Az írásom a következő vita nyomán fogalmazódott meg bennem:
Azaz őszintén szólva a legkevésbé sem nevezném vitának, de most ezt nem firtatnám, vagyis különösebben nem, mert erről sokat tudnék írni: arról hogy hogy lehet az - amit a hozzászólásaimban megjegyeztem -, hogy egy politikai párt Facebook oldalának adminisztrátora, egyszer az oldal nevében szól hozzá valamihez, majd a személyes profiljáról, mert ilyen nincs sehol sem, ez az amatörizmus non plus ultrája; arról hogy egy ember hogy lehet annyira nárcisztikus, hogy komolyan azt gondolja, hogy egy kamuprofilos provokátor az alig több mint 1000 (jelen pillanatban 1039) követővel rendelkező oldalát akarja megtámadni; arról nem is beszélve, hogy ha tényleg egy kamuprofilt feltételez az adminisztrátor, akkor miért áll le vele vitázni, és miért nem blokkolja és jelenit azonnal; arról hogy hogy állíthat valaki olyat, hogy gyűlöletkeltő a hangnem, miközben egyszer sem lett leírva, hogy valakit meg kéne ölni, ki kéne rekeszteni a társadalomból, satöbbi; arról hogy egy elméletileg érdemi vitában, hogy lehet rámondani valakire bizonyos jelzőket közvetett okok nyomán, tehát stigmatizálni és lekaraktergyilkolni (ezen esetben, hogy jobbikos - ráadásul pártszimpátiának egyébként sem kéne, hogy negatív felhangja legyen), miközben ezt nem jelentette ki magáról a másik fél korábban; arról hogy egy politikai párt Facebook oldalának adminisztrátora miért játszhatja el a kápót és fenyegetőzhet azzal, hogy ha nem távozik a másik fél, akkor azt letiltja - mondván ez a korrekt eljárás a vitapartnerrel -, miközben semmilyen általános felhasználási szabályt nem szegett meg a másik fél (ráadásul a tiltást az első hozzászólás után is megtehette volna, és nem kellett volna nyilvánosan fenyegetőznie, amiről persze megint csak lehetne mit mondani); arról hogy egy beszélgetéshez mi köze van a bátorságnak, hiszen az hogy a véleményemének hangot ad az ember, az alap dolog - szólásszabadság van; vagy arról hogy egy felnőtt ember és - itt külön aláhúznám, hogy - egy politikai párt Facebook oldalának adminisztrátora, hogy írhat le egy óvodás, vagy maximum kisiskolás szintjét megütő hangnemben olyasmit, hogy egy másik párt jelöltje "örök vesztes".
Persze hogy ha erről lenne szó, akkor nyilván belátnám, hogy esetlegesen tárgyi tévedéseim voltak, vagy netalántán nem mindig sikerült pontosan fogalmaznom. De most nem erről van szó. Hanem a legsarkalatosabb replikáról akartam írni, és ami nyomán fel is tettem egy kérdést, de választ nem kaptam.
Az említett legsarkalatosabb pont, amivel többször stigmatizálva is lettem, pontosabban teljesen hiteltelenné téve, hogy ha nem vállalom a véleményem mellé az arcom, akkor gyakorlatilag gerinctelen ember vagyok, sőt bármit is írok, az effektíve nem számít, olyan mintha ott sem lenne amit írtam, még ha jogosak is a kritikáim. És mindezt egy úgymond komoly vitában érvnek számított - ezért nem bírtam magamban tartani a gondolataimat, még ha meglehet, hogy a másik fél talán csak egy sehonnai proli volt.
Egyrészt van ennek a kérdéskörnek egy olyan vetülete, amit valamilyen szinten még Philip K. Dick vetített előre az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? című klasszikusába, miszerint amit tapasztalunk, az tényleg valódi-e. Mindez jelenleg ott csúcsosodik ki, hogy rengeteg hamis internetes profil van generálva zavarkeltés, provokáció és álhírek terjesztésének céljából - elég csak az orosz hackertámadásokra gondolni. Ennek természetesen következménye az, hogy minden ami a világhálón terjed, azzal egyre szkeptikusabbá válik az ember. De itt jön a csavar: vajon ez mennyire érzelmi alapú és mennyire lehet egy érvelés alapja?
Eddig csak egyetlen egyszer hozakodtam elő egy beszélgetés alkalmával, hogy régebben kísérlet céljából csináltam egy profilt, avégett hogy megnézzem, el tudom-e hitetni az emberekkel azt, hogy akit követnek, az egy létező személy, de nem én vagyok. Természetesen a kísérletem vége az lett, hogy igen. Tehát bár egyetlen szó sem volt igaz abból, amit leírtam magamról, mégis igaznak vélték, de ami sokkal fontosabb: végig teljes mértékben azt gondolták, hogy aki kiírja gondolatait az internetre, az az az ember, aki a profilképen látahtó. (Lényegében ez most irreleváns, de azért hozzá kell tennem, hogy se nem voltam provokatív, se nem voltam zavart keltő és álhíreket sem terjesztettem. Senkinek nem adtam el semmit és semmilyen kára nem származott ebből a kísérletből senkinek se.)
És most nem az emberiség összezavarása volt a célom és nem is az, hogy végérvényesen bizalmatlanná tegyek mindenkit vagy csak akár egy embert is, mondván az egész internet csak egy nagy kamu. Inkább csak egy fontos igazságra szeretnék rávilágítani: hogy mi az "igazi érték". Sajnos ennél jobban most nem tudtam megfogalmazni, így ez eléggé egy Oravecz Nóra szintű bárgyú bölcsességre hajaz, de vizsgáljuk meg, hogy mit akartam ezzel mondani: mi van akkor, hogy ha egy ember véleménye nem számít, csak azért, mert nem adja az arcát a véleményéhez, a produktumához?
Akkor gyakorlatilag FreddyD, alias játékpartizán egész munkásságát nullázzuk le, amiről igazán nem akarok szuperlatívuszokban beszélni, de Magyarországon kétségtelenül az elsők egyike volt, akik komoly sikereket értek el videózással, ami mára egy komoly tényezővé vált, arról nem is beszélve, hogy a tevékenységével azért tett, hogy a boltokba olyan játékok ne kerüljenek, amiket nyilvánvalóan tesztelők sem láttak.
Szóval akkor a korábbi állítás szerint akkor mégis mi a realitás? Mindez nem számít, mert hozott egy döntést és nem vállalta az arcát? Vagy inkább elfogadjuk, hogy ez a legkevésbé sem mérvadó tényező és zanzásítva: nem a külcsín számít, hanem a tartalom.
Személyesebb vizekre evezve az éppen ebben a pillanatban inaktív Twitter fiókomon, ami lassan másfél éves lesz, mindig is igyekeztem ügyelni arra, hogy ne derüljön ki, hogy ki vagyok - bár némi kutatómunkával és jó szimattal ki lehet találni, de eddig ez még nem sikerült senkinek sem. Természetesen a korábbi tapasztalatom is benne van ebben a döntésemben, amit fentebb már leírtam. Másrészt rájöttem...: semmivel sem lesz kevesebb vagy több, reálisabb vagy hamisabb, esetleg emberközelibb a fájdalmam vagy örömöm, hogy ha ott van mellette egy valós(nak vélt) arc.
De hogy egy még drasztikusabb példával éljek: ahogy a Twitteremen többször le is írtam, körülbelül 7 évig voltam egy zenekar tagja, aminek a tagjaként több száz koncertet játszottam végig - úgy hogy el volt takarva az arcom mindig. Akkor gerinctelen ember lennék? Esetleg meg sem történt, amit csináltam? Természetesen azzal, hogy hoztam egy autonóm döntést, se nem lettem jobb vagy rosszabb zenész, se nem lettem tehetségesebb vagy tehetségtelenebb. A produkcióm minősége ugyanaz volt, amit maszk nélkül is lett volna. Mindebből a legkevésbé sem lehet közvetlenül levonni, hogy ez azért volt, mert szégyelltem amit csináltam, esetleg nem tartottam elég jónak azt, amiben részt vettem. Szerettem csináln, és szívvel-lélekkel csináltam, hogy a közönség minél kellemesebb érezze magát. A legkevésbé sem az a fokmérője a munkásságomnak, hogy sokan nem is tudták, hogy ki vagyok.
Hogy a fenti vitára szinte semennyire sem emlékeztető valamire reflektáljak és a legelső kérdésre válaszoljak: az számít, hogy mi az állítás, és nem az, hogy ki állítja azt - és ezt vallom úgy, hogy bár nem örülök neki, de következetesen végigvezetve ezzel a kijelentésemmel bizonyos fokig Gyurcsány Ferencet felmentem, mert nyilvánvalóan a közbeszédben ha valamit egy politikus állít és azzal Gyurcsány egyetért, akkor az a gondolat "összegyurcsányozódik" - ami végiggondolva teljesen érthető a nem is olyan távoli múltra tekintve (erre a legjobb példa, hogy Vona Gábor még véletlenül sem egyeztetett vele technikai koalícióról). Persze ez a probléma is több összetevős és mielőtt nagyon elkanyarodnék...: attól még lehet igaza Gyurcsány Ferencnek, hogy alsó hangon nettó másfél-két évig hazudott miniszterelnökként. És attól hogy egy internetes profil kamu, vagy robot és nincs mögötte egy ember, nincs mögötte emberi agy, két láb, két kéz, még igen is jelenthet ki igazságokat.
Attól hogy nem mutatom az arcomat a Facebookon és a Twitteren még lehetek őszinte, állíthatok dolgokat provokáció mentesen és lehet igazam.
És továbbgondolva mindezt oda lyukadunk ki - bár ez már a fejtegetésemnek nem tárgya -, hogy a "Mégis mit tett le az asztalra?" kérdés végső soron totálisan érvénytelen.
