóságteljesen bekopogtatott hozzám és benyújtotta a számláját. Tételesen fel volt sorolva, hogy x év nemi élet nélkül, y év csókolózás és ölelés nélkül, z év bárminemű sikerélmény nélkül. Az persze nem szerepelt a számlán, akár visszajáró formájában se, hogy én mit tettem ezek elkerülése végett, vagy ha már itt tartunk, akkor az, hogy a számlán szereplő tételeket nem én hoztam össze és evégett nem nekem kellene megfizetnem. De az élet kegyetlen végrehajtó és nem kérdez. A végösszeg helyén pedig a szexfüggőségem maximális újra felpörgése és egyidejűleg impotencia kialakulása szerepelt. Hiába tartottam vissza tiszta erőmből, egy vadállat tört be az elmémbe, akit megfékezni képtelen voltam. Pontosan tudta, hogy mi kell neki, csak nem kaphatta meg. Így a lelkem csak az útjában állt, így azt felzabálta.
  A folyamatos vágy a kielégülés iránt, ami elvileg természetes, de a valóságban nem kaphattam meg egy értelmetlen és értelmezhetetlen katyvaszban keveredett össze. Egy szellemi autoimmun betegségem lett. Szexuális pszichózis. Egyszerre vágytam rá ösztönszerűen, imádtam és undorodtam tőle. Zsinórban sok ezernyi önkielégítés után jött sok ezernyi olyan önkielégítés, amik felértek egy keresztre feszítéssel, mert muszáj volt csinálnom, de örömet már nem leltem bennük. Minden egyes alkalom előtt, közben és után bőgtem, hörögtem, mintha haldokolnék, vertem a fejemet az asztalba, harapdáltam az alkaromat, martam a testrészeimet, ahol csak tudtam, a fogamat csikorgattam, a hajamat téptem, az arcomat karmoltam, annyira, hogy csoda, hogy egyszer nem nyomtam ki a szememet.
  Végül belefásultam. Szétmart belülről, mint a sósav. Kiégtem. És ellobbantam.
  A húszas éveim nagyja azzal ment el, hogy a fantáziámban játszódott le minden, sőt minden is, így égtem ki és így értéktelenedett el a szexualitás számomra. A távolsági buszon is kivertem, ha megjött hozzá a kedvem, mert megsemmisült az ingerküszöböm, miközben mindennél jobban vágytam rá, mert a fordított arányosság elvén, ahogy egyre inkább lejjebb tettem a lécet és már mindegy volt, hogy kivel hoz össze az élet, úgy egyre többeket kívántam meg, így aztán a végén már mindenkiből kapni akartam, csak éppen senkiből sem kapta. Ennek következtében fizikálisan úgy kiéheztem, mint egy hadifogolytábort megjárt veterán, aki annyit nélkülözött az ínséges évek alatt, hogy hazatérése után sem tudott jól lakni, bármennyit evett, korgott a gyomra.
  Nagyjából olyan formán öltött ez testet, hogy mindenféle extrém perverz baromság teljesen természetessé vált számomra, miközben soha nem volt bennük részem. A híresen jó memóriám pedig hirtelen rossz lett, mert elviselhetetlen volt visszaemlékezni és visszavágyódni a különleges élményekre, kalandokra, és még ezeknél is kíméletlenebb tortúra volt az elszalasztott lehetőségeken gyötörni magam sok év távlatából. Minden a fantáziámban rekedt meg, ahonnan már ki sem tudtam szabadulni. Mert egyszerűen ilyen az ember. Hozzákopik a körülményeihez. És ekkor már azt sem tudtam elképzelni, hogy valakivel hosszútávon legyek együtt, mivel azt szoktam meg, ami a fejemben van, a fejemben meg minden nap mással voltam. Így gyakorlatilag képtelenné váltam arra is, hogy kötődjek valakihez, miközben pont hogy erre vágytam mindig is.
  Ezen pont után már, ha adódott volna lehetőségem, akkor sem tudtam volna vele élni, hiába volt meg a tudásom, hogy mit kell csinálnom. Ahogy elmagyarázhatják egy munkavédelmi oktatáson, hogy mit kell tenni földrengés esetén, mikor bekövetkezik tizenhat és fél évvel később előrejelzés nélkül a természeti katasztrófa, még ha emlékeznék is a tanultakra, akkor is impulzusból, félelemből és tudattalanul fogok reagálni éles helyzetben, nagy valószínűséggel a létező legrosszabbul. De ha mégis tudtam volna élni vele, akkor sem élveztem volna. Undorodtam volna tőle, hogy muszáj csinálnom. Muszáj, mert ha nem élek vele, talán soha nem lesz újra lehetőségem rá. Így egy köztes állapotban megrekedtem. Bármi másnak jobban örültem volna - alkohol, drog vagy játék szenvedélynek -, de az lett a génjeimbe programozva, hogy csak a szexualitás által tudok lazítani és kikapcsolódni, aminek a totális hiánya felőrölt és meggyűlöltem.
   Ez volt az utolsó szög a koporsóba. Mert amíg csak az átlagos szexuális zavaraimról próbáltam beszélni, már akkor is olyan szintű elfogadással találkoztam, vagy inkább falakba ütköztem, hogy ez semmiség, hiszen minden férfi ilyen. Egy szexfüggőre csak annyit kell mondani, hogy férfi. Annyit mondtak szeressem magamat olyannak, amilyen vagyok. De hogy hogyan? Hogyan szeressem magamat, miközben a testem a legnagyobb ellenségem? Erre nem kaptam választ. Azt a kegyetlen kettősséget, hogy valamire egzisztenciálisan szükségem van, de ha már megkaphatnám se tudnék vele élni, mert megnyomorítottak, még magamnak sem igazán tudtam megmagyarázni. Csak az alkoholallergiás alkoholista jutott az eszembe, esetleg az az ember, aki fél a tűtől, miközben rendszeres allergiainjekciókra van szüksége. Így maradtam végleg egyedül. A velem született vágyaim, legminimálisabb egzisztenciális igényeim miatt derogánsan bélyegeztek meg és az abból fakadó krízist kérdőjelezték meg. 
  És lehetne mondani, hogy azért volt mindez, mert rossz embereket kerestem. De nem volt jó ember. Mikor kórházba kerültem gyakorlatilag minden áron diagnosztizálni akartak depresszióval, természetesen sablon tesztekkel, így az igazi problémám egy mondat erejéig merült fel, mikor a tündéri pszichológus csaj megkérdezte, hogy: "És változás volt a szexuális életében?" Erre mit lehet válaszolni? Nem, nem történt változás. Szökőévekben, sőt lassan évtizedekben számolom már azt, hogy mióta nincs szexuális életem, más sem jár a fejemben, minden másnap ezzel álmodok, miközben a gőzt nem tudom kiengedni és ez a koncentrációs képességeimet úgy tönkretette, hogy egy elég magas fokú figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar alakult ki bennem, de hát ez nem számít, mert nem történt változás a szexuális életemben. És ez már nem az egységsugarú értelmiséginek mondott ostoba prolik válasza volt, hanem az orvostudományé.
  Így utáltatta meg velem a Pokol a szexet. Azt éreztem, hogy amit érzek, az bűn, természetellenes és csak valami gonosz szellem költözött belém. Így hasadt le rólam a személyiségem egy szelete, ami természeténél fogva képtelen volt elfogadni az utálatot. És mart a bűntudat: ha ezt tudom előre, hogy eddig süllyedek, hogy egyáltalán lehet eddig süllyedni, hülye leszek kiszállni a megromlott párkapcsolatomból. Még hogy egy rosszul működő párkapcsolatnak több a negatív, ártó hozadéka, mintha egyedül lennék... Éveket vettek el az életemből... Mintha börtönbe zártak volna...
  Visszanézek és szomorúsággal vegyült csodálatot érzek. A szomorúság oka nyilvánvaló. A csodálaté meg... Az a tény, hogy a szexfüggőségem mellett több ezres nagyságrendben lettem elutasítva - vagy az sem kizárt, hogy ha mindent összeszámolnék, akkor ez a szám elérné a tízezret is, és hiába tűnik ez túlzásnak vagy abszurditásnak, mert ez akkor is megtörtént - és mindezek ellenére fogalmam sincs hogyan, de nem bomlott meg az elmém és nem csak gyűlöletet vagyok képes érezni egy csoda.
  Persze ha valaki belelátna a fejembe, vagy az én szememmel látna, akkor rögtön rávágná, hogy én vagyok a legelmebetegebb ember a világon. Ami nem igaz. Mármint... Még csak ennyi sem kellett hozzá, hogy ezt gondolják rólam és hallgathassam a fél életemen keresztül. De tényleg az lennék? És nem azzal az ostoba közhellyel akarom elütni a kérdést, hogy mindenki a maga módján kicsit őrült. Hanem az életem folyamán megannyiszor előfordult, hogy minden komoly okom meg volt rá, hogy erőszakra juttassam az elnyomottságom, megöljek valakit, mégsem tettem semmit. Csak arra volt okom, hogy annak a rohadéknak, aki kifosztott anyailag, felgyújtsam a házát, mégsem tettem meg. Csak arra volt okom, hogy megbosszuljam a riherongyok mocskosságait, mégsem tettem. Most itt van a lehetőség, hogy van valaki az életemben, aki megbízik bennem és ezt kihasználhatnám arra, hogy megcsalom, mert úgy se derülne ki egy jó alibi esetén, pláne ha már önként jelentkezők akadnak és akkor valódi nagy mellekkel játszadozhatnék szex közben és minden korábbi sérelmemért kiengedhetném a gőzt, hogy kissé megetessem a rosszabbik énem étvágyát, hogy ne bújjon elő lidérc formájában, mégsem teszem. Mert lehet hogy megnyomorítottak mások, mégis a saját akaratomból cselekszem.
  Azzal dehonesztáltak, hogy ha egyszer lesz valakim, akkor a "problémáim" miatt a kapcsolatunk hitvány lesz és ez a változás semmiféle bajomat nem fogja megoldani az életemben. Hogy valójában nem társra, hanem terapeutára lenne szükségem, hogy elmondjam neki rohadt drágán azt, amit mindenki másnak és ugyanúgy ne történjen semmi változás, csak idegnyugtató gyógyszereket írjon fel raklap számra. Miközben az igazán bölcs emberismerők sem tudnak mást mondani, csak azt, hogy a felgyülemlett szemét nem fog soha megszűnni és amit egyszer átélt az ember, az vele marad élete végéig, ily módon pedig nem megszüntetni kell a problémát, hanem meg kell tanulni elviselni és együtt élni vele. Annál pedig nincs erősebb kezelés, minthogy valaki mellettem áll és azt tudom neki mondani, hogy megint valami rossz készülődik a fejembe, kérlek, ölelj meg, csókolj meg, főzzünk közösen valami finomat, hogy másra tudjak gondolni, menjünk el sétálni, ha nincs kedved sétálni, akkor csak bújunk be az ágyba és simogassuk egymás hátát. Hogy elmondhassam akkora hatalmas szívvel, akár a keleti sztyeppék, a kijevi nagykapu, vehemens elánnal, hogy mennyire szeretem őt, hogy mennyi minden szemétség történt velem és nem tudok értük megbocsájtani, mert nem lehet, de ennek ellenére azokkal is vannak szép emlékeim, akik kicsesztek velem és ezekre a történetekre nem tudok rossz szájízzel gondolni, mert nem is szabad, és hozzám közel állók is okoztak fájdalmat, amiket pedig nem hagyom, hogy megszépítsen a múlt és mindezek mérhetetlen ambivalenciája maguk alá temetnek, felőrölnek, de nem hazudhatok magamnak, mert másképpen nem lehet és nem érdemes élni. Igen, ezek miatt tele van a fejem villámcsapást okozó retkes körmökkel, lelkekkel táplálkozó lidércekkel, élve megnyúzott nőkkel, de emiatt nem vagyok rosszabb ember senkinél se és senkit nem bántok - nem teljesen úgy, mint a jóképű és gazdag menedzser, akinek szépségkirálnyő a felesége és nincsenek indulatkezelési problémái, csak lobbanékony a természete. De ugye rám más szabályok vonatkoznak...
  Nyilván a nagy többség véleménye messze nem ez. Ezért is csodálkoznak rajta, nem értik, hogy miért van velem együtt, mert csak azt látják, hogy fura vagyok, vagy azt sem kizárt, hogy veszélyesnek tartanak, pláne olyanok után, mikor két hétig elmentem hazulról. De ő értette. Hogy egyszerűen nincsenek tökéletes jellemek a világon. Ha egy matematikai feladványként tekintünk valakire, akkor a képlet végén minden esetben lesznek pozitívumok és negatívumok egyaránt. Minden pozitívum visszafele is elsülhet és egy nem túl imponáló tulajdonságnak is lehet haszna. Vannak akik első ránézésre tökéletesen boldogok, aztán egyszer csak lelép az egyik fél, mert talált jobbat magának. Mint mikor egy csaj kijelentette kategorikusan, hogy "Szeretem a férjem. Pont.", majd néhány hónappal később meg nevetve közölte, hogy "Kaptam egy gyönyörű határidőnaplót a férjemtől. Rögtön bele is írtam a válóper első tárgyalását." Neki ennyit jelentett. Jött, aztán ment, és az egészen csak röhögött. És ez akármikor akármelyik féllel előfordulhat, mert a párkapcsolati piac soha nem lankadó pszichotikus versenye a pálya jobbik részét is belengi. Belengi a világot az, hogy mindig van jobb és még csak nem is kell érte karnyújtásnyira se menni, mert kattintásokra és pöccintésekre van, ezért minden nap a legjobbnak kell lenni, különben kidobnak.
  Viszont nálam ez nem fordulhat elő. A kudarcaim miatt odaadóvá váltam. Soha nem hagynám el és az utolsó csepp erőmig küzdenék értünk, bármi állna az utamba megoldanám és mindeközben tiszteletben tartanám a határait, döntéseit. Teljesen alárendelem magamat a kapcsolatunknak, de nem telepszek rá az életére. Ennek a fajta hűségnek, pedig hatalmas értéke van manapság. És nem élek a duplagondol segítségével elsajátított érzéketlen hazugságokkal, amiket még én is elhiszek, hanem kőkeményen őszinte és transzparens vagyok. De ennek meg van az ára, ami gyenge pillanatok és nehéz napok sokaságában realizálódik. Ő ezt az árat hajlandó megfizetni, elfogadja, hogy mindez hozzám tartozik és nagyon nem vagyok tökéletes. Nem mindent, nem hisz el mindent, nem buta vagy naiv, bizonyos hülyeségeimet ki kellett gyomlálni, de mindent nem lehetett és ezekkel együtt kell élni. De ezek elfogadásával kötődöm hozzá annyira, hogy hamarabb mennék vissza a Pokolba négykézláb, csúszva-mászva, mint hogy őt bántódás érje vagy csalódást okozzak neki. Mert megmentette az életemet.
  Szememből egy könnycsepp újra kicsordul.
  Igen, megmentette az életemet. De ezt soha nem mondtam neki. És soha nem is fogom. Mert ő ezt nem így élte meg. Hiszen valójában semmi többet nem tett, csak egyszerűen meglátta bennem az értékeket, a pozitív tulajdonságokat és adott egy esélyt. Számára ez egy egyszerű szerelmi történet. És szeretnék én is úgy viselkedni, mintha mi sem lenne ennél természetesebb. Átlagos emberként tengetni a napjainkat. De időről időre belegondolok, hogy hol lennék most nélküle. Nem tudom reálisan nézni a helyzetemet, de életem lehetséges alternatív útvonalain elszörnyedem. Innen nézve azt hiszem megtanultam a leckét és képes lennék önmagamat elárulva hideg szívvel flörtölgetni reggel, délben meg este, aminek következtében rendszeresen fel tudnék szedni valakit, legeslegrosszabb esetben elvált, egyedül élő, magányos negyvenes, ötvenes, hatvanas éveiben járó nőket. Egy idő után hozzászoknék az együttlétek utáni ürességhez és letargiához. Vagy talán elmúlna. És nyakig gázolnék a nihilben. Nagy kanállal habzsolnám az életet. Cserébe teljesen értelmetlenül. És legbelül boldogtalan lennék. Ironikus módon minden egyes este úgy aludnék el, hogy rettegnék attól, hogy ki vagyok szolgáltatva másoknak, miközben most egyetlen ember kezében van az életem és teljesen biztonságban érzem magam. Esetleg... Bele sem merek gondolni. Reszket minden tagom. Még mindig egyes egyedül szenvednék, kínlódnék, kényszeredetten vergődnék, bénán kezdeményeznék már házas fiatal nőknél, akikről később derül ki a családi állapotuk és ahogy szembesülnék azokkal, akik még nálam is rosszabbul néznek ki és elcseszettebb helyzetben vannak, a szívem is összeszorulna a sajnálattól. Emberi nyelveken leírhatatlan az a mértékű megkönnyebbülés, hogy már nem kell ezzel foglalkoznom, nem az állandósult rettegésben kell élnem, hogy ha megbetegszem senki nem vigyáz majd rám és egyedül fogok meghalni, úgy hogy nem fogja közben senki a kezemet. És nélküle nem tudtam volna a közösségi médiás felületekről eltűnni, amiből annyira ki akartam szállni, mert semmit nem lehet megvitatni, különösen azt a láthatatlan problémát, ami engem és sok hozzám hasonlót sújtott. Igen, ez volt az a pont, ahol végleg eldöntöttem, hogy erre nincs erre szükségem.
  De a megkönnyebbülésbe egy adag borzalmasan nyomasztó fekélyesség keveredik. Az a tudás, hogy mindez csak a véletlen okán van így. Az ég világon semminek semmi értelme nincs. Az egész csak egy rohadt nagy baromság. Világunk minden létező világok legrosszabbika. Nyilvánvalóan egy elmebeteg teremtmény szüleménye. Szokták mondani, hogy a sors iróniája milyen... Szerintem ilyen nincs. A sorsnak nem iróniája van, hanem mély deviáns cinizmusa. Mikor mindent tökéletesen csináltam, akkor még a gusztustalan lotyók is elhajtottak. Aztán... Soha nem mondtam ezt ki, még magamban is elfojtottam, talán mert azt sulykolták belém, hogy ez egy káros gondolat vagy csak nem akartam a kapcsolatunkat terhelni ezzel és mikor eszembe akar jutni, egyszerűen ráerőszakolom a gondolataimat ujjgyakorlatok fejlesztésére, de úgy néz ki eljött az igazság pillanata: nem tisztem felülbírálni a döntéseit és érzéseit, de nem érdemlem meg őt.
  Nem tudok rá egyetlen rossz szót sem mondani. Egyszerűen tökéletes. És mikor először találkoztunk akkor egy ronccsal találkozott. Összetörve. Darabokban. Egy emberi hulladékkal, aki magzatpózban nyüszít a földön, mert nem tud erektálni, miután meg sikerül neki és orgazmusa van, akkor meg azért teszi mindezt a szégyenletességet. Semmi oka nem volt arra, hogy meglássa bennem a jót. Azt a kevéskét, ami megmaradt bennem. Az ég egy adta világon semmi oka nem volt arra, hogy velem maradjon. Nem is értem miért tette. Nálam ezerszer jobbat talált volna magának bármikor. Mégis mellettem maradt.
  És erre az sem magyarázat - még ha tényleg így is van -, legfeljebb gyenge kifogás, hogy megértette, hogy ami bennem van az nem gyengeség, hanem erő. Hogy akarom a jót, a javulást, a felépülést, értem a világot, tudom, hogy akarat nélkül nincs változás, hogy ez rajtam is múlik. Hogy felismertem a régi és a mostani életem között a különbséget, hogy korábban hiába volt meg az akarat bennem, mert az kevés volt, hiszen az önmagában szinte semmi, viszont vele együtt már majdnem minden és ezzel elérhetővé vált a kvantumugrás lehetősége, amellyel ki tudok szabadulni a Pokol eseményhorizontjáról.
  Értelmezhetetlen iróniával viszont nem csak őt nem értik, hogy miért vagyunk együtt, hanem engem se. Nem csak önreklámok keretében közölték már, hogy jobbat érdemlek. Páran sóhajtozva, irigykedve jegyezték meg, hogy olyan nőket is megkaphatnék, akikre a többségnek csak csoroghat a nyála és nem értik, hogy miért gondolkodok olyan begyepesedetten, mint egy zsémbes öregasszony.
  Minden a feje tetejére állt. Mikor többet érdemeltem volna, akkor semmit nem kaptam és azt sulykolták belém, hogy a világ igazságos és nem tettem eleget a boldogságomért. Most, mikor boldog vagyok, azt szajkózzák, hogy többet érdemelnék.
  De minden hiába. Vele gyakorlatilag mindent megkaptam, mindennek tökéletesnek kellene lenni. És még sincs rendben semmi se. Nem azért, amit mások hangoztattak, miszerint először magamban kell rendet tennem és csak utána lehetek boldog. Hanem amikor ezzel az üres, igaztalan lózunggal csesztettek, valójában nekem volt igazam, az igényeim jogosak voltak és igazságtalanság ért: sokszor jobb lett volna egy kellemetlen reggel, mint egy magányos éjszaka, annak érdekében, hogy ne süllyedjek annyira mélyre, ahonnan már nincs vissza út. Nem azért voltam egyedül, mert ilyen vagyok, hanem az egyedüllét tett ilyenné, egy bizonyos idő elteltével. De az, hogy ez talán lehetséges senki fejébe meg sem fordult.
  Pontosan úgy, ahogy a közmondás tartja: "jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok". Jobb lett volna. Beértem volna kevesebbel, amit akkor meg is érdemeltem, nem is vágytam és vártam többre, a tökéletesre. Utólag megkaptam, de akkor már nem érdemeltem meg. És ezért nem elég már semmi. Túl későn jött ez. Túl későn következett be. Mennyiszer elhangzott az életemben: "túl kevés, túl későn". Valójában ha valami túl későn érkezik, akkor annak a valaminek a mennyisége, minősége, bárminemű tulajdonsága irrelevánssá válik. És végtelenül szégyellem magam, hogy egy korábban bekövetkezett hiányt nem tudok pótolni, ebben tönkrementem. Szégyellem hogy ilyen vagyok, még annak tekintetében is, hogy valójában önhibámon kívül váltam ilyenné.
  Mindent megkaptam és most mégis itt vagyok. Egy láthatatlan, de nagyon is létező és valóságos ellenséget kell legyőznöm. Nincs ennél borzalmasabb dolog a világon. Direkt távol tartottam magam mindentől, hogy ne essek kísértésbe. És most mégis itt suttogja a fülembe, hogy éld ki magad, most vagy fiatal, bánni fogod, ha kihagyod. Az igazság azonban az, hogy ő maximálisan kielégít, kiteljesedem vele szexuálisan és minden más gondolatom csak mesterségesen felgerjesztett vágyak sokasága. Délibábok, amik tévútra visznek. Olyanokra, amiket már egyszer megjártam. Élek a lehetőséggel, ami később tönkreteszi a kapcsolatomat és mikor vége lesz, akkor hirtelen megint minden lehetőség felszívódik és újra azon kapom magam, hogy egy hatalmas csattanást halok mögülem és ahogy hátranézek egy ormótlan bezárt vaskaput látok. És újra a Pokolban vagyok. Majd visszarugdosnak a reménytelenség sötét gödrébe, ahonnan nem lehet kimászni.
  Mindezek ellenére hiába győzködöm magam, egyszerűen képtelen vagyok az eszemre, avagy a másik énemre hatni. Mert lehet hogy tévúton jár, de érzelmileg nem téved. És nincs vele bírás, se alkudozás. Feszengek, erőlködök. Egy állóháború zajlik bennem, amiben én állok vesztésre. Ennek felismerése pedig egy nagyon sötét gondolatot indukál bennem, amitől a hideg futkos a hátamon.
  Menekülnöm kell. Igen. Nem akárhogy. Öngyilkosnak kell lennem. Még azelőtt, hogy csalódást okoznék neki.
  Nagyon fiatalon, mikor még fekete és fehér volt a világ, mint mindenki más, én is azt gondoltam, hogy egy harcnemzőn meghalni milyen magasztos esemény. A harc, a háború, egy csata hevülete idealisztikusnak tűnt. A heroizmus mindent felülmúló értékkel rendelkezett. Aztán egyszer egy előadás hallgatása közben döbbentem rá, hogy ez egyáltalán nincs így. Nincs abban semmi szép, ha az ember teste széttrancsírozódik és búcsúztatás nélkül távozik e világról. Teljesen felesleges és értelmetlen az ilyen halál. És végül jött a Pokol. Meg ami most van. A hősi halál pedig igen is vágyni valóvá nemesült. Ahol tisztán látszódnak a tettek, ahogy ember ember ellen feszül és így a küzdelem megfoghatóvá válik, megfoghatóságában pedig alakíthatóvá, ahol bátrak, merészek és erősek emelkednek ki a csatamezőn és ami a legfontosabb, hogy a gyenge élete pillanatok alatt kihuny, nem pedig hosszú évek alatt, teljesen felesleges ellenállás után, lassú és kínkeservesen fájdalmak közepette sorvad el, ahogy érez egy szilánkot az agyában, ami meggátolja a cselekedeteit, de mivel nem lehet megfogni azt a szilánkot, így tenni sem lehet ellene, míg végül az alattomos gerilla harcban alulmarad. Haraphatja az ajkait, verheti a fejét a asztalba, ütheti ököllel a falat, a szilánk nem fog mozdulni. Olyan egyszerűnek tűnik kiszedni onnan és mégis lehetetlen.
  Így hát mit tehetek? Ha pillanatok alatt ölne meg, ha már úgy is ez a célja, akkor hagynám neki. De ha nem így teszi meg, akkor miért ne tehetném meg én...? Nem hagyhatom, hogy kivéreztessen és úgy végezzem, hogy meg vagyok fosztva minden emberi méltóságomtól. Akkor inkább öngyilkos leszek, emelt fővel, becsülettel. Már így is örök életemre egy nyomorult roncs maradok. Semmi több. Ebből már nem lehet kijönni.
  De nem. Nem érdekel. Nem tehetem meg. Fel kell állnom. Fel kell állnom miatta. Úgy döntök, hogy túlélem. Bármi áron. Igen, felkészültem hogy életben maradok. Harcolok!
  Ahogy el kezdek feltápászkodni élénken képkockák peregnek a szemem előtt, olyanok, amiket láttam már és örökre belém égtek, illetve olyan aberráltságot súroló elképesztően perverz szkeccsek, amiket én találtam ki és imádtam volna őket megvalósítani. Ááááá...! Nem! Nem! Nem! Ez nem én vagyok! Az anyátokat! Takarodjak a mocskos undormányotokkal együtt a fejemből! Dögöljetek meg! És minden egyes kimondott szóval ököllel ütöm a fejemet, hogy kiverjem ezeket a gondolatokat onnan. Könnyezek az elkeseredéstől, úgy szorítom össze a fogaimat, hogy kis híján kitörtnek a helyükről. Ütlegelem magam, majd próbálom leharapni a saját ujjaimat, hogy ha sikerül, akkor elvérzés közben a sokkos állapotban már más járjon a fejembe. Ha egy csatatéren lennék levágnám őket a kardommal, széttrancsíroznám a testüket. De nem léteznek. Mindegyikük csak a fejemben egzisztál. Már vállból remegnek a karjaim, annyira szorítom az ökleimet, mikor majdnem sikerül pszichésen fogást találnom az ellenfelemen, de ekkor kolosszális súly nehezedik rám. Hamar felismerem: az iszonyatos, titáni, rozsdás mamutfogó lánc az, amivel most bilincsbe vernek, rabigába hajtanak. Igyekszem nem gondolni rá, de nyilvánvalóan elbuktam. A teher alatt összerogyok és pofára esek. Próbálnék felállni, de esélyem sincs. Erőlködök. Feleslegesen. Nekifeszülök. Feleslegesen. Meg sem tudok moccanni. Becsukom a szemem, hogy koncentráljak, összeszedjem magam a következő próbára.
  Még egyszer nekilendülök és szinte felugrok, olyan egyszerűen fel tudok egyenesedni, mert most már nem húz vissza semmi. Egy erdő közepén vagyok. Erős szél fúj, havazik, már annyi ideje, hogy mindent hó borít. Semmi más nincs körülöttem csak kormos kérgű, régen kiégett szikár fenyők rendetlenül, némelyikük kidőlt, ahogy a törzsük túlságosan elvékonyodott az égés folyamán és az erős szélnek már nem tudtak ellenállni. Ágaik akár a csontváz karjai és tenyerei, mindről lehullott a tűlevél. Az összes halott. Az ég nem is látszódik, csak a rémesen alacsonyan szálló egyenetlen, tépázott felhőréteg, ami állagát tekintve ködre hasonlít. Amit látok, az sötét és monokróm. Minden vagy fehér, vagy fekete. Egy fekete alapon vékony fehér vonalakkal taglalt négyzetrácsos összeillő pizsamanadrág és felső van rajtam, amiben úgy festhetek, mintha most szabadultam volna egy börtön elmegyógyintézet részlegéből. Zavart vagyok, a pupilláim ki vannak tágulva, zihálok, kapkodva nézek jobbra-balra és próbálok rájönni, hogy hol lehetek most és mindezek mellett már fel sem tűnik, hogy a ruhámmal nincs minden rendben, egyáltalán nem ide, ilyen időjárásra való és hogy mi van a lábamon, azt meg egyáltalán nem tudom. Még az is előfordulhat, hogy mezítláb állok. A hópelyhek csipkedik a bőröm fedetlen részeit, verdesi a testemet a zimankó, de ezekből szinte semmit sem fogok fel, mert az ideglelés állapotának egy sekélyes stádiumában tartózkodom. Cselekedni önszántamból még tudok, de ez minden energiámat felemészti és semmi másra már nem tudok figyelni.
  Nem kell sokat várnom, hogy ebből kizökkenjek, mert a szél sikolyokat hoz magával a messziből. Minden szinten egyetlen intenció tör rám: a sikoly elől menekülni. Csakhogy fogalmam sincs merről jött. Így fogom magam össze-vissza elnézek minden irányba és megindulok, amerre a lábam visz. Nehézkesen haladok, csak erőltetett menetben tudok gyalogolni, mert a futásra képtelen vagyok. Egy törzs mögül kilépve előttem a magasban meglátok egy meztelen nőt, aki keresztre lett feszítve fejjel lefelé a magasban. A teste a fához lett szögezve, a karjai pedig nem tudom mitől állnak úgy, ahogy. Csak egy pillanatra dermedek meg, az erdő pokolisága miatt, ez már nem tud lesokkolni. Fél percen belül már magam mögött is tudom és ahogy újabb ilyenek tűnnek fel, már meg sem lepődök rajtuk. Ahogy haladok egyre több ilyen bukkan fel, tele van az erdő ilyenekkel. Majd egy fát kerülök meg és mögüle előbukkan egy újabb áldozat, csak ez már a földön van és nem a levegőben lóg. Fejjel lefelé vigyázzban áll, a fejbúbja a földet súrolja és a bal lábát térdből elhajlították, hogy keresztezze a másikat. Egy két méteres agyarszerű csonthoz szögezték oda és drótokkal merevítették ki a testét, hogy úgy maradjon, ahogy. A látványa azonnal sokkol és hátrahőkölök, aminek okán elbotlok egy vastag gyökérben és a hátamra esek. Meg sem mozdulok, csak felnézek és bámulom ezt a élő anyagból kreált szentségtelen műalkotást. Egy őrült okkultista vagy sátánista tehette, hogy a maga bálványának mutasson be áldozatot. Körbenézek és ekkor veszem észre a homályos látóhatáron, hogy ezekből is több van. Visszapillantok az előttem lévőre és azt veszem észre, mintha  egyfajta mágikus hibernációban lenne. Meg sem moccan, nem lélegzik, de a lélek még nem szállt ki belőle. Talán folyamatosan szívják ki belőle az lelkét, hogy másnak odaadják, tehát gyakorlatilag egy élő elemnek, energiacellának használják. Semmit nem ér az élete, senki nem is foglalkozik vele, csak arra van, hogy másoknak életerőt adjon. Ledöbbenek. Ekkor már nem egy egyszerű halandó művének gondolom ezt, hanem egy nekromantának tulajdonítom.
  Egyik irányból lovak dobogását hallom és arra irányítom a tekintetemet. De ahogy jött a hangzavar, úgy ment el, csak mellett haladtak el. A másik irányból fa nyikorgását hallom. Mintha egy törzs dőlne, de aztán meggondolná magát. Majd megint nekikezd és újra abbamarad, és ez ritmusosan folytatódik. Egy élő faóriás trappolhat. Viszont nem látom meg, mert ahogy a lovasok, úgy ő is elkerült engem. És újra csak a szél süvítését hallom. Észhez kapok, felállok. Próbálom végiggondolni, hogy honnan jöttem és tovább haladni.
  Az egyre sűrűsödő emberi energiacellák között haladva egy széles patakhoz érek, ami girbegurbán tekerek beleveszve a nem túl távoli látóhatárba. Felette szabályos közönként meztelen emberek fejjel lefelé vannak keresztre feszítve mondhatni a semmire és így lebegnek. A patak rémisztően néz ki. Vantkafekete színű és tükörsima a felszíne, ami miatt meg sem tudnám mondani, hogy víz vagy valami más, sűrűbb állagú folyadékból áll. Csak a szélén látszódik a mozgása, ahol a part egy-egy parányi félsziget jellegű kitüremkedését mossa és megakad benne. Több nagy ledőlt fa ível át a patak fölött. A legközelebbi felé veszem az irányt. Lehet hogy át tudnék gázolni, de rossz előérzetem van, ezzel az ötlettel kapcsolatban. Nem túl széles a rönk és ahogy rálépek rögtön el is uralkodik rajtam a tériszonyom. Azonban az idők folyamán annyiszor feszegettem a határaimat és annyiszor álmodtam gyilkos lépcsőkkel, amiknek a fokai egyre meredekebbek és keskenyebbek, korlát mellettük pedig sosincs, így csak leesni, legurulni lehet róluk, majd összetörni és meghalni, hogy most már zsigerből adrenalin dús, pozitív izgalomként élem meg ezt a helyzetet. Csak a lábam elé nézek és egyensúlyozok. Váratlan fordulatok nélkül átérek a túlsó partra és egyből haladok tovább. Egyre jobban érzem azt, hogy átfagyok, mígnem a távolban kezd körvonalazódni egy épület. Ahogy egyre közelebb érek se látom meg a végét hosszanti irányba, se eleje, se vége. Egy elképesztő méretű ősi kolostornak tűnik. Közel érve meglátok egy ajtót a falán, ami fölött alacsonyan húzódik a teteje. Az ajtó tárva-nyitva áll, így értelemszerűen arrafelé veszem az irányt. Odaérve belépek és egy rendetlen műhelyt fogad, ami kísértetiesen hasonlít a régi házunk egy részére. A szél fúvása már alig hallatszik, síri csend áll be. Az ajtókkal és folyosókkal tarkított kacatok labirintusában igyekszem úgy navigálni, hogy toronyiránt ugyanarra tartsak, mint mielőtt beléptem volna az épületbe. A saját magam által okozott zajon kívül, amit az óvatos mozdulataimmal próbálok minimálisra csökkenteni, csak a felettem lévő palatetőn lefelé csorgó víz nesze hallható, ami nyugtalanító, mert bizonyosan fagypont alatti a hőmérséklet.
  Pár perc múlva kikeveredek az épületből, bármiféle esemény vagy csúcspont nélkül. Csak egy unalmas és egyszerű útvesztő volt. Az épület túloldalán pedig ugyanúgy folytatódik az erdő, mint előtte. Mintha ez az épület egy fal lenne, ami egy határvonal feladatát látná el. És valóban: csakhamar meglátom az erdősáv szélét. Kiérve előttem merőlegesen egy kihalt országút fekszik, az úton túl pedig egy másik épület áll. Ez már jóval másabb. Vonzza a szemet és a lelket. Szimmetrikus, ízléses, művészi. Egy négy emeletes kastély. Azaz kastélynak néz ki, de valójában egy szanatórium.
  Ez egy csapda. De felesleges elmetrükkökkel szórakoznom, azzal, hogy nem mondom ki azt, amit egyébként is tudok, az igazságot, hogy így elleplezve próbáljak menekülni. Ott bent minden emelet minden egy helyiségében meztelen nők és férfiak vannak egymás hegyén-hátán és mindenki mindenkivel mindenhogy közösül. Azért vagyok itt, hogy oda bemenjek. Várnak rám. Már csak az a kérdés, hogy a katonáim hol vannak, akik meg kellene hogy védjenek? Hol vannak a tudatalatti ellenállásaim, akik pont arra esküdtek fel, hogy minden áron, a negatív mellékhatásuk ellenére is megmaradnak a pozíciójukban, hogy megvédjenek egy újabb ballépéstől? Sehol? Vagy azért sehol, mert nincsenek is. Hiszen a létezés ezen metafizikai síkján azok a katonák én magam vagyok.
  Hát akkor gondolkodj te szerencsétlen! Felfújt pofazacskóval kifújom a bennem lévő levegőt, beletúrok a hajamba és a szanatóriumra meredek, majd ahogy már nincs bennem semmi, az orromon keresztül szívom tele a tüdőm és feszülten a befelé fordított alsó ajkamba harapok. A tömött jobb felső második kisőrlőfogam üregébe, ami az évek alatt kikopott bedugom a nyelvem és grimaszolok. Kemény vagyok. Lefekszem az útra. Ahogy a bőröm hozzáér a jeges betonhoz szinte oda is fagyok hozzá azonnal. Ironikus. Itt halálra fagyok és mivel a test nem élhet tudat nélkül, így a valóságban hullaként szednek össze az áruház padlójáról, úgy hogy egyszer csak elaludtam és soha többé nem ébredtem fel, miközben semminemű szervi sérülést vagy elváltozást nem fognak tudni majd megállapítani. Ez esetben tényleg nem meghalok, csak örökre elalszok.
  Lehunyom a szemem. Nem tudom mi fog történni, hová fogok kilyukadni. Felébredek, vagy még mélyebbre merülök, egészen a limbóig, hogy ott harcoljak meg magammal, esetleg találjak valami kulcsfontosságú elemet az életem megoldásához, vagy a mennyországba jutok. De a Pokolba semmiképpen sem, mert az nem mese habbal, hanem a valóság egy része. Próbálok egy lobogó tábortűzre gondolni, amit a hasam és a mellkasom találkozásánál képzelek el belülről, hátha ez a képzet felmelegít. Végigpörgetem életem filmjét, ami a korábbi várakozásaimmal ellentétben nem egy két és fél órás speciális effektekkel teli tűzdelt izgalmas akció-kaland film, aminek a végén gigantikus katarzis van. Jönnek az emlékek, de még véletlenül sem sorban. Innen egy, onnan egy, kamaszkor, fiatalfelnőttség kínkeservvel, vissza a gyerekkorra, majd egyszer csak jelenet... Az a bizonyos első csók és után az első ölelés. Úgy próbálok visszaemlékezni, hogy az ajkaimmal ugyanazt érezzem, amit akkor éreztem, hogy így vissza tudjak repülni az időben. És eszembe ötlik, hogy mit mondtam magamban akkor: nem fogom soha feladni. Bármi is fog történni, soha nem adom fel, ha kell, minden nap küzdeni fogok. Mert az élet ilyen, folyamatos küzdelmek sokasága. Meglehet hogy csak kitaláltam az egészet. Sőt... Biztos is. Olyan nem létezhet, ami velem történt. Mindennemű logikának és logikátlanságnak is ellent mond. Magának a létező világnak mond ellent a létezésem. Küzdök és csak mindenki ellök magától, eltapos, megszégyenít, mikor meg összetörök és feladom, akkor meg egy virágszál, egy igazi szerafim szegődik mellém. Nem lehetséges.
  De nem érdekel. Miért? Miért?! De miért?! Miért küzdök, hogy ha az egész csak egy elcsigázott, elkeseredett elme szüleménye?! Miért vagyok ilyen rohadtul makacs?!
  Egyszerű: mert így döntöttem.
  Kinyitom a szemeimet. Ökölbe szorítom a kezeimet és minden erőmet összeszedve négykézlábra állok. Próbálok valamit megmarkolni, hogy mit, nem tudom, és így csak a földet sikerül kaparnom. Mint egy fújtató gép, úgy süvít ki a számon a levegő. Olyan érzésem van, mintha most vetődtem volna partra és csurom víz lennék, ami nem hasonlít egy váratlan felhőszakadás utáni kiadós elázás élményre. A ruhám a teljesen folyékony közegben minden pórusában, a legmélyebb rétegéig bevette a nedvességet, a hideg sós vizet, amitől rettentően nehéz lett, súlyos, akár egy lovagi páncél, hűvös, ami a sűrűségéből fakadóan nem tud felmelegedni a testtől és ráadásul még hozzá is tapad a bőrhöz, amik összessége borzalmasan irritáló, rossz érzést váltanak ki.
  Azt érzem, hogy élet és halál között vergődök. A szemeim mintha ki lennének akasztva pálcikával, nem pislogok. Nyilvánvalóan sokkos állapotba kerültem attól, amit az elmémben találtam. Belemarkolok és húzom a hajam, hogy így húzzam fel, vagy ki valamiből a fejemet. Valójában nem történik semmi, csak egy áruház padlóján vergődök.
  Kelj fel! Kelj fel és harcolj! Küzdjél! Küzdjél te hitvány szemét! Te szemétre való senki! Állj fel és harcolj tovább! Nem adhatod fel! Nem adhatod fel, mert most már nem egyedül vagy! Ez már nem a Pokol, nem magadért kell ezt csinálnod! Valaki számít rád! Fel kell állnod és nem vesztegetheted az idődet, mert különben az idő veszteget el téged, és veled együtt még valakit, akiért mindent megtennél! És most már nem csak te szenvedsz, hanem a Pokolba valaki mást is magaddal ránthatsz! Azt az egyetlen egy embert, akiért még vissza is mennél oda, csak hogy megkíméld attól, hogy oda kerüljön, szóval kelj fel és járj!
  Vicsorgás közepette, gyomorból induló, megfeszült tompa csatakiáltás szökik ki a fogsoraim között. Dallamok és dalszövegrészletek rövid strófái ugranak be véletlenszerűen és ismétlődnek újra és újra és újra. Mindent megteszek, hogy a testem felett újra átvegyem az irányítást. Úgy tápászkodom fel, mintha egy alkímiával létrehozott mesterséges kreatúra lennék, amit halott harcosok testrészeiből raktak össze és mivel most kelek fel életemben először, így minden mozdulatom újdonságnak számít és ettől esetlenek, nehézkesek és mégis kegyetlenül megállíthatatlanok. Ahogy felegyenesedem tűnődök, nézelődök - még ha üveges és lenézően szkeptikus arckifejezéssel is. Emberek jelennek meg mind a két irányból. Jönnek, megállnak, bámészkodnak, hogy mit lehet most kapni, elhaladnak mellettem, levesznek a polcokról valamit, aztán mennek tovább. Egyszóval azt csinálják, amit itt csinálniuk kell: vásárolnak. Minden a normális kerékvágásban zajlik. Mintha mi sem történt volna.
  Elindulok én is. Kissé vontatott a járásom, de ezenfelül nincs különösebben problémám. A kasszához érve kirámolok a kosaramból, előveszem a tárcámat. Bőven akad benne pénz, tehát minden rendben van. Fizetés után bepakolok a hátizsákomba. Kétszer ellenőrzöm, hogy ne hagyjak itt semmit. Elnézek a kijárat felé és látom, hogy ott áll és vár rám. El kezdek felé rohanni. Az utolsó pár lépésre lelassítok és a tekintetünk összeér. Rádöbbenek, hogy ez a jelent már egyszer lezajlott. A hidroglóbusznál. Akkor is ez volt a forgatókönyv: nem beszéltük meg, hogy mikor találkozunk, nem értem el, mert otthon maradt a telefonja, pánikba estem és rettegtem, hogy elveszítem őt, hülyeséget csinálok, majd mikor megláttam, akkor odarohantam hozzá. A szememben ott volt a düh, hogy mérges vagyok rá. Ezt tisztán látta rajtam, de nem mondtam semmit. Mert az érzéseimet leszámítva, a tudatommal magamat hibáztattam, még ha elő is törtek belőlem mélyen belém ágyazott reflexek. Pontosan az, amit az apámtól tanultam tudattalanul: semmit sem megbeszélni, aztán ha nem úgy alakul valami, ahogy ki lett gondolva, akkor a másikat gyűlölni és üvölteni. Az üvöltés elmaradt, viszont a maradék hulladék ott volt bennem. De megértette, hogy mi zajlik bennem, hogyan működöm, és ami sokkal fontosabb, hogy teljes egészben látott, többnek annál, mint amit mások észleltek belőlem. Nem a genetikai állományom, izommemóriámból fakadó reflexeim és mikroreakcióim összességének halmaza alapján ítélt meg, hanem a tetteimet nézte.
  Most azonban valami mégis más. Valami van a szememben, ami kivált belőle egy apró érzelmet, ez kiül az arcára és ezt veszem észre. Az ezredmásodperc törtrésze alatt zajlik le ez a pingpongozás, így képtelen vagyok dekódolni, hogy mi ez és így átsiklok fölötte. Átkarolom és magamhoz szorítom. Megnyugszom. El kezdem törni a fejem és rájövök: most nem volt indulat a tekintetemben. Már más ember vagyok, mint voltam és ezt egyből észrevette. Butaságot csináltam annak idején a hidroglóbusznál és ma is, mikor elváltunk. De megtanultam a leckét. És ha még csak nagyon lassan is, de fejlődök. Mindig velem van, bízik bennem és ennek a hatása megkérdőjelezhetetlen. Ezért érdemes küzdenem minden nap. És tudom, hogy tegnap éjszaka jól döntöttem.
  Úgy érzem hazaértem.
  Az ölelésében.



9



  Ahogy sétáltunk hazafelé kaptam egy üzenetet a barátomtól, amiben azt írta, hogy ne haragudjak meg, hogy nem tudta felvenni a telefont, de éppen dolgozott, tárgyalása volt. Majd válaszolnom kell neki valamilyen formában, hogy semmi gond nincs, ne aggódjon. Visszaérünk a házunkhoz a kaput kapkodás nélkül, de lendületesen nyitom ki. Beengedem őt, majd utánamenve becsukom és bezárazom a kaput. Az első dolgom az, hogy bemegyek a konyhába és a hátizsákomat leteszem. Nem pakolok ki belőle, az még ráér. Gyorsan leveszem a cipőmet, belépek az átjáró szobába és odamegyek az íróasztalhoz. Ahogy ránézek, megnyugszom.
  Minden ott van, aminek ott kell lennie. A konzerv dobozban a magányos levendula, amit még a mezőn kapartam ki a földből. És mellette egy festmény miniatűrje. A magányos cédrus. A magányos levendula magányos cédrusa. És a magányos cédrus magányos levendulája. De többé nem magányosak, mert ott vannak egymásnak.
  Hirtelen azt veszem észre, hogy síri csönd uralkodik körülöttem. Kinézek a konyha felé ijedt tekintettel és egy kellemetlenül hűvös, már-már jeges fuvallat csap arcon. Félek, és képtelen vagyok mozdulni. Telnek a másodpercek, majd egyre csak nyúlnak és vánszorgóbbá válnak, de még mindig nem hallok semmit, hogy valamit csinálna, tenne-venne a konyhában, nem tűnik fel a látóteremben, ahogy sétálgatva inná a teáját. Csak várom, hogy megjelenjen, de nem történik semmi, a némaság pedig nyomaszt. Bár az ajtó nyitva van, mint mindig, de azért elég nagy a holttere ahhoz, hogy mögötte ne tudjam látni. Mégis borzasztóan rossz előérzetem van, hogy a föld nyelte el és soha többé nem fogom látni.

  De nem.
  Nem félek többé. Soha többé. Tudom, hogy ott van és nem fog elhagyni. A bajban velem lesz és számíthatok rá.
  Bizonyára leült a sámlira és becsukott szemmel a neki készített teát ízlelgeti lassan, elmélyedve, pihengetve. Sarkon fordulok és a belső szoba felé veszem az irányt. Van mit csinálni a tegnap este után. Ágyneműt cserélni, összepakolni és minél hamarabb az üzeneteimre válaszolni. Csak tenni fogom a dolgaimat, esetleg utána lepihenek egy picit, mert érzem, hogy nem aludtam ki magam eléggé. De nem nézek hátra. Amíg ide nem jön hozzám és nem kopogtatja meg a vállam nem nézek hátra és nem aggódom miatta.
  Nem látom, de tudom: itt van velem. És egyszer majd elsétálunk kézen fogva ahhoz a fához a búzamezőkön keresztül.

2021. 01. 20.

  ...a barlang vagy inkább földalatti féregjárat kanyarulatából már látszódik annak vége és ki lehet látni. Bár hogy mi is ez a hely, azt nem lehet tudni. Egyáltalán már az felvetődik, hogy minek nevezzük, ami a szemünk elé tárul? Lehet-e egyáltalán a hely szót koptatni arra, ami itt van? Esetleg a világ szót? Csak mert talán még a nyomor is túl szép lexéma, mindahhoz ami itt leledzik. Mind-mind úri kifejezés arra, ami itt történik minden egyes nap minden egyes órájában és percében, ahogy az idő halad és semmilyen áron nem akar megállni.
  A járat keresztmetszete szinte tökéletesen kör alakú, mintha valami betegesen perfekcionista mérnökcsapat tervezte és alkotta volna meg, de közben minden más attribútuma miatt mégis azt a hatást kelti, hogy csupán a természet által véletlenül kivájt barlang. A felülete egyenletesen redős és rózsaszín. Mintha egy bélrendszerben lenne mindez. A kijárat - vagy bejárat, attól függ honnét nézzük - felől a huzat enyhe szellőként igazán kellemes, töményen édeskés, rothadt hússzagot hoz, amit még szájon át is lehet érezni, sőt azonnal megszúrja az ember torkát. De nem ám úgy, mint ahogy egy szamuráj tenné, gyorsan és fájdalommentesen, hogy azonnali képszakadás után bekövetkezzen a klinikai halál, hanem az elviselhetetlen szenvedés után még több és még elviselhetetlenebb szenvedés következzen. Végtelenségig marja ez a szag a torkot. Szinte ennek a szagnak már fizikai kiterjedése van, amivel egy gyomor meg tud telni úgy, hogy már más ne férjen be mellé. És ez még csak az egyik érzékszervre kiható borzalom!
  Bár az önellentmondásos látvány, amire az elborzasztó jelző a legnagyobb jóindulattal is költői lenne, nem csupán a helyszín tökéletes mesterkéltség és természetesség lehetetlen elegyéből fakad, hanem abból is, hogy úgy tűnnek fel mindenféle rovarok, dögevők és horrorisztikus kreatúrák, mintha csak hallucinációk lennének. Hiába vannak jó látási viszonyok, mivel mintha a fal mögül folyamatosan világítanának, mert talán jobb lenne semmit sem látni.
  Egyszer csak feltűnik a falra tapadva valahonnan egy förtelmes bogár, ami akkora mint egy megtermett patkány. Pontosabban nagyjából egy szarvasbogárra hasonlít, csakhogy két feje van. Az egyiken éppen rág valamit és a következő pillanatban pedig már a másik fején jön ki az ürülék, és aztán el is tűnik, mintha visszamászna a kis odújába, de közben a falon nincs is semmiféle lyuk. Majd egy rókafejű lény dugja ki a fejét egy másik üregből lentről és bár a szénfekete szőre miatt optikai csalódásnak tűnhet egy pillanat erejéig, de eme csalódás hamar átcsap a vérfagyasztó felismerésben, hogy valójában tényleg nincsenek szemei és a szemgödréből kukacok másznak elő, majd ahogy a bogár, ez is eltűnik szőrén-szálán, mintha itt sem lett volna soha. És a sort még lehetne folytatni, ahogy előbújnak és eltűnnek rövid idő után démoni teremtmények, amiktől az embernek a hideg futkos a hátán és a közelségüktől szörnyethalna.
  És mindeközben néma csönd van. Nem is néma csönd, hanem a vákuum csöndje, akár a világűrben. Ebben a csöndbe tör bele néha egy-egy élőlény hangja, ahogy rágcsálnak, öklendeznek, morognak valamit, de az akusztika miatt nem lehet tudni, hogy egy centire vagy tíz méterre vannak ezek a hús-vér kísértetek. Jobb esetben a huzat kelt szellőre emlékeztető hanghatást. Majd újra kozmikus magány érzését gerjesztő némaság következik.
  Szinte teljesen a barlangjárat szájához érve szépen lassan tisztán láthatóvá válik a csarnok és jobb felé nem messze egy fiatal férfi. A bal oldalán fekszik és a bal keze könyökére támaszkodva pihen, mintha a tenger partján sütkérezne és figyeli az előtte elterülő látványt, közben pedig nem túl szorosan maga előtt összekulcsolja két tenyerét. Bár innen csak a háta látszik, valamiért már innen érezhető, egyből tudva lévő, hogy az arca matematika és biológiai szemszögből nem, csak esztétikai vagy lelki szemmel látható módon van eltorzulva. Enyhén mosolyog és bár ez a mosoly elsőre kellemes, valójában egyértelműen végtelenül lemondó és dekadens közönyösség van benne. Mintha a szemei elevenek és élőek lennének, mégis senki sem szeretne mélyen beléjük nézni. Hogy mitől, az megfogalmazhatatlan. Talán valami rejtélyes módon átsüt belőle az az érzés, hogy oly szívesen látná, ahogy a szeme előtt porrá ég az egész világ. És az egészben a legfélelmetesebb, hogy minden ízében fiatal az ábrázata, mégis valami vénséges öregségre jellemző megmagyarázhatatlan terheltség látszódik rajta, mintha már ezer éve itt lenne. És talán itt is van azóta...

  Ő Nachtigall.



  ...igen, Nachtigall a nevem. Azaz úgy emlékszem rá, hogy így hívtak réges-régen mikor idekerültem, de már nem használom. Nincs kinek bemutatkozzak, így nincs is ki használja, így én sem használom. No meg nem is számít. És nem azon triviális okból kifolyólag, hogy ha nincs ki szólítana, akkor nem is számít, hogy van-e vagy nincs nevem, hanem mindenki jóval előbb eldöntene mindent rólam, minthogy egyáltalán bármit csináltam vagy mondtam volna. Hívhatnám magamat Hercegnek, Grófnak, Királynak vagy Vikomtnak, maximum csak a gőgösségemnek és nagyképűségemnek tulajdonítanák mindezt.
  És ha már nagyképűség: fel is állok szétnézni, hogy minek is kell örüljek a létezésemben - feltéve ha ezt az örökké tartó rothadást létezésnek lehet hívni nagyvonalúan és a körülöttem lévő világot világnak. No persze miért ne tennék így, hiszen a végén megkapnám, hogy telhetetlen vagyok, akár egy elkényeztetett kis csitri egy modernkori királyi udvarból.
  Elsőként megnézem a tavat. Ha már tó: jól esne végre megfürödnöm, mert amióta itt vagyok - időtlen idők óta -, még nem került rá sor, mert ezt a tavat nehezen lehet tónak hívni: igazából semmi köze a tavakhoz, talán csak annyi, hogy egy nagy folyékony halmaz, amit egy nagyobb szilárd halmaz vesz körül és csak nem találtam rá jobb megnevezést a tónál. Bár ez mindenre igaz itt, ergo nincs értelme szabadkoznom állandó jelleggel mindenért.
  Szóval odamegyek a tóhoz, ami a csarnokom közepén van. A csarnokom... Mert az enyém. Azaz enyémnek érzem, hiszen rajtam kívül itt soha nem volt senki se. Pont annyira az enyém, mint a magányom. Egy félgömb alakú kupola, ami pont olyan, mintha egy barlangba vájták volna bele. A falai enyhén derengve világítanak, egyszerre hasonlítanak sziklafalra és húsra. Mintha egy anyaméhben lennék. A kör alakú tér közepén pedig a már említett kör alakú tó van. És ahogy odaérek hozzá látom, hogy mi sem változott... A tó mintha alapból vízből állna, de a rengeteg vér ami belekerült beszínezte. Leszakadt emberi végtagok, lábak és kezek úszkálnak, néha végtag nélkül megcsonkított torzók és megszámlálhatatlan egyéb belsőszerv mellett. Máris tudom, hogy miért nem fürödtem meg ebben a vérgőzös dagonyában soha.
  Fel-fel bukkannak az uszadékok közül olyan kígyószerű lények, amiknek az egész feje helyén egy nagy szem van és ha azt befelé fordítják, mint ahogy egy könyves szekrénynek álcázott titkos forgóajtó fordulna meg a saját tengelye körül, úgy kerül elő a szájuk. Gyanítom így nem látnak és a józan ész azt diktálja, hogy ennek ilyen formában az evolúció során meg kellett volna szűnnie, de miért is történt volna ez meg, ha egyszerre a kettőre nincs szükségük? Itt egyáltalán nem úgy működnek a dolgok, ahogy működniük kellene és így ők a létezés császárai és nem a vesztesei. Nekik kedvez ez a hely. A dögevőknek.
  És milyen szerencsések! Persze nem túl gusztusos, hogy bárhányszor lejövök ide mindig ezzel szembesülök, de ez az én szemszögem, nem az övék. De ez még csak a jéghegy csúcsa! Mert talán ez a pokol és megérdemelten vagyok itt, az az irdatlan mennyiségű belsőség és végtagok meg bűnös emberek egykori darabjai. Viszont mindezen gusztustalanságok között rendszeresen felbukkannak halott csecsemők. Feketék, fehérek, kreolbőrűek, déliek és északiak, nemtől és rassztól függetlenül mindenfélék. Némelyik egyben van, némelyiknek tőből le vannak szakítva a testrészei vagy ki van tekerve a nyaka. Egyes esetekben pedig nagy mennyiségű vastagon rászáradt nemi váladék van a testükön, olyan sok hogy még borzasztóan hosszú ázás után sem mállott le a testükről. Megszülettek és újszülöttként megerőszakolták, végül pedig kivégezték őket. Többet. Sőt megszámlálhatatlanul sokat. Ők vajon mit vétettek? Merthogy se idejük, se esélyük nem volt rá, hogy vétkezzenek rövid létük során. Nem is tudom ezt most tovább nézni, így megyek egy kört.
  Persze a kérdés felmerülhet, hogy miért van ez így, miért nem fogynak el a hallottak és maradványaik, ha a dögevők folyamatosan esznek és sosem fogynak, ha nincs ellenségük?
  A csarnok legtetején és egyben közepén egy hatalmas rés tátong. Fogalmam sincs milyen messze lehet, de annyira nincs távol, hogy ne lehessen kivenni, hogy mi történik ott. Onnét potyognak le a hullák és halott emberek részei. Innen úgy látszódik, mintha átláthatatlanul sűrű fekete hó esne le a tó közepére. Emiatt nem is látok át a csarnok átellenben lévő oldalára sosem, mert ez a látszatra furcsa hószakadásnak tűnő hullaeső bár a tó felszíne felé haladva egyre inkább szétterül és ezáltal kevésbé lesz sűrű, mégis átláthatatlan marad. Pont mintha egy hatalmas kúp alakú sötét fenyőfa lenne a tó közepén. És valamiért tudom - bár nem tudom miért -, hogy a tó feneke szintén kúpos és az alján egy lyuk van, ami elnyeli a hullákat. Azaz egy részüket. De a dögevőknek így is marad miből lakmározniuk.
  Az örökké rejtély marad, hogy a mennyezet hová vezet. Merthogy lefelé, ha akarnék se tudnék menekülni, ez evidens: a véres trutymó feldobna, mihelyst belemerülnék. A csarnok oldalaiban lévő járatok pedig szimplán csak összefutnak és visszavezetnek ide. Viszont mi a helyet a mennyezeten lévő hasadékkal?
  Számtalanszor, talán százszor, talán ezerszer, talán tízezerszer megpróbáltam a lehetetlen. Felmászni oda. Felmászni oda, hogy felkapaszkodva elzárjam a csapot, hogy azt az átkozott halált ontó gépezetet tönkretegyem, ami ontja magából a szenvedést és megszüntessem mindazt, amivel folyamatosan szembesülnöm kell. Mint egy mániákus kérlelhetetlen kőművesmester, aki a világ legnemesebb kastélyát akarja felépíteni egyesegyedül, úgy pakoltam egymásra a vértől sikamlós és merev, szétmarcangolt testeket és testrészeket, hogy egy nagy dombot majd hegyet alkossak belőlük és úgy tudjak feljutni oda. Amennyire bele tudtam hajolni, jobb esetben menni a tóba kihalásztam a legjobbakat a tetemek közül, amik építőelemnek megfelelőnek tűntek. Hurcoltam a testeket és csupán úgy tekintettem rájuk, mint holmi téglákra. És mikor már kellően nagy volt a hullahegy és meg kellett másznom, akkor sem foglalkoztam semmivel se.
  Konokul tettem a dolgomat. Máshogy nem is ment volna. Egy idő után pedig már érzéketlenül is. Máshogy nem tudtam volna ezt csinálni, hiszen egykoron érző lények maradványain tapostam. Bár az idő múlásával a monotonitás megtette hatását: minél több került a kezembe és minél többen gázoltam át, az egyes sorsok és volt életek a szememben elértéktelenedtek. A terror urának éreztem magam, ahogy a lábam alatt és a kezeim között megmarkolt emberekből származó darabokban reccsentek a csontok, koponyák és fogak. A terror urának éreztem magam, aki az ártatlanok könnyeinek patakjában mossa meg velejéig sötét és kőszívű lelkét, amin ezrek élete szárad. És talán csak hallucináltam, de tisztán hallottam mindeközben a halott ártatlanokból álló éneklő kórust, ahogy éterien könyörögnek feloldozásért. És minderre fittyet hánytam. De hiába tűntem a megtestesült gonosznak, mert én magam is áldozat voltam, aki mást nem tehetett és muszáj volt ezt csinálnia.
  De mindig kudarcot vallottam. Mikor már szinte karnyújtásnyira volt a cél, mindig történt valami. A tó kiöntött és ahogy az egyik alsó testet elvitte magával a hegyem, mint egy kártyavár omlott össze. Figyeltem és megvizsgáltam, hogy van-e valami időszakosság az áradásokban. Ha felfedeztem hiábavaló volt, mert hirtelen mindig jött egy rendhagyó áradás. Ha nem, akkor pedig magától kezdett szétesni a torony, vagy mintha mi sem történt volna, eltűnt alólam a hullahegy és el kezdtem zuhanni a semmibe. Vagy egyszerűen csak fele akkora volt, mint előtte egy pillanattal és az a fele akkora domb alkotóelemei is el kezdet szétgurulni. A kiszámíthatatlannal szemben mindig alulmaradunk. De mindig összeszedtem magam és újra csináltam. És megint eltűnt és szétesett az utolsó pillanatban. És megint újra csináltam és megint szétesett. Százszor. Ezerszer. Tízezerszer.
  De egy idő után történt valami. Valami megmagyarázhatatlan. Mint mikor a világ legkeményebb anyagaiból alkotnak meg egy hidat, egy megismételhetetlen mérnöki csodát és azt milligrammonként terheli le majdhogynem a végtelenségig egy kényszerbeteg vandál, hogy láthassa minden pillanatát, ahogy a világ legnagyobb alkotása odavész a kezei által. Elsőre valószerűtlennek, már-már képtelenségnek tűnik, hogy a híd leszakadjon, és pont ettől a bizonyosságtól válik hatalmas csalódássá az a pillanat, mikor kiderül hogy a fizika ilyen formában nem elnéző, nem ismer kegyelmet, hiszen aminek van egy bizonyos tűrőképessége és azt folyamatosan és egyre inkább terhelik, előbb vagy utóbb feladja a küzdelmet és a szakítószilárdságának határán túl összeomlik. Ilyen volt a titáni küzdelmem titáni bukása is, mikor egyszer csak nagy-nagy sokára bekövetkezett az a bizonyos megmagyarázhatatlan és megfoghatatlan valami. Valami kimondhatatlan elszakadt bennem, ami egy olyan részembe következett be, aminek nincs fizikai kiterjedése és mégis örökké hozzám van láncolva. Ha gumiból lennék és minden porcikámat átváltoztathatnám alakváltó módjára, az a kis rész akkor is bennem maradna minden egyes létező formámban. Az a gondolat, ahogy elpusztultakon gázolok át szemérmetlenül és végül teljesen értelmetlenül.
  Normális esetben rég meg kellett volna haljak, meg kellett volna szűnjek létezni, de mégis itt vagyok. Látnom kell ahogy ártatatlan teremtmények végzik szó szerint a süllyesztőben és el kell viseljem, hogy az ég egy adta világon nem tudok értük semmit se tenni. Végül pedig ahhoz a gondolathoz is hozzá kellett szoknom, hogy nem csak értük, de magamért se tudok mit tenni.
  És a legrosszabb az egészben ez: a tehetetlenség. Legyőzhetem a tériszonyomat felfelé mászás közben vagy azt az undort, ahogy csúszós, hideg bőrfelületekkel érintkezem és felülkerekedhetek az olyan emlékeken, mikor mászás közben egy halott kisded üveges tekintetével szembesültem egyszer csak véletlenül és annyira sokkos állapotba kerültem ettől, hogy percekig vagy órákig farkasszemet néztem vele hasonlóan élettelen tekintettel, amilyen neki is volt, miután ráeszméltem, hogy mi történt.
  De egyszerűen hiába minden. Ahogy a külsőmön nem látszódik az idő múlása, úgy a belső űrömön annál inkább. Csak a transzfenomenális látható világ ebből mit sem észlel. Nem látszik az az enervált apátia, ami rádöbbentett arra, hogy bármit csinálok hiábavaló, hasztalan. Meg akartam váltani az ártatlanok életét - meglehet hogy a legelején az egész világot is, amire talán azért nem emlékszem, mert ezt a gondolatot már őszintén szégyellem -, aztán rá kellett jönnöm, sőt! Meg kellett tapasztalnom, hogy igazából egyetlen lelket sem tudok megmenteni. Még a sajátomat se. És mindez rábírt arra, hogy szokjam meg mindazt, ami megszokhatatlan. Azt, hogy ahogy járok körbe-körbe minden mozdulatommal valami hús jellegű anyagot taposok szét iszapossá. Iszapossá széttrancsírozott húst vagy csak vérrel átitatott sarat? Nem tudom.
  És mi a legszörnyűbb? Az egyedüllét. És a meg nem értettség. Néha a tóban palackokat találok. Figyelem őket, mert néha van a fenekükbe valami gusztustalan lötty, amitől fáj mindenem, viszont kellően elzsibbaszt, hogy legalább arra a kis időre ki tudjak kapcsolni. Jóllehet ez ritka látvány. És még ritkább, hogy van az aljukban valami. Mert többnyire üzenetek vannak benne, mint valami palackpostában. A magányosság és sivár egysíkúság pedig mindent érdekessé tesz, a mindenre fogékonnyá és kíváncsivá válás elkerülhetetlen, még ha ez a végén mindig fájdalmat szül.
  Üzenetek... Üzenetek, amiben leírják egy teljesen másik világból származó idegenek, hogy milyen nehéz az életük. Mi az hogy nehéz?! Elviselhetetlen! Az ő igazi szenvedéseik az elviselhetetlenek. Megírják személy szerint nekem, hogy minden amit én átélek, amiatt boldog lehetek, hiszen vannak kezeim, lábaim, agyam, amivel gondolkodhatok, szóval minden adott ahhoz, hogy megváltoztassam a környezetemet. Holott szerintem ha nem én lennék itt, hanem valaki teljesen más lenne az én helyemre és sorsomra kárhoztatva, akkor betűről betűre ugyanazt írnák az üzenetben, ami pontosan mutatja, hogy igazából ténylegesen mennyire nem értenek semmit és fogalmuk sincs, hogy mi folyik itt.
  Néhányan közülük egyszerű fruskák, akik nem tudják elviselni, hogy egyszer az életben el lettek utasítva és ezért csak másik százból vagy kétszázból kéne kiválasztaniuk, hogy melyik szolgalelkű csicskát engedik közel magukhoz, aki aztán mindent megtesz értük. Pont ezért megtehetik, hogy világgá kürtölik a fájdalmukat, hiszen a pozíciójukból adódóan hátrány nem fogja őket érni soha. A tettek helyet pedig az önsajnálat mindig könnyebb.
  Aztán vannak a fundamentalisták. Klerikális pszichopaták. Talán benne van a pakliban, hogy őket egyszer valami kisebb trauma érte, amitől oly mértékben megbolondultak, hogy végül még a legkisebb apró porszem rezdülésébe is a dualisztikus világképüket projektálják bele, miszerint ami öröm az életben, az az ő Uruk ajándéka, ami pedig nem, az az Uruk próbatétele. Ezáltal a mélyen hívők meggyőződésesen megmagyarázzák, hogy minderre ami körbevesz minket szükség van és mindennek oka van. Talán nem is gondolják magukat fundamentalistáknak, jóval inkább egyszerűen csak hívőknek. Ők tényleg elhiszik, hogy az isten mindenható és jóságos, de arra egzakt, érvelésekkel teli tűzdelt válasz sosincs, hogy mindenhatósága és jóságossága ellenére a világégéseknek és népirtásoknak miért nem szabott gátat. Mert azt én nem fogadom el válasznak, hogy mindez Isten - szigorúan nagy betűvel - ajándéka, vagy egyszerűen csak járulékos veszteség és ettől függetlenül az ő keze mindig igazságos. Ezzel nem csak az én elviselhetetlen szenvedéseimet alacsonyítják le, hanem minden ártatlant vesznek semmibe. Teszik ezt úgy, mintha ők tényleg tudnák, mi is az a halál. Mintha az ő gyereküket lőtték volna tömegsírba, akit tegnap még a tóban láttam, miközben fogalmuk sincs hogy mi is az a tömegsír, mert még soha az életükben nem láttak olyat. Ez számukra az istenhit. Hogy az isten igazságos, így a teremtett világ is az. A traumájuk következtében olyasvalami válhatott a kiindulópontjukká, hogy nekik vannak, azaz voltak a legnagyobb megrázkódtatásaik a világon és lám, még ezek a legnagyobb traumák is megoldódtak meg elviselhetőek voltak az ő Uruk kegyeletességének köszönhetően.
  Ámde ennek ellenére van egy ennél is sokkal ellenszenvesebb banda. A hithű modernista spiritiszták, akiknek még ennyi bajuk se volt az életükben. Mert még a fruskák buták, elkényeztettek és önzőek, ami miatt képtelenek reálisan szemlélni a világot és egyúttal az empátiára is képtelenek, illetve az istenfélők furcsán sérültségük miatt inkább mindenbe ugyanazt látják bele, hogy még véletlenül se kelljen olyasmivel találkozniuk, ami sehogy se fér bele az általuk elképzelt világmagyarázatokba, ezáltal pedig mások nehézségeit nem létezőnek kezelik, addig ezen utolsó csoport tagjainak még csak a legminimálisabb törés sem történt az életükben. Egyetlen egyszer kockáztattak valamit az életük folyamán és a végeredmény bukás helyett, többszörös siker lett, így ráébredtek, hogy a mindenség egyedüli mozgatórugója az akarat és a cselekvés, és ha valaki nem éri el, amit minden áron akart, az igazából nem is akarta eléggé a sikert és csak is kizárólag saját magát hibáztathatja. Egy szó mint száz, szerintük minden az én hibám. Csak is kizárólag az enyém. Nem jól nézem a dolgokat, hiszen minden okkal történik és minden jókor van jó helyen, csak meg kell ragadnom a lehetőségeket és minden porcikámmal óhajtanom kell, amit egyszer kitaláltam vagy megkívántam. És ha valami mégsem sikerül, arról csak én tehetek. Én tehetek arról hogy itt vagyok, én tehetek arról, hogy nem jutottam ki innen, én tehetek a milliónyi vagy milliárdnyi ártatlan halottról, akiket nap mint nap látok, mert nem teszek értük és nem tettem értük eleget. És igen... Ha nem jön össze a vágyott álom, akkor a cselekedetek nem voltak elegek. Nem! Nincs olyan, nem létezik, soha nem is létezhet olyan, hogy valaki mindent megtesz valamiért. Ez fizikai képtelenség! Ha valaki az egész életét felteszi egyetlen egy dologra és végül úgy száll a sírba, hogy mással se foglalkozott, csak azzal és ennek ellenére nem ért el benne semmit, akkor egyszerű a magyarázat: nem akarta eléggé! Meg is érdemli a sorsát! Miközben lehet, hogy valami másban nem csak eredményeket érhetett volna  el, de még örömet is talált volna benne.
  Az én részem ebben a történetben természetesen jóval egyértelműbb, hiszen ezen közhelyek mellett, nekem viszonylag magától értetődő dolgokat kellett csinálnom és egyszer igazán olvastam volna egy olyan palackpostát, ami részletesen leírja, hogy hogyan építsük lépből, májból és halott gyerekek fejeiből kilátót. Valamiért ez mégsem történt meg. Nem is értem miért... Talán mert ezek az emberek bele vannak ragadva a saját pillanatukba és a nagy világmegmagyarázó igazságuk igazából abból áll, hogy saját magukból indulnak ki, tehát mindenkinek olyannak kéne lenniük, mint amilyenek ők és akkor nem is lenne probléma a világon? Mondjuk ennek örülnék. Megnézném ahogy az én helyzetembe kerülnek és végre látnák azt, amit én látok és éreznék azt, amit én érzek. Gyanítom órák vagy napok alatt becsavarodnának és összetörnének. Bár az is lehet, hogy valami hasonlóan zavaros elmélettel állnának elő és hirtelen kiderülne, hogy az akarat nem is elég erős univerzumformáló erő és korábban se gondolták így, hanem igazából valami másra céloztak szimbolikusan.
  No igen, ilyen nyilvánvalóan soha nem fog történni és minden marad a régiben, miszerint én itt maradok egyedül és nincs olyan, hogy valaki mindent megtesz valamiért. Nem léteznek se fizikai, se más jellegű határok, sem úgy individuumon belül, ahogy a külvilágban sem. Tehát kizárólag az elért eredmények számítanak csak, következtetésképpen a két kezemmel élő szövetekből álló felépített több tízezer bástya, mintha soha nem is létezett volna. Meg ugyan már...! A lábujjaim közé beszorult és odaszáradt csecsemő agyvelő mit számít?! Hát az mindenkivel előfordul!
  Ahogy ezen dühöngök magamban annyira elveszítem a józan eszemet, hogy már nem is figyelek semmire, csak hogy a magamból folyamatosan előtörő elkeseredett improvizatív szitkozódásom következő mondata valamelyest kapcsolódjon az előzőhöz és elbotlom. Próbálnám megtartani az egyensúlyomat, de mint minden eleső ember, úgy én is csak értelmetlenül kalimpálok a levegőben, hátha elkapok valami fogódzkodót vagy támasztékot, hátha menthetem a menthetetlent. De a lehetetlen nem lehetséges. Néhány felesleges és béna malomkörzés után csak nem tudom a Pisai Ferde Tornyot leutánozni és arccal beledőlök a rothadó belekkel összekevert poshadt mohás dágványba. A kimerültségem okán meg sem próbálkozok semmivel. Csak benne fekszem ebbe az iszonyatos undorban és képtelen vagyok felállni. Eltelik pár másodperc. És ugyanúgy nem megy. Olyan pihentető ez a fekvés. Mintha alig lennék ilyen testhelyzetben és a rettenetes kizsigereltség után mézédes csak úgy feküdni. Viszont valami csak nem stimmel. Gondolkozom, de nem jövök rá. Egyre feszül a tüdőm. De még mindig nem kapcsolok. Már zsibbadnak a végtagjaim és aztán csak rájövök... Hát persze! Nem kapok levegőt. És egyre jobban feszíti szét a mellkasomat az, hogy fogy belőlem az oxigén és mégis, képtelen vagyok arra, hogy elfordítsam a fejemet. Végül összeszedem magam, minden erőmet, mintha az életem múlna rajta - és közben tényleg így van - és a bal karommal megfogom a hajamat és lendületből megrántom az egész fejemet és placcs. Nagy nehezen sikerült kirántanom magamat a hason fekvésből és lendületből átfordultam a bal oldalamra. Veszek egy nagy levegőt. Egy pillanatra ki is nyitom a szemem. A hely nem változott. Minden pokoli, véres, viszonylag sötét és az egész látványból már a halál bűze árad szaglás nélkül is. Még akkor is érezném, ha az orrom be lenne tömve valami tömény, de gyönyörű illatú virággal, aminek a nevéről egy elbűvölő angyalszerű lányt neveznének el. De ez a gondolat sem térít ki a rögvalóságból, sőt talán még súlyosbítja a helyzetet, hogy olyasmiről álmodozom, ami soha nem lehet az enyém, így inkább lehunyom a szemem és próbálom kihasználni, hogy fekszem. Hátha tudok pihenni egy kicsit. Elengedem magam és kiterülök. Ha az agyam képtelen is rá, de a testemnek megadom az esélyt. Merthogy az agyam nem áll le. Folyamatosan jár. Folyamatosan zakatol, mint egy ósdi gyár, amit nem állítanak le még akkor sem, ha a benne készült dolgok feleslegesek, mert ha egyszer leállítanák, akkor talán soha többé nem indulna újra. Folyamatosan forognak benne a fogaskerekek és teszi fel a kérdéseket. Miért? Miért létezik ez az egész? Mivel érdemeltem ki, hogy itt vagyok? Mivel érdemelték ki azok a tetemek, hogy ide kerültek tisztes végtisztelet nélkül? De ki sem érdemelhették, mert annyi idejük sem volt... Szóval miért nem élhettek addig, mint bárki más? Kinek jó ez az egész? És a kérdések ismétlődnek, körbe-körbe járnak, mint egy minimal techno diszkó ritmusai, mert megválaszolni nem lehet a megválaszolhatatlan, de mégis meg kell válaszolni, hogy minimálisan értelmet nyerjen a végtelen szenvedésem.
  Az egész kör megismétlődik egyszer. Meg még egyszer. Meg még egyszer. Meg még kétszer. Meg még ötször. De válasz sehol.
  Eltelik öt perc. Meg tíz. Talán tíz. Vagy húsz. Fogalmam sincs. És úgy fest sikerül belefáradnom. Eltompulok és szép lassan arra leszek figyelmes, hogy nem érzem a végtagjaimat. Azt hiszem félálomba kerültem. És talán közel az álom. Teljes a feketeség. És el kezd valami dübörögni, mintha egy földrengés közeledne. A tagjaim elkezdenek bizseregni, ahogy a talajtól átveszik a rezgéseket. Azt hiszem ez jó jel. Már a hipnagóg fázisban vagyok, csak el kell lazulnom és paralízis nélkül elalszom. De valami csak nem stimmel. Hiába lazulok el a dübörgés és bizsergés egyre erősödik, mintha a külvilágból jönne és a testem inkább ébredezik ettől az egésztől és nem elalszik, ami arra utal, hogy mindez egy külső behatás. Végül a köd eloszlik és éberré válok. Fekszem nyitott szemmel és mindent észlelek.
  Felébredtem. Azaz el sem aludtam.
  A dübörgés vészjósló. Kísértetiesen hasonlít egy erdőből előtörő állatcsorda robajára vagy egy rettenthetetlenül rohamozó hadseregre. Ahogy a tompa moraj erősödik, úgy a figyelmem fókuszálódik és már szinte semmi fájdalmat és fáradtságot nem érzek, így kezdek el feltápászkodni. Persze ettől még a testem fáradt, így miután visszafordultam a hasamra a karom erőltetett kinyomásán és térdre emelkedésemen kívül nem futja többre. Elnézek jobbra, elnézek balra. Nézem a csarnok szélét, mert onnan jön a hang, már csak kizárásos alapon is, hiszen ha fentről jönne, az olyan lenne, mint egy zivatar sistergése. Gondolkozom hogy mi a franc lehet ez. Jó nem lehet. Nyilván nem a felmentő sereg érkezik értem és az itt lévő elkárhozott lelkekért. De mi történhet ezek után? Mert jobb nem lehet, viszont rosszabbat képtelen vagyok elképzelni.
  Eltelik egy perc. A robaj erősödik, de nem jelenik meg semmi. Eltelik még egy perc. A robaj még inkább felerősödik, de még mindig semmi vizuális jele az apokalipszis lovasainak. Még egy perc próbál vánszorogni, de most már a gyomrom olyan szinten görcsöl a félelem zajától, hogy az érzékelésem újra a gyötrelem köré összpontosul és ettől azt érzem, hogy megállt az idő, a moraj meg olyan szinten lassan fokozódik, hogy normális esetben nem venném észre, hogy a síri csöndből dobhártyaszaggató zaj süketít meg. Be is foghatnám a fülemet, de a félelemtől másra sem vagyok képes, csak figyelni hogy honnan fog lecsapni a halál és a pupilláim ki vannak tágulva. És nem pislogok. Csoda hogy nem esik ki a szemem. És végül a morajlás közegéből érthető hangok is kiszűrődnek: dobogás. Hogy kié vagy mié, azt nem tudom. Sokan vannak, ebben biztos vagyok. Talán tényleg egy hadsereg.
  És akkor meglátom, ahogy az egyik, majd egy másik járatból előtörnek, pont olyan hévvel és egyben rendezetlenséggel, mint egy középkori hadsereg. Meghökkenek. A meghökkentéstől kissé hátrabiccentem a fejem, pislantok egyet. Minden idegesség elszáll belőlem és nem hiszek a szememnek. Szkeptikussá válok a saját érzékszerveimmel szemben. És hangosan felteszem a kérdést:
  Emberek?
  Nem értem. Mit keresnek ezek itt? Majd a megdöbbenésemet egy újabb megdöbbenés írja felül és teljesen más hanglejtéssel, sokkal mélyebb tónussal felteszem a kérdést:
  Emberek?
  Vagy nem?
  Vagy... Mi?
  Igen, emberek.
  Vagy inkább nem tudom.
  Mondjuk emberek. Mindegyiken szakadt ruha van. Lyukas farmer. Esetleg koszos kantáros nadrág. De semmi több. Se felsőruha, se lábbeli. És mindegyiken van egy maszk. Zebra. Ló. Szamár. Nőkön és férfiakon egyaránt. És ahogy rohannak a csarnok közepe felé a tó partjához menet közben szaggatják le magukról a még rajtuk lévő göncöket. És egyre jobban özönlenek. Ahogy bámulom ezt, a látványtól annyira sokkos állapotba kerülök, hogy észre sem veszem, hogy mögöttem is szép lassan közelednek. Próbálom értelmezni, hogy mi történik, de sehogy sem tudom összerakni fejben, amit a szemem küld az agyamnak. Értelmetlen és értelmezhetetlen az egész. Ahogy a tó partjához ér az első vonal megtorpannak, megfordulnak és egymásnak esnek, mint egy kőkori csatában az egymással szemben lévő vademberek hadai. Bár eddig erre nem gondoltam, de logikus lett volna, miszerint fürdeni vagy inni akarnak, mert lehet hogy ők is olyan körülmények között léteznek, mint én, vagy talán még annál is rosszabbak között, arról nem is beszélve, hogy a ruháiktól már rohanás közben megszabadultak. De nem... Határozottan és időben fordultak meg a tó előtt és egymásnak estek. Ellenségesen. Vagy...
  Vagy...
  Vagy...?
  Ellenségesen? Nem tudom eldönteni. Leteperik egymást a földre és ha van még rajtuk valami rongy azt letépik, magukról, illetve aki ezt nem tette meg, arról letépik mások. Kivéve a maszkokat... Azok maradnak a helyükön. Vagy... Lehet hogy azok nem is maszkok, hanem tényleg a fejeik?
  De ez csak részlet kérdés! Mert csak most esik le! Tényleg... Tényleg...?! Már minden a szemem előtt történik, majdnem a lábam előtt és ezek után is még fel kell tennem a kérdést?! Ennyire hihetetlen?! Látom, de nem akarom elhinni a saját szememnek...(?) Úgy néz ki, hogy... De tényleg! Fel kell tennem a kérdést? Hát fel! És fel is teszem...:
  Ezek szexelnek?
  Egymás hegyén-hátán vannak. Nem is nézik, hogy ki van alattuk vagy mellettük, nem foglalkoznak semmivel, csak fogdossák és csapkodják egymást és próbálnak valakibe behatolni. Mindegy hogy mivel és mindegy hogy hová. Ujjal, lábujjal - amennyire ez lehetséges -, a férfiak pénisszel is, nyelvvel, orálisan, vaginálisan, análisan, mindenki mindenhogy. Az egész annyira sokkoló, mellbevágó és megrázó, hogy azt sem veszem észre, hogy lihegnek a nyakamba és én is lihegek, mintha most futottam volna le több kilométert megállás nélkül. És el kell telnie egy kis időnek, hogy ami körülöttem folyik, az annyira fejbe kólintson, hogy észrevegyem, hogy mindez közvetlenül mellettem is történik. Egy gigászi orgia közepén vagyok.
  És csak gondolkodom.
  És próbálom feldolgozni ezt az egészet. Az egész intenzív, gyors, mindenki gyorsan mozog, én viszont csak nagyon lassan és vontatottam forgatom jobbra-balra a fejemet, mintha egy múzeumban lennék egy festő kiállításán és próbálnám messziről megérteni a látványt, hogy ez az egész mi célt szolgál. Csak nézem. Mindent a szemnek, semmit a kéznek.
  És ledöbbenek. Hát nem veszik észre?! Nem érdekli őket, hogy mi folyik körülöttük?! Mocsarassá összetrancsírozott belsőségeken vonaglanak, mellettük ezernyi hulla potyog az égből, másik ezer meg úszkál és hullámzik felfújódva és semmi mással nem foglalkoznak csak beteges nemi vágyaik kielégítésével?!
  Valami elszakad bennem. Olyan mértékben antikatartikus az egész élmény, hogy képtelen vagyok bármit cselekedni. Úgy érzem sírnom kéne az emberi gyarlóságtól, ami a szemem elé tárul, de oly mértékben meg vagyok rendülve, hogy mint egy lassú gépezet, érzéketlenül mozgok, mintha a partvonalról szemlélném az eseményeket, csak figyelem a látottakat, analitikusan. És közben már-már lenyűgöz az emberi ösztönök és abból fakadó mély perverz deviánsság, hogy mindezek milyen kreatívan szülnek beteges és állatias dolgokat, kitekert, kifacsart pózok formájában.
  És ahogy gondolkozom szöget üt a fejemben: próbálom a mikrorezdülések alapján megítélni, de nem megy, olyan kaotikus az előttem lévő kép, hogy képtelen vagyok rá... Ezek tényleg ezt akarják csinálni vagy csak kényszerből teszik mindezt? Hoztak egy döntést, hogy most kiélik a vágyaikat vagy olyan elemi szinten tőrnek ki belőlük a hormonok, hogy képtelenek bármit kezdeni velük és bármennyire is utálják ezt, a biológiával szembeni harcban alulmaradva ezt elfogadják? Egyre vadabban és hevesebben csinálják, hogy minél hamarabb kielégüljenek és végre befejeződjön...(?)...de közben meg ezzel párhuzamosan egyre inkább megjön hozzá a kedvük is...(?) És ez az önellentmondás folyamatosan csak nő bennük...(?) Vagy csak bennem? Mert minden mondanom egyaránt kétes kérdés és kétes kijelentés. Nem értek semmit. Lehet hogy csak most élik ki magukat, mert már később nem lesz rá lehetőségük? Lehet hogy olyan rövid az életük, amilyen végtelenül hosszú az enyém? És most egy tudatos döntés hoztak? Vagy csak én gondolkozom tudatos döntések keretrendszerében és tényleg csak a mocskos kéj hajtja őket akaratlanul és ösztönszerűen? Talán ha jobban megvizsgálom rájövök erre.
  Azon triviális és értelemszerű tényen felül, hogy mindez milyen mélyen aberrált felülemelkedek, különben hamar elakadnék és pocsék megfigyelő lennék. Bár az intimitással a legkevésbé sem foglalkoznak és a körítés sem zavarja őket, merthogy nem törődnek vele, hogy egy sátáni katlanban kell közösülniük, de mással nem foglalkoznak, csak egymással. A vizet és a benne lévő hullákat és lényeket kerülik. Szóval bármennyire is elfajzott szexuális hajlamaik vannak zoofíliával és nekrofíliával nem vádolhatom őket. Ugyanez igaz a pedofíliára, hiszen gyerekeket se látok közöttük. Olyan eszköz, ami kifejezetten azt a célt szolgálná, hogy súlyosan bántalmazzák vagy megöljék egymást sincs náluk. Különösen szadomazo vagy kéjgyilkosság iránti vággyal sem gyanúsíthatom őket. Első benyomásra a látottak alapján szélsőségesen abnormális parafília nem jellemző rájuk. 
  Nézzük tovább. Valahol egy férfi éppen kielégít egy nőt orálisan. Egy másik helyen ugyanez történik csak fordított felállásban és egy kicsit keményebben. Oké. Egy harmadik helyen már benne vannak a dologban, pózokat váltogatnak közben. Rendben lévőnek tűnik. Így lettek megteremtve, ezek a szervek erre lettek kitalálva. Bármily cinikus is vagyok, ebben hibát nem láthatok bele. Továbbmenve két férfi nézi, ahogy egy pár közösül és erre onanizálnak. Elég furcsa hogy ennyire nyíltan és közelről - nagyjából egy méterről - élnek a voyeurista hajlamaiknak, pláne egy ilyen szexuális tivornya közepén, viszont pont a helyzetből adódóan felesleges ilyen apróságokon lovagolnom. Valahol egy női hármas csókolózik. Leszbikusság... De könyörgök! Nem ártanak senkinek se. Olyan finomak a mozdulataik ahogy simogatják egymást, hogy szinte kívánom, hogy nézzem őket, amíg kényeztetik egymást. Ahogy rájuk koncentrálok szinte elmegy a figyelmem mellett, hogy két férfi közre fog egy nőt. Elölről, hátulról, ökörsütésben. Erősen felhúzom a szemöldökömet... ...de miért? Az előbb még egy homoszexuális hármas felálláson sem akadtam fenn, ilyen szempontból ez még annál is elfogadhatóbb és amit a két férfi csinál azon sem akadékoskodtam külön-külön az előbb, szóval léphetek tovább. Visszatekintve az egyik korábbi párra, azt látom, hogy a nő felül van, lassítanak majd a kezeivel úgy segít a férfinak, hogy máshová csússzon át és így análisan folytatják az együttlétet. Hát jó, ő akarta. Forgok körbe-körbe, hogy valami mást is lássak. Végül egy kuplerájon belüli kuplerájt látok meg: egy kisebb társaság, talán 6-7 nő, a zűrzavarban pontosan nem tudom megmondani, és ugyanennyi férfi folyamatosan cserélgetik, hogy ki kivel csinálja. Hm... Egyrészt valószínűsítem, hogy egy ember nem csak egyetlen egy másik emberrel fekszik össze életében és itt is ugyanez történik, csak gyorsabban váltják a partnereiket; másrészt hol csinálják ezt, hanem itt? Ettől nem messze hasonló csoportosulás van, de kicsit mások az erő viszonyok: két nőt hét férfi vesz körbe. Változó hogy mik történnek ott, de azért idővel kibontakozik, hogy a nők minden testnyílását kihasználják. Lélekben kezdek nagyon megrökönyödni, viszont az agyammal kell felmérnem ezt a dolgot. Még ha kiszolgáltatottnak is tűnik a két nő és a férfiak mintha enyhén erőszakosak lennének, a nők mégsem ellenkeznek különösebben, valószínűleg mert így élvezik a helyzetet, amit csinálnak, és ezen csoportos aktus egyesével lebontott részeit már korábban elfogadtam gond nélkül. Szóval ha hiteles és következetes akarok maradni, akkor nem problémázok ezen. Valahol egy nőbe két férfi hatol be. Mindketten egyszerre a vaginájába. Fejtörést okoz. Okozna... Valószínűleg mind a két férfit akarja egyszerre a nő, de análisan nem élvezné a dolgot, így marad ez a választás. A férfiak részéről meg az összeérő cerkájukat mit elemezgessem? Korábban a direkt leszbikusságot sem ítéltem el, ez meg csupán mondhatni közvetett érintkezés jobb megoldás és lehetőség híján. Gyanítom ha sokáig nézelődnék ugyanezt látnám valahol análisan is és ugyanúgy nem köthetnék bele.
  Még nézelődök egy darabig biztos ami biztos alapon, de azt érzem feleslegesen. Ugyanolyan jellegű dolgokat látok mindenhol, csak pepitában. Heteroszexualitás. Homoszexualitás. Biszexualitás. Minimális szadista és mazochista hajlam itt-ott felsejlik, de semmi olyasmi, amire azt mondanám, hogy elfogadhatatlan. Ha a körülményeket kritizálnám, akkor meg előbb önvizsgálatot kell tartanom: hiszen ha egy állóháború közepén lennék egy lövészárokba zárva és mások mellett vagy előtt kéne az emberi szükségleteimet elvégeznem valószínűleg először én is inkább a kellemetlen szorongást választanám, de nem lehetek naiv, nyilvánvalóan egy idő után a kultúrmáz leolvadna rólam és beállnék a sorba és az ilyen nemű intimitásról lemondanék a túlélésért.
  És valami váratlanul koppan bennem... Hiszen én mentegetem őket! Vagy még rosszabb! Egyenesen felmentem őket! Hadakozok magammal. Valami nincs rendben. Valami nagyon nincs rendben. Átgondolom az egész érvelésemet. Szépen, lassan, nyugodtan. Amennyire tudom legalábbis, mert már nem vagyok nyugodtan. Még nem tudom megfogalmazni hogy miért, de egyértelműen érzem, hogy valami nagyon nincs rendben. Próbálom végigvenni az egészet az elejétől, hogy megértsem. De nem vagyok jól. Nem fog menni. Maximum csak vázlatpontokban. Viszont ahogy átfutom a vázlatpontokban a történteket, minden egymásból következik, hiba nincs benne. És hirtelen kivilágosodik bennem minden! Bűnösnek érzem magam. Megkívántam hogy részese legyek ennek a pajzán csőcseléknek és ezért bűnösnek érzem magam, mert cserben hagynám a... A kit is? Vagy mit is? Merthogy tapasztalataim szerint senkit sem lehet megmenteni itt. Másrészről meg levezettem, hogy ami körülöttem zajlik az teljesen helyén való. Szóval... Miért is ne?
  Szétnézek. Valakihez odamegyek, aztán csak lesz valami. Nem olyan nagy dolog ez. Elvégre olyan vagyok, mint ők. Könnyen elvegyülök, aztán majd kialakul. Felállok. Elindulok. Sétálok. Figyelem őket. Elmegyek mellettük. Mint a heringek, annyian vannak és úgy sétálok közöttük, mintha egy labirintusban lennék. Elég furcsa ez a szituáció, de egy idő után rájövök, hogy ha nem közeledek, akkor nem lesz semmilyen élményben részem, így ahogy elhaladok egy átlagosnak tűnő nő mellett, aki éppen állva maszturbál, miközben néz egy kisebb társaságot végigsimítanám a kezemet a hátán kezdésnek. Viszont elhajol. Nem is láthatta, hogy a kezem közeledik felé, hiszen mögötte mentem el. De elfogadom... Játékszabályok vannak, amiket be kell tartani. Megyek tovább, nézelődök. Kiszemelek egyet. Közeledek hozzá, mikor két méterre vagyok tőle hirtelen odamennek hozzá és elviszik magukkal. A francba! Kinézek egy másikat, de hát persze azt is azonnal elvszik. Talán túl jókat, túl szépeket, túl kívánatosakat nézek ki. Lejjebb kell tennem azt a bizonyos lécet. Most már úgy figyelek, hogy általános mércével ne tűnjön túl kirívónak prédám. Elvileg ez egy könnyű feladat, hiszen egyszerre mindenki nem lehet szép, a valóság azonban az, hogy nehezen találok itt olyat, aki lefelé lógna ki a sorból. Végül sikerül. Mielőtt elindulnék felé megfigyelem. Várok pár percet, nehogy véletlenül valaki párját halásszam el. Amint letelik az általam kiszabott idő örömmel konstatálom, hogy a megfigyelésem sikeres volt, minden bizonnyal rám vár. Magabiztosan indulok meg felé. Két lépést sem teszek meg és rögtön odamegy valaki mellé. Jó, hülyeséget csináltam. Felesleges várni, spontánnak kell lennem, más megoldás nincs. Gondolkodás nélkül az első meglátott potenciális lehetőség felé veszem az irányt és ahogy elmegyek mellette hasonló módon próbálkoznék mint az első esetben és hasonló módon kudarccal végződik a közeledésem. Aztán még egyszer megtörténik ez. Meg még egyszer.
  Na jó! Ez így nem mehet tovább! A következő mellett ahogy elhaladok már nézem a kezemet, hogy ne tudjon elhajolni. Ha akar, ha nem, akkor is megsimogatom. Látok is egyet. És tetszik is nagyon. Szemben van velem. Teszek egy jó nagy kört, hogy észrevétlenül mögé kerüljek. Elindulok jobbra, hogy a tömegen keresztül egy ösvényt találjak. Már éppen mellé érnék, amikor szem elől tévesztem. Ez nem létezik! Hát az előbb még ott volt! És figyeltem is, hogy nehogy elvesszen. Na mindegy... Majd a következőnél. Kinézek egy másikat, hozzá nem is kell kerülni. Ahogy megyek felé két páros elhalad előttem és miután megint légvonalba meglátnám a kiszemeltemet már nincs ott.
  Jó. Azaz nem jó, de rendben van, ez így nem működik. A közvetlen közelemből nézek ki valakit. Megfordulok és azok között nézelődöm, akik a hátam mögött voltak eddig. Látok is egyet pár méterre. Jó lesz. Elindulok. Csak a hátát fogom végigsimítani. Ahogy odaérek hozzá már a kezem fel van emelve és csúsztatnám végig a derekán. Nézem is, hogy mi történik, egyenesen bámulom a tenyeremet. De ahogy hozzáérnék távolodik az egész teste és hiába megyek utána, mert velem együtt kerül egyre messzebb és mire felnéznék már nincs előttem senki se.
  Ez nem lehet igaz! Kezdek nagyon ideges lenni. Fújtatok. Lihegek az ingerültségem következtében. Most már érzem, hogy a férfiasságom szétrobban a benne lévő hormonoktól. Ezek szerint felesleges finomkodnom. És most már szorít is az idő, szóval mást nem is tehetek. Elnézek balra. Van ott egy a bőre alapján idősödő hölgy. Nagyon nem tetszik, de már nem érdekel. Odamegyek hozzá és hátulról átkarolom majd. Lesz ami lesz, talán el kezdem megcsókolni a nyakát és közben ott fogdosom és tapogatom meg, ahol csak tudom. Határozottan, szilárd léptekkel haladok felé. Na végre! Itt már nem lesz baj. Mögötte vagyok pár centire és már karolom át. Már szinte érzem a nem túl finom bőrét. Talán nem is tetszik ez az egész, de nem panaszkodom. Ahogy átérném és összeérne előtte a két tenyerem azon kapom magam, hogy igazából a semmit karoltam át és saját magamat simogatom.
  Mi a franc ez?! Felfortyanok! Teszek érte, hogy kielégüljek, de nem történik semmi! Egy orgia közepén vagyok és senkihez nem tudok hozzányúlni?! Miért?! Megfordulok. Látom hogy pár méterre egy nőről éppen most szálltak le és még éppen az előző pillanatban átélt gyönyörtől kéjeleg és cirógatja a vénuszdombját. Minden hidegen hagy, hogy milyen állapotban van, hogy mit vár el az etikett, mit szabad vagy mit nem, mit szeretne vagy mit nem, reflexből, szinte futólépésben lépek kettőt-hármat és egyenesen ráugrok.
  Azaz ráugornék, mert földet érek. Nincs alattam senki. Az arcom csupa véres salak, de ha jobban belegondolnék, akkor most már igazándiból nem is lehet tudni, hogy mi minden lehet a földön, ami ráragadt a pofámra, meg úgy minden másomra. Nem is gondolkozom ezen, csak felnézek, a tekintetem élettelen, csak bámulok, fújtatok, és a szokásosnál is kevésbé értem ezt az egészet, ráadásul már egy önmagamból fakadó, de általam legyőzhetetlen vágy is kínoz, ami valami kaotikus megmagyarázhatatlan delíriumos állapotba taszít. Már nem gondolkozom. Csak reagálok. Reagálok a körülöttem lévő világra és próbálom úgy szabotálni, hogy nekem jó legyen. Teszek érte. Nem vagyok egy nyomorult neurotikus barom, aki siránkozik, hogy nem megy neki semmi és semmi nem jó, de ha elé tárulkozik egy lehetőség, akkor szándékosan nem él vele, hogy bizonyítsa az igazát, hogy neki tényleg nem jó semmi. Itt a lehetőség!
  Térdre tápászkodom. A tenyeremmel ütök hármat-négyet a halántékomon, hogy észhez térjek. El kezdek pislogni. Most már legalább funkcionálok. A bal lábamat kiveszem magam alól és a talpamra helyezem, így térdelő pozícióba kerülve, hogy ha neki kell rugaszkodnom, akkor menjen. És nemhogy nem kell sokat várnom, hanem azonnal elfut előttem valaki - már azt sem nézem, hogy nő vagy férfi - és nekirugaszkodom. De hiába. Hiába ugrottam időben, így is túl késő volt. Bár nyújtottam utána a kezemet elszaladt, én meg a hátamra vetődtem.
  Már nagyon elegem van. És az adrenalin iszonyatosan dolgozik bennem. Átfordulok a hasamra és mintha egy szögesdrót akadály alatt lennék egy harcmezőn, úgy kémlelek jobbra-balra, hogy áldozat után nézzek. Már nem vagyok képes felállni. Meglátom. Három méterre lehet... El kezdek kúszni felé. Kaparom az eredendő mocskot. Belekapaszkodom, belemarkolok, majd húzom magamat felé. Már majdnem ott vagyok. Még két húzás. Még egy. És persze, arrébb mászik ő is. Nem baj! Megyek utána. Még két húzás. Még egy. És megint arrébb kerül.
  Ááá! Nem bírom tovább! Még egyszer megpróbálom, de sikertelen. Átfordulok a hátamra jobb felé. Annyi erőm sincs, hogy a lendületet megállítsam, így a jobb oldalamra kerülök, majdnem mint egy hulla. Ahogy nézek ki a fejemből azt látom, hogy egy méterre tőlem egy férfi hátulról iszonyatosan vadul és intenzíven hatol be egy nőnek hátulról, mintha az lenne a feladata, hogy akár az élete árán is, de neki egyes egyedül kell benépesíteni egy planétát.
  Nem érdekel. Nem számít már semmi. Tényleg semmi. Csak egy kis testi kontaktusra vágyom. Csak a lehető legminimálisabbra. Semmi többre. Ez az alak úgy el van foglalva a dolgával, hogy képtelenség hogy közbe jöjjön bármi. Csak megfogom a vádliját. Se több, se kevesebb. Odakúszom, lassan, halkan, centiméterről centiméterre, a körülöttem lévő zajokkal, sikolyokkal mit sem foglalkozva. Egy anakonda ugyanúgy irigységtől eltelve érdeklődéssel figyelne engem, mint egy orgyilkos: mindent tökéletesen csinálok, láthatatlan vagyok, az áldozatomnak nincs esélye. És már célt is értem. Egy karnyújtásnyira van az a láb. Szépen lassan, lélegzet visszafojtva emelem a kezem és ha nem arra koncentrálnék, hogy ne vegyen észre, biztos azt gondolnám, hogy ezt a mozdulatsort mindenki nézi körülöttem. Már félúton vagyok. Már háromnegyed úton. Már hét nyolcad úton. Ééés... A kezemet amennyire tudtam felemeltem. Itt az idő!
  Teljes erőből lecsapok! A becsapódás után szorítóm is össze ökölbe a kézfejemet. Nem menekülsz!
  De nincs semmi a kezemben. Senki sincs előttem. Nem! Ez nem igaz! Ez nem lehet igaz! Mintha az egészet csak beképzeltem volna. A szemem kinyílik, a pupillám kitágul, olyan mértékben, hogy csoda hogy nem esnek ki a helyükről és gurulnak el a szemgolyóim. De csak ez a csődör nincs előttem, meg a nő, akit magáévá tett, az egész orgia ugyanígy zajlik körülöttem.
  És ebben a pillanatban a fájdalomtól és attól amit a sóvárgás és bennem lévő túlburjánzó hormonok és ösztön feszültséggé transzformált el is ordítom magam: Ááááá! Majd önkéntelenül belezuhan a fejem a földbe, de most olyan mértékű adrenalin van bennem, hogy automatikusan átfordulok a hátamra, mielőtt el kezdenék fuldoklani. És mindeközben folyamatosan üvöltök. Ahogy végül kifogy a tüdőmből a levegő el kezdek mélyeket zihálni és a szemhéjam képtelen becsukódni mindeközben. Egy fél perc után már valamelyest kontrollálttá válik a lélegzésem, de kár érte. Mert minél inkább kikapcsol a túlélésért felelős robotpilóta a fejemben és kezdek újra inkább tudatos állapotba kerülni, mint ösztönösbe, érzem ahogy remegnek a tagjaim. A testem cafatokra szét akar robbanni. Ki akar belőle valami törni. Ahogy elfordítom balra a fejemet és látom a kaotikus kavargást el kezd a szám, a szájüregem és a nyelv önálló életet élni. A fejem szét akar szakadni és nem tudom miért, vagy csak talán ezt a pokoli állapotot képtelen vagyok körülírni. Mintha a tudatosságom maximálisan működne, teljesen, száz százalékosan és minden apró rezdülésemért a gondolataim lennének felelősek, de közben valahol egy másik részem avagy részemben pedig megszűntem létezni magasabb rendű lénynek és csak az igényeim kielégítése vette át a kontrollt. A maradék erőmmel próbálom ellenőrizni ezt a leírhatatlan rendszerhibát. Jó, akkor pislogok egyet. És sikerül pislognom. Jó, akkor pislogok kettőt egymás után. Ez is sikerült. Lássuk csak, hogy külön-külön megy-e. Megy hát. Koordinálom magam. Akkor megnyugtatom magam és hangosan kimondom, kijelentem, sőt! Felszólítom magamat: "Koordinálom magam!"
  Ebben a pillanatban a számból elkezd kikígyózni a nyelvem. Csak szépen lassan. Nem én irányítom. Erősen gondolok rá, hogy most illedelmesen menjen vissza a helyére, de nem vagyok az ura, mint mikor egy rémálomban minden ellenem van és csak az áldozata vagyok a történéseknek. Ahogy kint van a fele szépen lassan elindul a gravitációnak megfelelően lefelé, az ajkam bal sarkát megcélozva. Odaérve jól odatapad, majd jobban kidülledve végig csúszik-mászik, mint egy meztelecsiga a jobb alsó kvadránson át az államat megcélozva. És közben megerőszakol engem és a tudatomat. Végül nem olyan hosszú, hogy az állcsúcsomat elérje, de nem is akar ezzel szenvedni, visszakecmereg oda, ahonnan jött. Ekkor el kezdem harapdálni az alsó ajkamat, mint egy beteg kiéhezett vadállat. Azaz csinálja ezt önmagától az állkapcsom, én meg ezt elszenvedem. A testem megerőszakolja a pszichémet.
  Ahogy egy pillanatra elengedem magam észreveszem, hogy még mindig a vonagló alakokat figyelem. Eddig nem is láttam őket. Ez furcsa. El kezd járni az agyam, hogy most mi is történt és egy ismerős érzés tör rám: az előbb ebből nem láttam semmit, mert a lelki szemeimmel figyeltem és a lelki szemeim saját magamra koncentráltak. De az igazi szemeim, amikkel nem láttam, valójában mégis csak láttak és azokat a képeket bár nem fogtam fel, mert az agyamat kikerülték, mégis tovább haladtak a testembe, amik így stimuláltak?
  Oké... Becsukom a szemem és valahogy átvészelem ezt az egészet. Nem egy zseniális terv, de jobbra nem futja. Nem kapkodok, próbálom kicselezni az akármimet, ami ellenkezni akar. Türelmesen hunyom le a szememet. A világ szépen zsugorodik körülöttem, egy csíkká válik majd eltűnik a feketeségben. Relaxálok. Próbálok valami másra gondolni és nem a fájdalmakra és mindenfajta kínokra, amit a testem jelzésként küld az agyam felé. Azonban szubtilis kétségbeeséssel konstatálom, hogy mi másra gondolhatnék, mert semmi másból nem állok, nem állnak a gondolataim, a fantáziám, a múltam, a lehetőségeim, a környezetem, mint kínokból és szenvedésből. Azért próbálkozom felemlegetni az okádék förmedvényeket, akikkel a járatokban találkoztam, mert bár leírhatatlanul visszataszítóak, de bántani nem bántanak és kellően részletesek és furák, ahhoz hogy eltereljék a figyelmemet, talán még egy állatismereti lexikon is részletesen tudna róluk írni illetve arról, hogy...
  Kipattan a szemem! Nem vagyok ura, már neki sem! Nem... Nem... Nem... Ez nem fair.
  Bámulom a körülöttem lévő szexualitást. A szám, a nyelvem és a fogaim pedig megint belekezdenek a kéjsóvár kiéhezettség kimutatásába. A fejemet a mennyezet felé fordítom, de hiába: valami visszafordítja az előző helyzetbe, hogy lássak mindent és a szájüregem tagjai csinálják tovább ugyanazt. A szívem úgy dobog, hogy szerintem mindjárt szörnyethalok. De biztos nincs akkora szerencsém, hogy ez megtörténjen. A kezem kóros remegését emellett már észre sem veszem. Csak azt, hogy valami nagyon feszít. Detonálni akar.
  A farkam egyre jobban áll. Már-már attól rettegek, hogy elpukkan és elvérzek. Olyan legyőzhetetlenül agresszív ez az érzés, hogy azt gondolom, hogy ki akar belőle szabadulni a sátán maga. És azt hiszem győzött. Azt hiszem nincs más hátra. Talán már a legelején ezt kellett volna csinálnom. Azaz talán csináltam is volna, csak valaki mással. De hát az nem úgy megy. Nem úgy megy, mint mikor az ember bemegy a boltba és levesz a polcról egy üveg italt, egy doboznyi élelmet, a kedvenc újságját vagy bármit, amit egy ilyen helyen meg lehet találni és megveszi azt. Egy másik individuum is szükséges hozzá, csak éppen ez a másik individuum bármikor nemet mondhat. Bármikor bármelyik bárhányszor. Akár az összes mindig.
  Kifújom a bennem lévő levegőt, felkészülök lelkileg és már arra sem figyelek, hogy pontosan mit csinálok. Az egyik kezemmel el kezdek onanizálni. Először csak apránként, lomhán rángatom a kezem, majd kicsit gyorsítok. Persze az előbb majdnem szét akartam durranni, most bezzeg nem megy sehogy sem. Észre sem veszem, de egy könnycsepp kicsordul a szememből. Próbálok gyorsítani, de valahogy nem érzem, hogy ez az egész menne nekem. Egyszerűen az a benyomásom támad, hogy ez nem így lett kitalálva. Talán ezt nem így kéne csinálnom, hanem valaki mással. De ugye ez nem úgy megy...
  Túl kell esnem ezen az egészen, szóval rásegítek. A szabad kezemmel el kezdem magamat simogatni. Már annyira önkívületi állapotban vagyok, hogy azt sem tudom hogy hol kezdjem, de közben már jó ideje csinálom és a mellkasom felé haladok. Talán valami megmozdul most bennem. Azt hiszem jó az irány. El kezdem felhúzni a termosztátot: a mellkasomnál tartva keresem az erogén zónáimat és érzem, hogy egyre jobb, egyre közelebb vagyok. Még kell egy lépcsőfok...
  Ahogy a kezeim automatikusan teszik a dolgukat körbenézek és rögtön látok egy hármast. Két férfi meg egy nő. Az egyik férfi nagyon gyorsan csinálja és ezt a tempót én is felveszem. A feje, nem csak az arca, szinte az egész feje eltorzul, nem csak a szája nyílt ki a nyögéstől és őrjöngéstől, hanem az egész fejszerkezete deformálódik a grimaszától, ahogy leírhatatlan élvezetet okoz neki amit művel és minden másodpercet úgy él meg, hogy szinte azonnal képes lenne eldurranni. Elképzelem, hogy milyen lehet ezt csinálni, elképzelem hogy én ő vagyok és belehelyezkedem abba, amit csinál. Szinte érzem, ahogy a másik testéhez bármikor hozzányúlhatok és olyan érzést nyújt ez, amit igazán a gyönyör, mámor vagy kéj szavak sem lennének képesek lefedni teljes pontossággal és...
  Érzem hogy valami el kezd dobogni és kinyomni valamit magából. Ez lesz az! Azonban a megkönnyebbülés helyett görcsök törnek rám. Az arcom összerándul. Érzem az első spriccet, ahogy kilő belőlem és minden másom összehúzódik, főleg a beleim. Ezzel együtt pedig az arcom totálisan eltorzul. Mint mikor valami tragikus hír jut el az ember agyáig és az arca minden egyes szeglete sírásra fordul át. Igen, el kezdek zokogni. Mocskosnak érzem magam. Azt érzem, hogy én ezt az egészet nem is akartam. És csak most érzem, hogy a második lövés is távozik belőlem. De fogalmam sincs hová. Nincs erőm rá figyelni. Még az is lehet, hogy saját magamra élvezek. Bár ezt nem élvezem. Ezt nem is lehet élvezésnek meg élvezetnek hívni. Majdhogynem haldoklok. Minden egyes századmásodpercet óráknak élek meg. A sírás közben olyan hangokat hallatok, mint aki az utolsókat rúgja. A tüdőmből és gyomromból egyszerre előtörő halálhörgő krákogás szakad ki a torkomon keresztül, öklendezem és közben a szünetekben pedig amennyi időm, lehetőségem és erőm van rá úgy szívom magamba a levegőt, mint aki éppen megfulladni készül elhagyatottan egy óceán közepén és még a kis lábam ujjába is próbálok egy kis oxigént szuszakolni tartalékba. Ahogy lökődik ki belőlem a fogalmam sincs hányadik adag az egyik kezem ökölbe rándul, annyira hogy még egy darab követ is képes lennék vele összemorzsolni és mindennek már alig vagyok tudatában. Bőgök, a farkam spriccel, a jobb tenyerem ökölbe van szorulva önmagától, majd ahogy kinyílik azonnal rámarkol a törzsemre és azt kezdi el szorítani, majd húzni. Szét karmolom az oldalamat és amennyire fáj, annyira nem érzek semmit. A másik kezemmel a koponyámra marok, olyan erősen, hogy éppen hogy nem roppantom össze és próbálom lehúzni róla az arcomat. A felénél tartok és csak csodával határos módon nem nyomtam ki a szememet, a pofámból pedig dől a vér, ahogy a körmeim kivájták rajta a bőrt. Az ajkaimhoz érve a kezemet lekapom és az alkaromat a számba tuszkolom. Nem akarok még jobban üvölteni, így ráharapok, mert rongy nincs nálam, így saját magammal kell helyettesítsem azt. A fájdalmam viszont olyan gigászi, hogy a fizikai erőmet is megnöveli és a fogaim egy tigris erejével ruházódnak fel. Az alkaromból kiharapok egy darabot. A vér el kezd fröcskölni belőlem és még jobban vörös leszek nyaktól felfelé, majd a fröcskölés konstans dőlésbe megy át és hirtelen a combomra marok rá, hogy az eszméletvesztés határán ne csapkodjak a kezemmel össze-vissza, mint egy polip csápja. Hang pedig talán már ki sem tud jönni a torkomon. Itt fogok elvérezni és az öl meg, ami egzisztenciálisan belém lett kódolva. És persze még mindig olyan vagyok, mint egy szökőkút. Vagy inkább vulkán. Vagyis most már egyszerre a kettő. Talán erre az egy napra várt a férfiasságom, hogy távozzon belőlem, mondván máskor nem teheti meg és most jól kihasználja ezt az alkalmat.
  Végig se fut az agyamon a kritikus kérdés: ennek ilyennek kell lennie? Ezt kell éreznem ilyenkor? Vagy ha mással csinálnám, akkor is ilyen lenne? Ilyen mosdatlan redvás szutyoknak érezném magam akkor is? Vajon ők is érzik ezt? Ezt élik át körülöttem, mikor eljön az orgazmus pillanat?
  És itt, ezen a helyen csodák nincsenek. Mégis azt kell mondanom: csoda történt! Nincs már bennem több. Elvileg azért csináltam ezt, hogy megkönnyebbüljek deréktól lefelé és térdtől felfelé, de igazából nem éreztem belőle semmit se. Ez nem volt se öröm, se élvezet. A kezeim még görcsösen szorítanak és próbálnak belőlem húscafatokat kitépni, de egy órának tűnő fél perc után mindenhonnan kimegy belőlem a feszültség és ez láncreakciót eredményezve hozza magával, hogy végre az ökleim is kiengednek. Kiterülök, mintha kivégeztek volna. Lágyan és lassan lélegzek. Végre vége! És végre nem gondolok semmire. Már arra sincs erőm, hogy mocskosnak érezzem magam és undorodjak magamtól. A szemeim nyitva vannak, tudatában vagyok elvileg mindennek mégsem látok és érzékelek semmit se. Minden porcikám ernyedt a kizsigereltségtől.
  És egyszer csak egy rúgást érzek a bokámnál. Nem érdekel már semmi sem. Ha ez jól esik neki csinálja. De azért megkérdezném, hogy ugyan kinek vagyok útban, ha már eddig mindenkit taszítottam és senkihez hozzá sem nyúlhattam, vagy leegyszerűsítve a kíváncsiságomat, azt is megkérdezhetném, hogy ki olyan érzéketlen bunkó, vagy sokkal inkább szadista állat, hogy egy félhullába még belerúgjon. De természetesen itt nem áll meg. Jön még egy rúgás. Meg még egy. Fél perc után már a combomat tapossák meg és mire észhez térnék már a gyomromba talpalnak bele. Aztán meg a fejem jön. Úgy belerúgnak oldalról, hogy átpördülök egyenesen a hasamra és el kezdődik a vég nélküli taposás. Folyamatosan mennek keresztül rajtam és hirtelen egy gondolat süvít át az agyamon: "Mindig ez van!" De nem olyan formában, mint mikor egy hatalmas találmány megoldása áll össze az agyban rengeteg munka és gondolkodás után, ami egy heuréka formájában tör ki, hanem mint egy szilánk, ami benne van valahol a homloklebenyben és egy nagyobb erő hatására egy pár millimétert vagy nanométert arrébb mozdul és ettől az az érzés támad az emberben, hogy valami nem stimmel, ami végig ott volt előtte, de csak egy pillanatra és csak nagyon halványan, aztán el is tűnik ez a gondolat, mint a kámfor. Mint mikor egy hatalmas elvonuló tömegben, amit fél óráig bámul az ember meglát egy ismerős arcot pillanatnyi időre, a nagy embertömeg és ezen információban dús kép azonban rögtön feledteti ezt az elvileg kirívó és feledhetetlen élményt.
  Nem foglalkoznak velem és csak taposnak át rajtam, mint egy megvadult tenyészbika csorda. Talán menekülnek valahonnan. Azaz valamitől, mert a valahonnan nem kérdés. Úgy távoznak, ahogy jöttek, de hogy miért vagy hová sietnek, azt nem értem. Bár hogy ezt az egészet miért itt kellett csinálniuk, azt sem értettem meg. Legalábbis ha jól emlékszem, eddig nem jutottam a filozofálás közben. Kérdezni meg most már nagyon nehéz, pláne hogy nem sokára agyontaposnak. Még két rúgás az oldalamba, három taposás a hátam közepére, hogy biztosan valami baja legyen a gerincemnek és a kép egyre sötétedik. Még kettőt kap a fejem és teljesen elvesztem az eszméletemet. Itt a vég. Halálra tipornak.



  Kipattannak a szemeim.
  Felesleges költői, írói, lírai, prózai, nagyepikai vagy bármilyen más jellegű kacifántos körülírásba kezdenem vagy allegorikus képekkel ködösítenem, hogy éppen mit tapasztalok.
  Igen, élek.
  Veszek egy nagy levegőt. Az ébredésem pillanatában az az érzésem támadt, hogy valaki felébresztett, miközben ez fizikai képtelenség, hiszen itt soha sincs senki. Azaz... Elvileg soha sincs senki. Talán meg sem tudnám fogalmazni pontosan, hogy miért éreztem ezt. Egyszerűen csak ez a benyomásom támadt. Valaki mintha felébresztett volna...
  Megpróbálok előrenyújtózkodni és feltápászkodni. De csak próbálkozás marad. Nem nagyon tudom mozgatni a tagjaimat, mindenem fáradt és fáj. Nyilvánvaló hogy aludtam, de semmit nem használt. Ugyanolyan kimerült a testem. El kezdem a karjaimat kinyújtani, de akadályba ütköznek. Automatikusan cselekszem és keresem a megoldást. A megoldás keresése az életem folyamán ennyire belém égett. Egyenesen izommemóriámba. A kezeim önkéntelenül keresik a kapaszkodót a falba, ami az útjukban áll. Negyven-ötven centivel feljebb meg is tudok kapaszkodni és el kezdem felhúzni magam. Fogcsikorgatva, de végül sikerül. Egy lapályon találom magam és feltápászkodom. De nem ám olyan lapályon, ami A gyűrűk ura világában van, gyönyörű zöld fűvel és kellemesen csordogáló vízfolyásokkal, csermelyekkel, erekkel. Itt minden annak az ellentettje. Persze logikailag értelmetlen, hogy ez hogy lehet lapály, ha fel kellett kapaszkodnom ide és nem leereszkednem, de a megoldás roppant egyszerű: körbenézek a csupán csíkra kinyílt szemeimmel, elgyötört testemmel próbálok a körbenézésre rásegíteni enyhe forgással és konstatálom, hogy ez az a hely, ahol eddig is voltam. Tehát lapálynak lapály, mert a barlang emelkedő falához képest, mégis csak lejjebb van mindez. És hogy honnan másztam fel? Egy gödörből. Mindig ez van... Egy fekete lyukba bemászok, összekuporodok és egy fekete lyukból kimászok. Ahogy elindulok rutinszerűen egyszer csak mintha pofán vágnának meghőkölök, a szemeim hirtelen kinyílnak és egy kicsit éberebb, enyhén meglepett és értetlen arckifejezés kíséretében halkan felmordulok. Egy erős hideg fuvallat csapott meg. Megcsípett a zimankó. Mennyire utálom ezt! Magam előtt összekulcsolom a felső végtagjaimat, karba teszem a kezemet és enervált léptekkel elindulok. Hideg van. Mindig hideg van, csontig hatoló hűvös és ezt szívből gyűlölöm, de valahogy napközben ezt megszokom, majd elfelejtem, hogy korábban mi is történt. Minden reggel ugyanilyen és mégis napközbenre elfelejtem ezt.
  Ahogy tántorgok meglátok magam előtt egy kupac gusztustalanságot. Valami nyálkás, kivehetetlen, keszekusza, enyhén csillogó mocskon mindenféle apró csúszómászó élősködik. Kukacok, giliszták, hernyók. Valami egészen elképesztően gyomorforgató. De mintha csak egy ébresztőóra szólalna meg hirtelen pont a legrosszabbkor, el kezd korogni a gyomrom. Iszonyatosan éhes vagyok. Viszont hogy ez miért pont most jut el a tudatomig és eddig miért nem gondoltam rá egy pillanatig sem az érthetetlen. Talán a fagyos idő elterelte a figyelmemet egy időre, aztán pedig ahogy egyre súlyosbodott a helyzet és elérte azt a szintet az éhségem, hogy már súlyosabb szervezeti kárt okoz, ami bennem van, ahhoz képest ami kintről támad rám, egyszer csak átváltott az agyam fájdalomérzékelő központjának fókusza. Természetesen ezt fejtegethetem, csak éppen felesleges. Az ellenségeivel szemben az ember felveheti a versenyt, de a biológiával szemben mindig alul marad. Azaz pontosabban fogalmazva a valósággal szemben marad alul. Mert az kétséges, hogy a rajtam kívül eső dolgok, amik mindenben megakadályoznak mennyire szemlélhetőek biológiailag relevánsan. Mindenesetre mind a két állítás helyes, hiszen mondhatni minden biológiai jelenség a valósághoz tartozik, de nem minden ami a valóságban van biológiai fenomén.
  Térdre rogyok az agylás közben. Ott van előttem és nincs választásom. Jobb kézzel belemarkolok és amennyi benne marad az öklömben azt felemelem és a pofámba tömöm. El kezdek rágni. És ezzel együtt el kezdek könnyezni. Ahogy ránézek a kupac amorf trutymóra ismerem fel, hogy igazából az elsősorban belekből áll. Próbálom nem kitalálni, hogy kié vagy mié lehetett. Ahogy bámulom érzem a számba, amit látok magam előtt: zsíros, nyers és nyersségében rágós. Egyszóval: gusztustalan. Konkrétan ehetetlen. Viszont ha relatívan nézem, minden máshoz képest még mindig ez a legehetőbb dolog körülöttem. Csak hogy a valóságot és a valóság alosztályát a biológiát nem érdeklik a relatív dolgot, hiszen ők maguk kőbevésett szabályok szerint működnek: a torkom elzáródik. Ami nem is csoda. A gyomrom korog, a fogaim őrölnek, amennyire a tudatommal meg tudom erőszakolni a mozgásukat, de a torkom makacsul görcsben áll és csak nyál folyik le rajta. Biológiai anomália. Egy rendszeren belül két azonos értékű túlélésért felelős funkció harcol egymással. Feloldhatatlan ellentétnek tűnik. De csak elsőre.
  Előrehajolok. Nem, nem köpöm ki csak azért sem. Észre se vettem, de már patakokban folyik a könnyem. Az undortól. Vagy a fájdalomtól. Vagy az erőszaktól. Azonban az igazi erőszak csak most kezdődik. Minden akaratomat összeszedem. A fogaimat összezárom, újabb adag moslékért nyúlok és azt is belenyomom a számba. Ahogy gyömöszölöm be folyamatosan nyitom ki a fogaimat, hogy még véletlenül se essen ki az előző adagból egy kevéske se. A torkom két tűz közé került: bár a gyomromban semmi sincs mégis öklendezem és a semmiből erős hányinger tört rám, másik oldalról pedig a kezemmel tolom lefelé a nyers belsőséget és élő puhatestűeket. De csak nem akar menni. El kezdem a tucsakos, lucskos-véres kezemmel ököllel ütni a koponyámat és ekkor már nem is próbálom a tudatom elöl eltitkolni és figyelmen kívül hagyni, hogy bőgök. Igazi önmarcangolás. A hely viszont ezt követeli meg. Betör. És nincs más választásom. Az ember alkalmazkodik a környezetéhez, mást nem tehet. Ez is egy kőbe vésett törvény.
  Még egy ütés. Még egy ütés és eldőlök. Saját magamat ütöttem ki. Még egy ütés a földön és a szám betapasztása miatt kialakult légszomj miatt el kezdek zihálni és egy adag megrágott széttrancsírozott húsgombóc kirepül a számból. Nem hagyom magam. A járomcsontomat kezdem el boxolni. Egy, kettő, három ütés és hirtelen felindulásból egy szempillantás alatt a kezeimet a számra teszem, betapasztom és el kezdek vonaglani. Eltelik pár másodperc, különböző testrészeim különböző irányba feszülnek szét míg végül a kezeim erősebbnek bizonyulnak és győznek. Nyelek egyet és szuszogok. Sikerült ennem.
  Azt sem tudom hol vagyok, de máris összeszedem magam, valamelyest feltápászkodom és csinálom tovább. A folytatás azonban meglepően könnyebbnek ígérkezik. Persze ugyanúgy lihegek és közben kikívánkoznak belőlem még a saját szerveim is, de most már nem verem szét a saját fejemet a nyelésért. A könnyem folyik, a tekintetem fókuszálatlan és üveges ettől a brutális abúzustól, a karjaim és a fogaim motorikusak és most már többnyire a nyelőcsövem is engedelmeskedik. Tömöm, tömöm, tömöm a fejemet és talán már próbálnom se kell semmire gondolnom, mert képtelen vagyok rá. A gondolataim üresek. Majd egyszer csak megállok. A fele még ott van. De azt hiszem elég volt. Biztos azért volt itt ennyi, hogy ezt mind megegyem. Biztos valaki ezt szeretettel készítette csak nekem. Meglehet. Azonban a szeretet szép dolog lehet, csakhogy sajnos nem mindent old meg.
  Nézek magam elé. Azt hiszem próbálom a belsőmet összekaparni. A pszichémet, a gondolataimat, a lelkemet, a fogalmam sincs mit. Valami megfogalmazhatatlant, ami lehetővé teszi azt, hogy felálljak és továbbmenjek. Aztán váratlanul valahogy csak sikerül. Miképpen? Jó kérdés. Fogalmam sincs. Csak úgy a semmitől. A szerencse hozta így. Ha meg úgy hozta volna, akkor örökké úgy maradok. Persze az is jó kérdés, hogy mennyi időbe telt a felállásom. Fél percbe? Tíz percbe? Erős differencia. Húszszoros különbség. Mégis bármelyiket esélyesnek gondolnám.
  Ahogy állok az a benyomásom támad, hogy a lelki szemeimmel látom saját magamat, pontosabban az arcomat. Esszenciális förtelem. A szám környéke mocsadékos, a hajam össze-vissza áll. Bár nem hosszú, de tele van a fejem teteje forgókkal, így a szélrózsa minden irányába nő a drótkeménységű és -vastagságú fakó hajam, amit képtelenség lenne kordában tartani. Talán ennyi alapján még ki is nézhetnék úgy, mint egy posztapokaliptikus pusztaság kőkemény bajkeverője, aki éppen elejtette az áldozatát, hogy meglegyen a napi élelme és vadember módjára lakmározott belőle, és akiről az első percben képtelenség megmondani, hogy a történet antagonistája vagy protagonistája. Ámde az ábrázatom ebben nem merül ki: a szemeim színtiszta vörösek, valószínűleg a belőlük kiáradt nedvesség mennyiségétől és a szemeim alatt, sőt egészen körülötte mindenhol szénfekete a szemgödröm és talán még a környéke is. Nyilvánvalóan a fáradságtól. Mert szörnyen fáradt vagyok. Mintha ezer éve nem aludtam volna. És talán nem is aludtam. És ha mindezt hozzávesszük a kinézetemhez, akkor már jóval inkább festek úgy, mint egy bukott angyal, aki a legmagasabbról a legmélyebbre zuhant le és ott a lehető legkeményebben meghurcolták és megnyomorították, hogy végül szépen lassan azzá az elkorcsosult démonná váljon, aki ellen felesküdött és a többi létező angyal mindennek hátat fordított - talán arroganciából, talán érdektelen közömbösségből, talán a másik iránt érzett lekicsinylésből fakadó megvetésből. És nem csak nekem, hanem ennek az egész istenverte káosznak, ami körülöttem van, volt és lesz.
  Tántorogva nekiindulok. Ez egy elgondolt döntés a részemről, nem csak úgy el kezdett ösztönösen járni a lábam, mint egy agyonhajszolt, agyonnyúzott igavonó baromnak. Sajnos ezen képességem visszatértével együtt, hogy újra képessé váltam elgondolni bizonyos dolgokat, képzetek, ideákat és döntéseket hozni együtt jár az is, hogy az agyam újra el kezdte elővenni a régi kérdéseket a létezés értelméről, jelen esetben értelmetlenségéről, az ebből eredő miértek firtatásáig, hogy pontosan mi a magyarázata annak, hogy itt vagyok és nyers, zselés, kocsonyás hányást eszek. A legrosszabb forgatókönyv pedig az, hogy újabb kérdéseket sikerül kitermelnem, hogy összeálljon a kép a nagy egészről, hiszen minden mindennel összefügg és talán a mindenség megértése megoldást jelenthet. A tragédia viszont az, hogy sok esetben a válasz annyi, hogy: "Hm... Csak."
  Igen, ilyen egyszerű. Van amire nincs magyarázat. Hiszen vannak a világnak olyan építőkövei, amit már nem lehet lebontani kisebb elemekre. És amire nincs magyarázat, amit nem lehet hová visszafejteni, azt kénytelenek vagyunk axiómának elfogadni. Egyúttal pedig elfogadjuk ezen létezők megváltoztathatatlanságát is. És pontosan ugyanilyenek a már megtörtént dolgok: megváltoztathatatlanok. El kell hát fogadnom, hogy egyetlen egyszer vétkeztem, vagy inkább hibáztam és ezért fizetnem kell egész nyomorúságos és végtelen életemen keresztül - mert itt még csak öngyilkos sem tudok lenni, hiszen eszközöm nincs rá, a tó sűrű mocska pedig feldobna, ha bele szeretnék fulladni -: rosszkor voltam rossz helyen és mikor megteremtett engem a felsőbb hatalom, akkor ide pottyantam ki. Ezért kell ekkora árat fizetnem. Mondhatni "csak".
  Ez persze mindenkivel így van. Velem. A lyukból tóba aláhulló halottakkal. És azokkal is, akik okoskodnak, hogy a létezés nem nehéz, csak tenni kell érte, hogy jobb legyen. De nem hibáztatom őket. Nem vagyok rá képes. Valószínűleg ez a bajom, hogy mindent olyannak látok, amilyen és nem olyannak, amilyennek szeretném látni - ahogy ők teszik. Könnyen kialakíthatnék valami mesét, ami minden ízlében egy igaztalan összeesküvés elmélet, hogy miattuk vagyok itt és ha mást nem is érnék el, de bukott angyalból végül egy elmebeteg tavi dögevővé válnék és a saját szempontomból sokkal jobban érezném magam. Az igazság azonban az, hogy ezzel nem oldódna meg semmi, senki nem kerülne előrébb és jobb helyzetbe. Nem értik ezt, de nem is érthetik. Valószínűleg ami pozitívum, azt természetesnek elfogadjuk természetünknél fogva, önző módon beleragadva a saját pillanatunkba, kizárva minden mást a világon. Talán pont ezért érzékszerveikkel fel nem fogható, hogy milyen az, mikor a kézzelfogható, úgymond materiális realitásban valami olyan traumatikus esemény következik be, ami a lehető legmélyebben felsért valami olyasmit, ami már visszaváltoztathatatlan - ahogy egy összetört bögrét sem lehet már megragasztani, hiszen a porcelán anyaga erre nem alkalmas. Amikor hallott emberek, gyerekek és csecsemők millióin kell átgázolni, hogy végül minden elviselhetetlenül nehéz, de végül megcselekedett erőfeszítés a semmibe vesszen és szembesülni kell mindezzel, a ténnyel, hogy nem hogy a szavak, de még a tettek sem biztosítanak tényleges változást, akkor bekövetkezik a legrosszabb... Valami végérvényesen megváltozik. A legrosszabb mikor bizonyíthatóan teszel valamit és annak semmilyen értelme és következménye nincs.
  Igen, ez van bennem. Nem vagyok olyan, mint ők. Igen, különleges vagyok. És volt olyan, mikor sikítva, üvöltve, ordítva könyörögtem, hogy "Értsék már meg! Különleges vagyok!" De mindent megtennék azért, hogy olyan legyek, mint bárki más. De nem értették. És azt sem értették meg, hogy erre én nem vagyok büszke. Nem dicsekszem vele, hanem jóval inkább szégyenkezek miatta. Ez csupán egy tény, amit kinyilatkoztatok, mert ki tudom nyilatkoztatni, viszont amin nem tudok változtatni. Ha tehetném mindent megtennék azért, hogy ezen változtassak. Csakhogy a sors által dobott lapokkal nem lehet üzletelni, mint egy zsibvásáron.
  Azt hiszem alapvetően valahol ott mehetett félre a dolog bennük, amikor nagy kényelmükben komoly érvvé változott a "de én ebben nagyon erősen hiszek" állítás. Hisznek benne, hogy a gondolatnak teremtő ereje van. Csak a gond az, hogy a hittel - legyen az bármilyen erős -, a valóságot nem lehet meghajlítani és ilyen formában semmi köze nincs ahhoz, ami kézzel tapintható. A gondolatok teremtő ereje halott embereket nem támaszt fel, nem varázsol újra élővé, de még csak a testüket sem alakítja át kősziklává, hogy tornyot építve belőlük, megváltoztassam a dolgok menetét. Sőt jobban belegondolva azonban a gondolatok teremtő ereje még csak saját magamra se terjed ki, hiszen egy orgia kelős közepén derült ki, hogy akarhatok én bármit, ha a környezetemet a legzsigeribb módon taszítom.
  És talán ebbe gyökeredzik létezésem céltalanságának a gyökere. Mert mi van ha... Mi van ha egyszer kijutok innen? Mi van ha valami megváltozik és végül egy másik helyen találom magam? Ami itt folyik, abban nem tudok változást elérni, egy váratlan esemény következtében azonban kikerülök innen, a Kétségbeesés Feneketlen Gödréből kimászok, mint egy kráterben kialakított börtönből, amit olyan mélyre vájtak tovább, hogy a nap fénye beszűrődjön oda, hogy az ember természeténél fogva kikívánkozzon onnan, a kijutást viszont gondosan ellehetetlenítik. Nekem mégis sikerülne és életemben először a napsütésben állnék. És akkor mi lenne?
  Semmi. Ha kapnék is egy új életet, akkor is folyamatosan riogatnának a büntetlenek bomló és szétrohadt maradványainak látványának, mocskos bűzének és tapintásának rémképei. A múlt belém égett. És lehet bármiben erősen hinni, a szomorú igazság az, hogy a múlt visszacsinálhatatlanul meghatároz. Ha meglékelnék az agyamat, akkor ezek ugyanúgy bennem maradnának, beleégve a sejtjeimbe, az izommemóriámba, a gondolataimba, ami által az vagyok, aki.
  Mindemellett persze felesleges bármi ilyesmiről merengenem. Mert itt vagyok és itt is maradok. Elindulhatok, bárhová mehetek, attól függetlenül hogy minden út összefut, azaz minden barlangjárat ugyanide vezet vissza, vándorolhatok, bolyonghatok, sőt, igazából szívem szerint nekileselkednék és el kezdenék futva menekülni, amíg ki nem merülök és el nem pusztulok, vagy csak komótosan gyalogolva mennék világgá, de ez a világ mindenhol ez a világ marad. És számomra nem létezik másik, csak ez a bélgőzös ingovány, maga a Kézzelfogható Infernális Immatérium. Erre lettem kárhoztatva. És arra a visszataszító rothadó húsketrecre, amit a testemnek kell neveznem. És mostanra valójában semmi mássá nem váltam, csak a múltam árnyképeiből összeálló rémalakká.
  El kezdek dohosan köhögni. A köhécseléstől megtorpanok és ettől felismerem ezt a helyet: innen indultam el. Tehát körbeértem a csarnokban. És magától értetődő módon semmi sem változott. Hát akkor jobb dolog híján leheveredek és csodálom tovább ezt a kíméletlen ész nélküli gyönyörű mészárszéket és köhögök tovább. Már ebből tisztán kihallatszik, hogy réges-régen belefáradtam és belefásultam a reménytelen tehetetlenségbe. Csak fekszem és várok az idők végezetéig. Várom hogy megjelenjen az Apokalipszis Négy Lovasa és végre valahára elvigyenek magukkal, hogy bevégeztessen a előre elrendeltetésem. Bár jobban megnézve valószínűleg ez az ő belsőjük, a Harag, a Háború, az Éhínség és a Halál színtiszta reprezentánsa, egy képzeletbeli tökéletes világ hibátlan negatívja. Ez a hely a végzetem. Így hát marad végső lehetőségnek az, hogy rostokolok amíg örömtelen, szükségtelen és céltalan létezésem végéhez nem ér és el nem múlok, szervezetem pedig atomokra bomolva az enyészeté nem lesz, hogy aztán soha senki ne tudja meg, hogy ki voltam, hogy egyáltalán léteztem és végérvényesen minden megpróbáltatásom a totális ürességbe, a semmibe vesszen örökre.

2020. 03. 19.

  Elegem van.

  Ahogy nyitok be a lakásunk ajtaján már alig bírom bent tartani a hömpölygő undort, ami kavarog bennem. Ez nem volt egy jó nap. Ha a kollégáim tízből csak egyszer megcsinálnák azt, amit kérek tőlük, már nem ott tartanánk, ahol. Persze így is elvagyok és pont eleget keresek. De ha már csak pont eleget keresek, akkor legalább pont úgy is dolgozhatnék, mint aki pont eleget keres és nem úgy, mint egy rossz kápó a határidős melók leadása előtt, mert semmi sem úgy lett ütemezve, ahogy meg lett beszélve.
  Szívem szerint a rám szabott zakómat ledobnám a bejárati folyosó közepére a nyakkendőmmel együtt és rögtön ledőlnék a hálószobában a franciaágyra ruhástól hanyag módon és csak ezután rúgnám le magamról az acélkék derby bőrcipőmet és hasonló színű ingemet, amit még Bécsben vettünk a tanácsára, mondván minden napra legyen valami olyan ruhadarabom, amit ha felveszek rá és egy vele közösen megélt kalandra emlékeztessen. De nem teszem ezt, nem leszek igénytelen, nem engedek az otthonról hozott rossz sorskönyveknek. Veszek egy nagy levegőt, erőt veszek magamon és neki kezdek a levetkőzésnek: nehezemre esik, de lehajolok és szépen lassan, kimérten kötöm ki a cipőfűzőmet és teszem a helyére. Majd ahogy beljebb megyek a lakásban nem csak ledobom a zakómat, hanem megkeresem a hozzá tartozó vállfát és arra teszem rá és oda teszem vissza, ahonnan reggel elővettem. A nyakkendőt sem leszaggatom magamról, hanem szépen kioldom, kisimítom és kiegyenesítve teszem a többi közé a szekrénybe a zakók és ingek közé.
  Elindulok a konyha felé miközben kigombolom az ingem felső gombját. Megcélzom a hűtőszekrényt. Kinyitom és reflexből venném elő a wiskhyt, hogy egy kicsit oldjam a stresszt, ami felgyülemlett bennem. Blue Label Johnnie Walker - a legkülönlegesebb whisky, amit valaha ittam. De csak nézem, nem is nyúlok érte. Nem iszok. Nem iszok már évek óta szinte semmit sem. Ha véletlen kicsit többet iszok a kelleténél és szimplán csak őszinte vagyok - mint ahogy amúgy mindig -, vagy egy kissé gyorsabban beszélek, ahogy a szavaim próbálják követni a gondolataimat, mint régen, akkor kipécéznek és rólam beszélnek, hogy milyen kellemetlen figura vagyok és utána erről beszélnek hetekig vagy hónapokig. Bezzeg ha valaki állva összeesik a részegségtől, esetleg a belvárosban, nyílt téren a fogadalmi templom sarkában öntudatlanul űrit minden testnyílásából és végül úgy szedik össze és viszik a detoxikálóba, akkor az jó ha egy hétig téma és akkor sem éri különösebben megszégyenítés, hiszen ő ilyen... Így szinte csak kelléknek van bent a hűtőbe ez a különlegesség, na meg ha jönne valaki ismerős, akit mindenképpen meg akarnék kínálni, hogy érezze az odafigyelést, igényességet és hogy nem akárkihez jött el. Persze nem vagyok egy fontos vagy nagy ember, de ha valaki belép a hajlékunkba, az kellő figyelmet kap és manapság ez már nem kis dolog.
  Ahogy nézem tovább a kínálatot meglátom a cideres üvegeket. Nagy szerelmeim. Fiatalkoromban egy srác kellő furcsasággal, egyszerre lenézően és irigykedve meg is jegyezte, hogy elitista vagyok, mert csak cidert vagyok hajlandó inni, de sört nem. Persze ez is alkoholos, de egy üvegtől még embernek nem lett baja. Bár ebből is csak havonta, vagy inkább két havonta ha megiszok egyet és most valahogy túlzásnak érezném, ha bontanék egyet. Így maradnak a gyümölcslevek: körte vagy eper? Legyen a körte... Azt sűrűbben iszom. Valamiért jót tesz. Hogy miért az nem tudom, nem vagyok ennek a szakértője. Elő is veszem és kiöntök belőle annyit, amennyit csak tudok az asztalon lévő színes átlátszó üvegpoharamba. Ahogy megiszom és leteszem a poharat vissza az asztalra kinéznék az ablakon elmélázva a mai nap történésein, de hallom hogy a bejárati ajtó nyílik és csukódik. Kilépek a majdnem teakonyha méretű konyhánkból a hasonlóan apró étkezőbe. Minden tökéletes és letisztult, a falak kellemesen zöldek a bútorok pedig szigort sugárzóan, de megértően ezüst színűek. Ahogy balra fordulok már szívom tele levegővel a tüdőmet az ordításhoz, de nem kell több lépést tennem, hogy az előttem keresztben lévő bejárati folyosóról jobbról kilépve megjelenjen, mert már megelőzött és itt van közvetlenül előttem.
  Éppen engedném el a rekeszizmomat és kezdeném el a napom legelejétől a legvégéig sorolni, hogy mindenki hülye ezen az őrült világon és semmi sem jó, de reflexszerűen megakadok, megakad a hang, a levegő és a szó a torkomon. Egyszerűen gyönyörű. Istenien gyönyörű. Mosolyog. De úgy, mint még soha senki ezen a világon. Ahogy nézem az arcát még sok-sok év után is az az érzésem van, mint mikor életemben először találkoztam vele. Egy négyzet-nanométernyi hiba sincs az arcán. De nem csak az arcán, hanem az egész testén és lényeben sem. A szemöldöke markáns, de nem hivalkodó; az ajkai vastagak, de egyáltalán nem duzzadtak; ahogy mosolyog az arcán kialakulnak a kis csíkok és gödrök és minden pórusából a szeretet és a vidámság sugárzik; a szemei mintha a világ összes emberi rasszából lenne összegyúrva, hogy tökéletesek legyenek; a hajára elég csak ránéznem hogy érezzem a selymességét az egész testemen; a finoman húsos álla; a divatos nagy szemüvege, ami senki másnak nem áll jól, csak neki; és ennek az angyali teremtménynek bármelyik icipici kis részéről ódákat tudnék zengeni. És az öltözete... Egyszerűen nem jól öltözött,, hanem tudatosan végtelenül stílusos, de semennyire sem extravagáns, magamutogató vagy öncélú. Ami elém tárul az olyan fenséges és festői, hogy a mai napig sem tudtam megszokni a látványát és csak rutinból és közönyből tekinteni rá.
  Persze ez csak ő és nem az egész világ, így a harag nem tűnt el belőlem. És miután isten tudja mekkora fáziskéséssel mondanék valamit máris orkánként törne ki belőlem a mocsok, de azt mondom magamban: nem! Nem tehetem meg. Nem ő tehet róla. Nem old meg semmit, ha fröcsögök. Nem ezt érdemli.
  Odalépek hozzá és átölelem. Egy fejjel magasabb vagyok nála, így ő a derekamnál karol át, én meg a vállainál és most ténylegesen megtapasztalom a hajának bársonyos tapintását. Újabb hosszú másodpercek telnek el így, ahogy csak simogatom a fejbúbjától egész a tarkóján keresztül az érthetetlenül eltűnt angyali szárnytövéig. De valójában ezek a világ legrövidebb másodpercei, mert szívem szerint a kárhozat eljöveteléig így maradnék, míg az apokalipszis lovasai el nem ragadnak. De mielőtt ideérnének az apokalipszis nemlétező lovasai egy picit óvatosan eltaszítom magamtól és a szemébe nézek. Elmosolyodok és köszönök neki: Szia! Közel hajolok hozzá és megcsókolom. Finoman, mintha egy tollpihét kéne egy szusszal két percig fújnom lágyan. A nyelvemnek nem engedek, csak óvatosan az ajkunk ér össze. És ekkor érzem azt, amit meg annyiszor: minden gyötrelem, zavarodottság és haragos düh szublimál belőlem és eszembe jutnak a közös emlékeink.
  Eszembe jut mikor a szülővárosomban sétáltunk messze az otthonomtól a város egyetlen sugárútján, ami igazából nem is sugárút. Az út rengeteg öreg és magas fával volt szegélyezve. Az út felett a lombok rejtették a vékony felsővezetékeket, amiről lógtak a közvilágítás lámpái, amik aranyszínűvé varázsolták a fák leveleit éjszaka. A házak pedig aggottak voltak, talán többnyire kihaltak, de nem félelmetesek, mert nemességet sugároztak. Azt a nemességet, amit felépítettségükből eredt: arisztokratikus házak lehettek mikor megépítették őket, hatalmas kis rétes kerttel körülöttük, kovácsolt vas kerítéssel, tekintélyparancsoló homlokzattal és belmagassággal, díszes erkélyekkel és teraszokkal. Már ránézésre sugárzott belőlük az, hogy itt arisztokraták laktak, és ha az épületek kihaltak is már és talán enyhén dohosak belülről, nincs az az ártó szellem vagy démon, ami képes lenne beléjük költözni. Az egész városrész ilyen volt: mintha egy mesebeli lényekkel és lovagokkal teli kalandregény vagy mese városához tartozna.
  Eszembe jut mikor kimentünk egy rétre, ami a város határ és a szántóföldek között volt. A verőfényes napsütésben kiterítettünk egy pokrócot és csokit meg epret ettünk, feküdtünk, beszélgettünk, bohóckodtunk és boldogok voltunk.
  Eszembe jut mikor az eljegyzésünk egy éves évfordulóján elmentünk egy különleges étterembe, ami zseniálisan keresztezte a klasszikus értékrendet és az észbontó futurisztikus külcsínt. Bárki is étkezett ott a szokásnál különlegesebbnek érezte magát. Ezzel én is így voltam. De az sokkal mélyebb nyomott hagyott bennem, hogy mikor beléptem az ajtón ő volt mellettem és az ő kezét fogtam. Azt a kezet, ami bármihez hozzáér az sokkal puhábbá és melegebbé változik - még az én lelkem is. Pisztrángot és Proseccot rendeltünk és ebben a környezetben a visszafogottsága és mosolya még örökérvényűbbnek tűnt.
  Eszembe jut mikor még kapcsolatunk elején közösen főztünk és mindenre úgy kellett megtanítani, mintha egy kisgyerek lennék.
  Eszembe jut mikor sétáltunk egy folyó partján, ahol a part melletti út néha távolabb vitt a víztől be az ártéri sűr erdőbe, néha pedig szinte beleestünk a vízbe. Majd kiértünk egy kis homokos fövenyre, ahol megállva megnéztük a túloldalt. Ahogy a fák sorakoztak egymás mellett szinte teljesen szabályosan kettő között, nem sokkal mögöttük egy furcsa önmagában álló fából készült tornyot pillantottunk meg, aminek az oldalát moha és futónövények nőtték be. Tanakodtunk, hogy ugyan ki csinálhatta és miért. És mi történik ha áradás van? Hogy nem dőlt még össze, hiszen olyan réginek tűnik? Már nem emlékszem, hogy csak néztük és gondolkodtunk ezeken a kérdéseken, de a lustaság erőt vett rajtunk és nem kerestük meg a legközelebbi hidat, vagy végül valahogy odamentünk csak odabarangoltunk.

  Egyszer csak feleszmélek. Már az ágyban vagyunk, ahová korábban le akartam feküdni. Végtelenül fáradtnak érzem magam, ezért átölelem. Viszont átölel és ez olyan érzés, mintha sok hétnyi megállás nélküli bányamunka után levetkőznék meztelenre és egy kis termálvizes forró medencébe gyalogolnék bele szépen lassan, majd ahogy ellazul minden porcikám felfeküdnék a víz felszínére. A medence aljából neonokon keresztül sötétzöld fények áradnának szét és eperillat tódulna mindenhonnan. Így minden érzékszervem ellazul. Majd arra leszek figyelmes hogy a háttérből halk zene szól: magasra hangol lábdob, mélyre hangolt pergő, minimálisan torzított gitár sok visszhanggal, ami riffek helyett kíséretet és szofisztikált témákat játszik, hogy a sok vonós lassan folyó akkordjellegű dallamai között elvesszen. Néha felsejlő puha szintetizátor pötyög bele ebbe a masszába, majd egy furcsa hangú énekes énekel valamit, amit egy érces hangú bariton egészít ki a háttérből. Kellemes kis indie. És mindez valóban szól... Amíg elvesztem a gondolataimban és lefeküdtem az ágyra feltett egy bakelitet, hogy az idillünkbe semmi ne hatolhasson be, még ha a házunk hangszigetelt is. Megint rámosolygok és megint megcsókolom. Szeretkezhetnénk is, de nem akarom... Nem arról van szó, hogy ez egy plátói szerelem lenne és ezzel elrontanék bármit vagy akármit esetleg mindent, vagy hogy undorodnék a szerelem kondenzvizétől. Egyszerűen úgy érzem, hogy most erre van szükségünk. Ez teljesíti be a szerelmünket. És ettől teljes megnyugvás járja át a testem.
  Lehunyom a szemem.
  És ebben a pillanatban mintha egy villám csapna belém. A szemem előtt látom a Földet, ahogy valami ismeretlen, minden emberi tudással és fantáziával is elképzelhetetlen kataklizma következtében a középpontjában felrobban valami, ami több darabra szakítja szét az egész planétát, szétküldve ezzel az univerzum különböző szegleteibe. Ennek az armageddon a következtében az emberi civilizáció percek, legfeljebb órák alatt kipusztul a nap sugárzó melegének eltávolodásától és a megszűnő gravitáció miatt. Az egész emberiség, a történelmével, kultúrájával és tudásával együtt a semmibe vész és csillagporrá válik, mintha soha nem is létezett volna.
  Kinyitom a szemem és ott van előttem. A pillanatnyi megrendülésemet újabb megnyugvás követi. Ahogy a szemébe nézek csak annyit mondok neki: szeretlek. Nem mond semmit. Erre soha nem mond semmit. Talán sose mondott. Már nem emlékszem, hogy megbeszéltük vagy ösztönösen jött ez belőle. Tudja hogy jobban szeretem őt, mint ő engem és nem lenne hiteles, ha kimondaná ugyanazt, amit én és ezzel egy lapra helyezné az ő érzelmeit az enyémekkel. És ebben nincs semmiféle kellemetlenség, rosszallás, féltékenység, keserűség, irigység. Tudja jól, hogy ha ő nem lenne a világon, akkor képtelen lennék elviselni az életet. És tudja jól, hogy ha én nem lennék a világon, akkor biztos lenne egy kisportolt, jó kedélyű fiatal orvos, aki boldoggá tenné őt. És mindezen tudással a birtokában is itt van mellettem. Bármikor leléphetne, ha nem akarna velem lenni. Mégis itt van és ebből tudom, hogy szeret engem, úgy mint senki mást - még ha annyira nem is tud engem szeretni, mint én őt.
  Annyit mondok neki, hogy szeretlek és megnyugszom, mert tudom, akár bekövetkezik, akár nem következik be a mindenséget elpusztító világvége, akár a semmibe veszek az emberiséggel együtt, akár nem, akkor is meghalok előbb vagy utóbb, de ez a gondolat már hidegen hagy, mert már az életben megkaptam azt a kincset, amit senki más ezen a világon:

Őt.

2019. 03. 20.

  ...ez az! Megvagy! Végre valahára!

  Sikítana és segítségért kiáltana, de nem tud, mintha vonalzóval számoltam volna ki, olyan méretékben mértani pontossággal tömtem be a száját. Ahogy berángatom a rozsdás vasajtón egy elhagyatott épület még elhagyatottabb helységébe még próbál ellenkezni, de zsibbadnak a tagjai attól az injekciótól, amit beadtam neki. Ellököm magamtól, hogy ne zavarjon és be tudjam csukni az ajtót, hogy nyugodt körülmények között tudjam véghezvinni, amire már nagyon régóta várok. Miután kattan a lakat az ajtón csak azután tud feltápászkodni. Újra sikítana, hogy segítsen rajta valaki, újra ellenkezik, kapálózik, csak hogy ne történjen meg az, amit a lehető legkevésbé szeretne, de ekkor már nem hagy hidegen a reakciója és minden egyes ellenreakcióját egy ütéssel honorálom.
  Minden. Egyes. Alkalommal.
  És minden egyes alkalommal egyre gyengébben tud ellenkezni. De azért még próbálkozik. És minél kevésbé van már benne erő, minél jobban hat a szer és minél kilátástalanabb a helyzete, annál elkeseredettebben küzd a legvégsőkig, és azt veszem észre magamon, hogy bár eddig nem is gondoltam rá, hogy ez így fog lejátszódni, de minden egyes ütés egyre jobban feltüzel.
  Nem számolom az ütéseket, de nagyjából a harmincadik után már gyakorlatilag szinte lélegezni is alig tud, nemhogy felállni, így szépen nekikezdek a dolognak. Megragadom, a felsőtestét felrakom egy asztalra. A lehető leggyorsabban lerángatom a ruháit, előveszem a vazelint és előkészítem, hogy megerőszakoljam. Nem sokat akarok vergődni, ezt is csak azért csinálom, hogy legalább nekem is legyen benne valamennyi örömöm, mert hát egy olyan száraz járatba, amit mintha egy tubus hintőporral hintettek volna be a behatolás a legkevésbé sem élvezetes. Persze a legkevésbé sem akarom, hogy neki jó legyen, szóval csak is kizárólag az anális erőszakot fogom alkalmazni. Ahogy elég sikamlós minden nem habozok és nekikezdek. Ahogy nagy nehezen sikerül tövig belé hatolnom újra nyög egyet fájdalmában, amire megint az a reakcióm ami korábban volt: a fejét elfordítom erőszakkal és az öklömmel a csinos kis arcába akkorát ütök, amekkorát csak tudok. Bár már eddig is csupa vér volt az arca, most az éreztem, hogy ki is ütöttem az egyik fogát és egyúttal mostanra teljesen cselekvésképtelenné vált. Mindez szinte leírhatatlan kéjt okoz bennem. A sűrű fekete haját a nyaka köré tekerem, azzal fojtogatom, a fejét hátrafelé kezdem el húzni és ténylegesen nekiállok az erőszakos közösülésnek. Mivel már képtelen reagálni, így elvégezhetem a dolgomat ellenállás nélkül. Szeretném minden egyes pillanatát kiélni mindennek, úgy ahogy előre elképzeltem, órákon, sőt napokon keresztül erőszakolni őt. A valóság azonban az, hogy ennek semmiféle realitása nincs, mert mihelyst belekezdek jobban, már meg sem tudok állni és egyre gyorsabban és agresszívebben csinálom, amitől még jobban felizgulok, amitől még gyorsabban csinálom, a fejemet pedig azonnal elvesztem és nem tudom kontrollálni magam - bár ha úgy koncentrálnék, mint egy buddhista jógi, valószínűleg akkor sem tudnám magam kontrollálni, mert a biológia az akaratnál is nagyobb úr - és pillanatok alatt elélvezek. Az orgazmus pillanatában mintha csillagokat látnék és üvöltök, mint egy sakál. A pillanat egyszerre negatív és pozitív értelemben is katartikus.
  Végre megtörtént!
  Lihegek, mintha most futottam volna le a maratont kétszer megállás nélkül. De igazából legfeljebb huszonöt másodpercig tartott az egész. Ahogy kiveszem belőle a dorongomat megfordítom és az arcát nézem: liheg amennyire tud, de a tekintete üveges, a szemei kisírtak, a sminkje úgy szétfolyt, hogy a szemgödrei és annak környéke leginkább két tenyérméretű monoklira hasonlít. Gyűlölettel tekintek rá és csak annyit mondok neki dühtől remegő hangon: Rohadj meg, remélem jól esett! Majd a hajánál fogva felemelem és ahogy tartom még egy utolsót behúzok neki szemből, amitől hátradől, mint egy bábu. Ahogy fekszik és szinte rám néz a meredt tekintetével nem is figyelek rá, hogy visszahúzom-e a nadrágomat vagy nem, csak rákezdek, talán mintha az egész emberiségnek mondanám el a végtelen megvetésemet:
  Szerinted nekem ez jó volt?! Komolyan azt hiszed, hogy most te voltál az áldozat?! Gondolom komolyan azt gondolod, hogy csak azért mert ma este így jártál, hogy velem és nem a szőke herceggel futottál össze máris te vagy, aki ártatlanul valami förtelmes cselekménynek lett prédája. És persze teljesen biztos vagy benne, hogy én ennek az egésznek örülök. Na persze úgy ítélkezel felettem, mintha ismernél. Pedig sosem láttál. Ahogy én sem téged. Így elmondom, ha szeretnéd tudni, hogy nem szerettem volna ezt csinálni. Csak éppen az érzelmeimet és a vágyaimat nem én választom ki magamnak. Minderre a társadalom puszta létezése is csak olyan, mint olaj a tűzre. Nem, nem én akartam ezt. Így születtem. És ahogy erről, pontosan ugyanúgy a születésem felől sem én döntöttem. Senki nem kérdezett meg róla, hogy én ezt szeretném-e. Ha tehettem volna, kikapcsoltam volna a bennem ébredő fortyogó borzalmat. Fel tudod te ezt fogni?! Fel tudod fogni, hogy úgy születtem meg, hogy nem illeszkedek a társadalomba?! Hogy nincs helyem a világban?! Fel tudod fogni, hogy az egész életeden keresztül minden porcikádat úgy kell szégyellned, mintha leprás lennél?! Fel tudod fogni, hogy bármit teszel meg, hogy egyre jobb emberré válj, még úgy sem éred el azt a minimumot, hogy legalább a lecserélhető és kihasználható senkik közzé felkerülj?!
  Az utolsó pár kérdést a tehetetlenségtől és kétségbeeséstől olyan mértékben üvöltve teszem fel, hogy érzem, ahogy kiürül az oxigén a tüdőmből minden mondat végén. Majd tiszta erőből belerúgok egyet a fejébe, amitől azt hallom, hogy valami hatalmas reccsenés közepette leválik az arcáról. De szinte oda sem tudok figyelni erre, mert a rúgás lendületétől elveszítem az egyensúlyomat és bár még két lépésnyit hátrafelé tudok egyensúlyozni, de végül a harmadik lépésemnél már eldőlök és a mögöttem lévő falnak esek. Lihegek az orromon keresztül, majd végigvillan az agyamon, hogy az elmúlt pár percben mi történt és konstatálom: végre vége van!
  Megkönnyebbülök és az orromon át nagy sóhajtással kifújom a bennem lévő levegőt...



   ...az orromon át nagy sóhajtással kifújom a bennem lévő levegőt... ...és kinyitom... ...és kinyitnám a szemem. Viszont valami nem stimmel. De már nem ijedek meg, mert hozzászoktam ehhez, mint a fantomfájdalmakhoz, ami innen-onnan jön. Sőt megkönnyebbülök: mindez csak a fejemben játszódott le.

  Fantomfájdalmak innen-onnan: a lábaimból, amik le lettek vágva, nehogy ki tudjak menni az utcára, és a kezeimből, amik szintén le lettek vágva, nehogy hozzáérjek valakihez, ezzel sértve a személyes auráját. És persze minden másom is így járt.
  A szememet kinyitottam volna, de a helyükön csak két félelmetes üreg tátong. A füleim helyén csak egy-egy lyuk van. A hangszálaim kitépve, hogy ne tudjak megszólalni. És még sorolhatnám. Egy teljesen lecsonkol torzó az egész testem, mert rajta a fejem. Egy hófehér futurisztikus szobában fekszem pár gépre kötve, amik a maradék életfunkciómat fenntartják és ebben a rothadó húsketrecben várom, hogy végre-valahára kikapcsoljon az agyam, meghaljak. Így legalább a puszta létezésemmel nem jelentek senkire se veszélyt.

  Öngyilkos akartam lenni, de sosem sikerült. Mindig megúsztam, vagy így, vagy úgy. Vagy a szerencse következtében vagy pont a szerencsétlenség következtében. Végül miután begyógyszereztem magam, amilyen erősen csak lehetett, elvesztettem a kontrollt magam felett és végül jött a képszakadás. De nem haltam meg. A tudatalattim, a bennem lévő ösztönlény nem bírt behódolni a tudatom által megfogalmazott igazságnak, hogy az életem értelmetlen és fájdalmas, sőt egyenes káros másokra, így végül a testem felett átvette az irányítást és sikeresen elérte, hogy túléljem a sokadik öngyilkossági kísérletet.
  Ekkor jöttem rá, hogy ha ez így megtörtént, talán máskor is meg fog. És mi van, ha egyszer tragédiába fullad mindez? Mi lesz ha a bennem lévő vadállat képtelen lesz elfogadni a rá mért sorsot, a társadalmi kirekesztést, azt a megállíthatatlan erőt, ami rá nehezedik, ami vele született, ami benne lakozik, tehát a szerves része és emiatt eltávolíthatatlan onnan és kitör a ketrecéből? Mi lesz ha az okosak, igazak és szépek világába belerondítok csak azért, mert már nem bírom tovább, hogy ember akarok lenni, de még az állati igényeimet sem elégíthetem ki? Mi lesz ha beülök egy kávézóba, iszok egy teakülönlegességet és a szemben lévő asztalnál ülő két kellemes külsejű lányra rámosolygok hosszan, mert tényleg olyan tündériek, hogy szebbé teszik a napomat, de ők erre kihívják a rendőrséget, mondván zaklattam őket és nyilván arra gondoltam a mosolyom mögött, hogy ők leszbikusak és csak megvetem őket?
  Így hát ha megölni nem tudtam magam, a tudatalattimat kicselezve csak megcsonkíttattam magam. Mert nincs dicstelenebb annál, mint tudatos lényként a tudatalattim vágyai miatt elbukni és miatta egy alantas tettet véghezvinni. Elbukni és kárt tenni másban. Így inkább eldobtam magamtól mindent és kárhozatra ítéltem magam. Ez az igaz önfeláldozás.
  Bár valószínűleg dicstelen tett ez is, hiszen ha egyszer valaki megtalálna itt, értetlenül állna hogy miért kellett ezt tennem. Valószínűleg egyenesen őrültnek vagy elmebetegnek titulálna, ahelyett hogy a hőstettemnek szobrot állíttatna. Bezzeg ha nem teszem ezt meg és nem bírtam volna ki a belső és külső nyomást egyszerre, aminek a hatására megerőszakoltam vagy csak megöltem volna különös kegyetlenséggel valakit, hogy enyhítsem az elviselhetetlen belső feszültséget és megmutassam az emberiségnek, hogy mit is művelt (velem), mert már nem bírtam elviselni az össztársadalmi kirekesztést és földön járva az asztrofóbia tüneteit, akkor bezzeg az emberiség legnagyobb gonosztevői között emlegetnének az idők végezetéig, míg a csillagok ki nem hunynak. De hát az emberiség már csak ilyen hálátlan.

  De lehet hogy valójában egy kórteremben fekszek és figyelik az agyamat, hogy mire gondolok, hogy csupán csak a gondolataim miatt elítéljenek.
  A rohadt életbe! Akkor lehet hogy pont felültem ennek a csapdának?!

2018. 11. 02.

  Nem hittem volna, hogy ehhez a témához hozzá fogok részletesebben szólni, de mint ahogy az sokszor elő szokott fordulni nem minden magától értetődő dolog értetődik magától - sajnos.

  Jelen esetben a Majka-Curtis ügyről van szó.

1.: Hogyan?

  Puzsér Róbert a megírta a véleményét az esetről (https://www.facebook.com/Robert.Puzser/photos/a.362831433792676/1852976691444802/?type=3&theater), amivel lehet vitatkozni, hiszen szokásához híven talán túl messzire ment a végső következtetések levonásánál, de az alap problémát penge élesen leírta.
  Senki nem cáfolja: nyilván nem akar senki se egy megbízhatatlan emberrel együtt dolgozni, és senki nem kíván ilyet senkinek se, de talán még barátkozni sem kívánunk ilyen emberekkel. Ha pedig valaki időközben változik meg, lehet vele szakítani, erre ezer meg egy példa van a világtörténelemben.

  De a szakításnak megvan a megfelelő helye és ideje. Meg persze módja.
  Felettébb elszomorító, hogy nem sikerült az emberek nagy részének felfognia, hogy akinek problémája van ezzel az üggyel, az nem az, hogy miért lett Curtis kidobva a bizniszből, hanem az, hogy miért több ezer ember előtt, potenciálisan videófelvétel közben kellett ledrogosozni.

  És ehhez még annyit fűznék hozzá, hogy amikor nagyjából hasonlót művelt le Varga Attila, csak jóval kisebb ügyben, akkor a hatharom.hu az ügy kapcsán egy elég kemény kritikát írt "A nyilatkozat, ami rávilágít a morális fertőre" címmel.

2.: Az oda vezető út

  Szinte tökéletes példája a tettek és szavak elképesztő kontrasztjának a történtek. Lehet hogy az Index azt a végtelenül gáláns ajánlatot megadta Majkának, hogy vágatlanul 50 percig elmondhatja, hogy ő mindent megtett ezért a Curtis srácért, csak az utolsó momentum tökéletes reprezentálja, hogy körülbelül hogy működünk mi magyarok (még ha talán kissé igazságtalan is vagyok ezzel a kijelentésemmel, mert lehet hogy az üzbégek meg a kambodzsaiak is hasonlóak hozzánk ebben.)
  Ez a történet nem a problémamegoldásról, hanem a problémamegoldásnak nevezett "tűrünk-tűrünk-tűrünk-tűrünk-és-tűrünk-majd kirobban belőlünk a szar is" folyamatáról szólt. Hiszen az elmondottak alapján körülbelül Curtis szalonképtelensége előfordult már korábban 37-szer és most, a 38. alkalommal már Majka nem bírta tovább, de annyira nem, hogy nem bírta kivárni azt az x idő (hasamra ütök, 12 vagy 16 órát), amíg Curtis kitisztult állapotba kerüljön és aztán elmondja neki, hogy itt a játék vége. Pont mint az egyszeri szerencsétlen asszony, akit mindig ver a férje, aztán a 38. megverése után nem feljelentést tesz, hanem azonnal agyonszúrja a férfit.

  A 228 Facebook követővel rendelkező zenekaroknál is előfordul, hogy hulla romon megy koncertre az egyik tag. Másnap leülnek és megbeszélik a dolgot, azt mondják a részeges srácnak, hogy "Figyelj Jóska! A barátunk vagy, kedvelünk, de ha még egyszer ez előfordul, akkor kibaszunk, mint macskát szarni. Rendben van?" És Jóska vagy tiszteletben tartja ezt vagy még egyszer leissza magát koncert előtt és másnap kirúgják a zenekarból. De a legkevésbé sem rejtegetik, meg azt mondják, hogy hasmenése van meg ilyen ostobaságok, pláne nem több tucatszor - amit Majka csinált nem kevés ideig - és közben azt a végtelenül mérgező mantrát ismételgetik, hogy na még egy esélyt neki, na még egy esélyt neki.
  (Mondom még egyszer: mondhat bármit Majka, az eset lefolyása valójában ez volt, amint a mellékelt ábra mutatja.)

3.: A társadalmi reakció

  Egyrészt elszomorító, hogy a többség szerint az ügy menete rendben volt - rendben volt az, hogy a popsztár a barátjának mondott valakit ledrogosozta, amivel együtt rögtön bemószerolta a rendőröknél; és rendben volt az oda vezető út, tehát a méretlen és mérhetetlen tűrés, ami egy valós problémamegoldásnak volt tekintve.
  De számomra az verte ki végleg a biztosítékot, mikor szabályosan sok helyen láttam azt a fajta megnyilvánulást, amit most Deutsch Tamás pofátlan megnyilvánulásához érkezett topkommentből idézek: "Jó esetben ez menti meg egy függő életét. Amikor mindenki bezárja előtte a kaput"

  Hogy ha ezt élőben kéne prezentálnom, akkor itt jönne el az a pont, hogy nem tudnék hirtelen mit mondani. Tehát úgy állunk, hogy egy függőségben szenvedő embernek azzal segítünk a legtöbbet, ha megszégyenítjük és belerúgunk egyet, lehetőleg bele az árokba és magára hagyjuk.
  Korábban már voltak ennél súlyosabb és nagyobb volumenű esetek - mint például az otthoni ápolásra szorulókra és az ápolóikra kiszabott kormányrendelet (és az arra érkező teljes társadalmi passzivitás) -, viszont ebben az esetben jutottunk el odáig, hogy úgy gondoljuk, hogy ha egy ember bajban van, akkor hagyjuk csak magára, azzal tesszük neki a legjobbat és majd meggyógyul magától.

  Remélem nem kerülök ilyen helyzetbe! De ha mégis, akkor már remélhetőleg a rothadó nyugaton történik ez meg velem.

 2018. 08. 27.

  ...a "nagy átköltözés" megtörtént.

  Szokásomhoz híven nem fogom szanaszét formázni amiket írok, de talán ha lesz rá igény (belső), akkor talán jobban ráfekszem erre, no meg kissé rendbe rakom a blog általános külsejét is, hogy egy fokkal átláthatóbb legyen meg szebb, mert most még elég aszketikus.

  (Igazából a nagy helyzet az, hogy még nem igazán látom át, hogy mit lehet itt megcsinálni és amit meg lehet csinálni, azt pontosan hogyan is kéne.)

2018. 07. 29.