...ez az! Megvagy! Végre valahára!

  Sikítana és segítségért kiáltana, de nem tud, mintha vonalzóval számoltam volna ki, olyan méretékben mértani pontossággal tömtem be a száját. Ahogy berángatom a rozsdás vasajtón egy elhagyatott épület még elhagyatottabb helységébe még próbál ellenkezni, de zsibbadnak a tagjai attól az injekciótól, amit beadtam neki. Ellököm magamtól, hogy ne zavarjon és be tudjam csukni az ajtót, hogy nyugodt körülmények között tudjam véghezvinni, amire már nagyon régóta várok. Miután kattan a lakat az ajtón csak azután tud feltápászkodni. Újra sikítana, hogy segítsen rajta valaki, újra ellenkezik, kapálózik, csak hogy ne történjen meg az, amit a lehető legkevésbé szeretne, de ekkor már nem hagy hidegen a reakciója és minden egyes ellenreakcióját egy ütéssel honorálom.
  Minden. Egyes. Alkalommal.
  És minden egyes alkalommal egyre gyengébben tud ellenkezni. De azért még próbálkozik. És minél kevésbé van már benne erő, minél jobban hat a szer és minél kilátástalanabb a helyzete, annál elkeseredettebben küzd a legvégsőkig, és azt veszem észre magamon, hogy bár eddig nem is gondoltam rá, hogy ez így fog lejátszódni, de minden egyes ütés egyre jobban feltüzel.
  Nem számolom az ütéseket, de nagyjából a harmincadik után már gyakorlatilag szinte lélegezni is alig tud, nemhogy felállni, így szépen nekikezdek a dolognak. Megragadom, a felsőtestét felrakom egy asztalra. A lehető leggyorsabban lerángatom a ruháit, előveszem a vazelint és előkészítem, hogy megerőszakoljam. Nem sokat akarok vergődni, ezt is csak azért csinálom, hogy legalább nekem is legyen benne valamennyi örömöm, mert hát egy olyan száraz járatba, amit mintha egy tubus hintőporral hintettek volna be a behatolás a legkevésbé sem élvezetes. Persze a legkevésbé sem akarom, hogy neki jó legyen, szóval csak is kizárólag az anális erőszakot fogom alkalmazni. Ahogy elég sikamlós minden nem habozok és nekikezdek. Ahogy nagy nehezen sikerül tövig belé hatolnom újra nyög egyet fájdalmában, amire megint az a reakcióm ami korábban volt: a fejét elfordítom erőszakkal és az öklömmel a csinos kis arcába akkorát ütök, amekkorát csak tudok. Bár már eddig is csupa vér volt az arca, most az éreztem, hogy ki is ütöttem az egyik fogát és egyúttal mostanra teljesen cselekvésképtelenné vált. Mindez szinte leírhatatlan kéjt okoz bennem. A sűrű fekete haját a nyaka köré tekerem, azzal fojtogatom, a fejét hátrafelé kezdem el húzni és ténylegesen nekiállok az erőszakos közösülésnek. Mivel már képtelen reagálni, így elvégezhetem a dolgomat ellenállás nélkül. Szeretném minden egyes pillanatát kiélni mindennek, úgy ahogy előre elképzeltem, órákon, sőt napokon keresztül erőszakolni őt. A valóság azonban az, hogy ennek semmiféle realitása nincs, mert mihelyst belekezdek jobban, már meg sem tudok állni és egyre gyorsabban és agresszívebben csinálom, amitől még jobban felizgulok, amitől még gyorsabban csinálom, a fejemet pedig azonnal elvesztem és nem tudom kontrollálni magam - bár ha úgy koncentrálnék, mint egy buddhista jógi, valószínűleg akkor sem tudnám magam kontrollálni, mert a biológia az akaratnál is nagyobb úr - és pillanatok alatt elélvezek. Az orgazmus pillanatában mintha csillagokat látnék és üvöltök, mint egy sakál. A pillanat egyszerre negatív és pozitív értelemben is katartikus.
  Végre megtörtént!
  Lihegek, mintha most futottam volna le a maratont kétszer megállás nélkül. De igazából legfeljebb huszonöt másodpercig tartott az egész. Ahogy kiveszem belőle a dorongomat megfordítom és az arcát nézem: liheg amennyire tud, de a tekintete üveges, a szemei kisírtak, a sminkje úgy szétfolyt, hogy a szemgödrei és annak környéke leginkább két tenyérméretű monoklira hasonlít. Gyűlölettel tekintek rá és csak annyit mondok neki dühtől remegő hangon: Rohadj meg, remélem jól esett! Majd a hajánál fogva felemelem és ahogy tartom még egy utolsót behúzok neki szemből, amitől hátradől, mint egy bábu. Ahogy fekszik és szinte rám néz a meredt tekintetével nem is figyelek rá, hogy visszahúzom-e a nadrágomat vagy nem, csak rákezdek, talán mintha az egész emberiségnek mondanám el a végtelen megvetésemet:
  Szerinted nekem ez jó volt?! Komolyan azt hiszed, hogy most te voltál az áldozat?! Gondolom komolyan azt gondolod, hogy csak azért mert ma este így jártál, hogy velem és nem a szőke herceggel futottál össze máris te vagy, aki ártatlanul valami förtelmes cselekménynek lett prédája. És persze teljesen biztos vagy benne, hogy én ennek az egésznek örülök. Na persze úgy ítélkezel felettem, mintha ismernél. Pedig sosem láttál. Ahogy én sem téged. Így elmondom, ha szeretnéd tudni, hogy nem szerettem volna ezt csinálni. Csak éppen az érzelmeimet és a vágyaimat nem én választom ki magamnak. Minderre a társadalom puszta létezése is csak olyan, mint olaj a tűzre. Nem, nem én akartam ezt. Így születtem. És ahogy erről, pontosan ugyanúgy a születésem felől sem én döntöttem. Senki nem kérdezett meg róla, hogy én ezt szeretném-e. Ha tehettem volna, kikapcsoltam volna a bennem ébredő fortyogó borzalmat. Fel tudod te ezt fogni?! Fel tudod fogni, hogy úgy születtem meg, hogy nem illeszkedek a társadalomba?! Hogy nincs helyem a világban?! Fel tudod fogni, hogy az egész életeden keresztül minden porcikádat úgy kell szégyellned, mintha leprás lennél?! Fel tudod fogni, hogy bármit teszel meg, hogy egyre jobb emberré válj, még úgy sem éred el azt a minimumot, hogy legalább a lecserélhető és kihasználható senkik közzé felkerülj?!
  Az utolsó pár kérdést a tehetetlenségtől és kétségbeeséstől olyan mértékben üvöltve teszem fel, hogy érzem, ahogy kiürül az oxigén a tüdőmből minden mondat végén. Majd tiszta erőből belerúgok egyet a fejébe, amitől azt hallom, hogy valami hatalmas reccsenés közepette leválik az arcáról. De szinte oda sem tudok figyelni erre, mert a rúgás lendületétől elveszítem az egyensúlyomat és bár még két lépésnyit hátrafelé tudok egyensúlyozni, de végül a harmadik lépésemnél már eldőlök és a mögöttem lévő falnak esek. Lihegek az orromon keresztül, majd végigvillan az agyamon, hogy az elmúlt pár percben mi történt és konstatálom: végre vége van!
  Megkönnyebbülök és az orromon át nagy sóhajtással kifújom a bennem lévő levegőt...



   ...az orromon át nagy sóhajtással kifújom a bennem lévő levegőt... ...és kinyitom... ...és kinyitnám a szemem. Viszont valami nem stimmel. De már nem ijedek meg, mert hozzászoktam ehhez, mint a fantomfájdalmakhoz, ami innen-onnan jön. Sőt megkönnyebbülök: mindez csak a fejemben játszódott le.

  Fantomfájdalmak innen-onnan: a lábaimból, amik le lettek vágva, nehogy ki tudjak menni az utcára, és a kezeimből, amik szintén le lettek vágva, nehogy hozzáérjek valakihez, ezzel sértve a személyes auráját. És persze minden másom is így járt.
  A szememet kinyitottam volna, de a helyükön csak két félelmetes üreg tátong. A füleim helyén csak egy-egy lyuk van. A hangszálaim kitépve, hogy ne tudjak megszólalni. És még sorolhatnám. Egy teljesen lecsonkol torzó az egész testem, mert rajta a fejem. Egy hófehér futurisztikus szobában fekszem pár gépre kötve, amik a maradék életfunkciómat fenntartják és ebben a rothadó húsketrecben várom, hogy végre-valahára kikapcsoljon az agyam, meghaljak. Így legalább a puszta létezésemmel nem jelentek senkire se veszélyt.

  Öngyilkos akartam lenni, de sosem sikerült. Mindig megúsztam, vagy így, vagy úgy. Vagy a szerencse következtében vagy pont a szerencsétlenség következtében. Végül miután begyógyszereztem magam, amilyen erősen csak lehetett, elvesztettem a kontrollt magam felett és végül jött a képszakadás. De nem haltam meg. A tudatalattim, a bennem lévő ösztönlény nem bírt behódolni a tudatom által megfogalmazott igazságnak, hogy az életem értelmetlen és fájdalmas, sőt egyenes káros másokra, így végül a testem felett átvette az irányítást és sikeresen elérte, hogy túléljem a sokadik öngyilkossági kísérletet.
  Ekkor jöttem rá, hogy ha ez így megtörtént, talán máskor is meg fog. És mi van, ha egyszer tragédiába fullad mindez? Mi lesz ha a bennem lévő vadállat képtelen lesz elfogadni a rá mért sorsot, a társadalmi kirekesztést, azt a megállíthatatlan erőt, ami rá nehezedik, ami vele született, ami benne lakozik, tehát a szerves része és emiatt eltávolíthatatlan onnan és kitör a ketrecéből? Mi lesz ha az okosak, igazak és szépek világába belerondítok csak azért, mert már nem bírom tovább, hogy ember akarok lenni, de még az állati igényeimet sem elégíthetem ki? Mi lesz ha beülök egy kávézóba, iszok egy teakülönlegességet és a szemben lévő asztalnál ülő két kellemes külsejű lányra rámosolygok hosszan, mert tényleg olyan tündériek, hogy szebbé teszik a napomat, de ők erre kihívják a rendőrséget, mondván zaklattam őket és nyilván arra gondoltam a mosolyom mögött, hogy ők leszbikusak és csak megvetem őket?
  Így hát ha megölni nem tudtam magam, a tudatalattimat kicselezve csak megcsonkíttattam magam. Mert nincs dicstelenebb annál, mint tudatos lényként a tudatalattim vágyai miatt elbukni és miatta egy alantas tettet véghezvinni. Elbukni és kárt tenni másban. Így inkább eldobtam magamtól mindent és kárhozatra ítéltem magam. Ez az igaz önfeláldozás.
  Bár valószínűleg dicstelen tett ez is, hiszen ha egyszer valaki megtalálna itt, értetlenül állna hogy miért kellett ezt tennem. Valószínűleg egyenesen őrültnek vagy elmebetegnek titulálna, ahelyett hogy a hőstettemnek szobrot állíttatna. Bezzeg ha nem teszem ezt meg és nem bírtam volna ki a belső és külső nyomást egyszerre, aminek a hatására megerőszakoltam vagy csak megöltem volna különös kegyetlenséggel valakit, hogy enyhítsem az elviselhetetlen belső feszültséget és megmutassam az emberiségnek, hogy mit is művelt (velem), mert már nem bírtam elviselni az össztársadalmi kirekesztést és földön járva az asztrofóbia tüneteit, akkor bezzeg az emberiség legnagyobb gonosztevői között emlegetnének az idők végezetéig, míg a csillagok ki nem hunynak. De hát az emberiség már csak ilyen hálátlan.

  De lehet hogy valójában egy kórteremben fekszek és figyelik az agyamat, hogy mire gondolok, hogy csupán csak a gondolataim miatt elítéljenek.
  A rohadt életbe! Akkor lehet hogy pont felültem ennek a csapdának?!

2018. 11. 02.