...a barlang vagy inkább földalatti féregjárat kanyarulatából már látszódik annak vége és ki lehet látni. Bár hogy mi is ez a hely, azt nem lehet tudni. Egyáltalán már az felvetődik, hogy minek nevezzük, ami a szemünk elé tárul? Lehet-e egyáltalán a hely szót koptatni arra, ami itt van? Esetleg a világ szót? Csak mert talán még a nyomor is túl szép lexéma, mindahhoz ami itt leledzik. Mind-mind úri kifejezés arra, ami itt történik minden egyes nap minden egyes órájában és percében, ahogy az idő halad és semmilyen áron nem akar megállni.
  A járat keresztmetszete szinte tökéletesen kör alakú, mintha valami betegesen perfekcionista mérnökcsapat tervezte és alkotta volna meg, de közben minden más attribútuma miatt mégis azt a hatást kelti, hogy csupán a természet által véletlenül kivájt barlang. A felülete egyenletesen redős és rózsaszín. Mintha egy bélrendszerben lenne mindez. A kijárat - vagy bejárat, attól függ honnét nézzük - felől a huzat enyhe szellőként igazán kellemes, töményen édeskés, rothadt hússzagot hoz, amit még szájon át is lehet érezni, sőt azonnal megszúrja az ember torkát. De nem ám úgy, mint ahogy egy szamuráj tenné, gyorsan és fájdalommentesen, hogy azonnali képszakadás után bekövetkezzen a klinikai halál, hanem az elviselhetetlen szenvedés után még több és még elviselhetetlenebb szenvedés következzen. Végtelenségig marja ez a szag a torkot. Szinte ennek a szagnak már fizikai kiterjedése van, amivel egy gyomor meg tud telni úgy, hogy már más ne férjen be mellé. És ez még csak az egyik érzékszervre kiható borzalom!
  Bár az önellentmondásos látvány, amire az elborzasztó jelző a legnagyobb jóindulattal is költői lenne, nem csupán a helyszín tökéletes mesterkéltség és természetesség lehetetlen elegyéből fakad, hanem abból is, hogy úgy tűnnek fel mindenféle rovarok, dögevők és horrorisztikus kreatúrák, mintha csak hallucinációk lennének. Hiába vannak jó látási viszonyok, mivel mintha a fal mögül folyamatosan világítanának, mert talán jobb lenne semmit sem látni.
  Egyszer csak feltűnik a falra tapadva valahonnan egy förtelmes bogár, ami akkora mint egy megtermett patkány. Pontosabban nagyjából egy szarvasbogárra hasonlít, csakhogy két feje van. Az egyiken éppen rág valamit és a következő pillanatban pedig már a másik fején jön ki az ürülék, és aztán el is tűnik, mintha visszamászna a kis odújába, de közben a falon nincs is semmiféle lyuk. Majd egy rókafejű lény dugja ki a fejét egy másik üregből lentről és bár a szénfekete szőre miatt optikai csalódásnak tűnhet egy pillanat erejéig, de eme csalódás hamar átcsap a vérfagyasztó felismerésben, hogy valójában tényleg nincsenek szemei és a szemgödréből kukacok másznak elő, majd ahogy a bogár, ez is eltűnik szőrén-szálán, mintha itt sem lett volna soha. És a sort még lehetne folytatni, ahogy előbújnak és eltűnnek rövid idő után démoni teremtmények, amiktől az embernek a hideg futkos a hátán és a közelségüktől szörnyethalna.
  És mindeközben néma csönd van. Nem is néma csönd, hanem a vákuum csöndje, akár a világűrben. Ebben a csöndbe tör bele néha egy-egy élőlény hangja, ahogy rágcsálnak, öklendeznek, morognak valamit, de az akusztika miatt nem lehet tudni, hogy egy centire vagy tíz méterre vannak ezek a hús-vér kísértetek. Jobb esetben a huzat kelt szellőre emlékeztető hanghatást. Majd újra kozmikus magány érzését gerjesztő némaság következik.
  Szinte teljesen a barlangjárat szájához érve szépen lassan tisztán láthatóvá válik a csarnok és jobb felé nem messze egy fiatal férfi. A bal oldalán fekszik és a bal keze könyökére támaszkodva pihen, mintha a tenger partján sütkérezne és figyeli az előtte elterülő látványt, közben pedig nem túl szorosan maga előtt összekulcsolja két tenyerét. Bár innen csak a háta látszik, valamiért már innen érezhető, egyből tudva lévő, hogy az arca matematika és biológiai szemszögből nem, csak esztétikai vagy lelki szemmel látható módon van eltorzulva. Enyhén mosolyog és bár ez a mosoly elsőre kellemes, valójában egyértelműen végtelenül lemondó és dekadens közönyösség van benne. Mintha a szemei elevenek és élőek lennének, mégis senki sem szeretne mélyen beléjük nézni. Hogy mitől, az megfogalmazhatatlan. Talán valami rejtélyes módon átsüt belőle az az érzés, hogy oly szívesen látná, ahogy a szeme előtt porrá ég az egész világ. És az egészben a legfélelmetesebb, hogy minden ízében fiatal az ábrázata, mégis valami vénséges öregségre jellemző megmagyarázhatatlan terheltség látszódik rajta, mintha már ezer éve itt lenne. És talán itt is van azóta...

  Ő Nachtigall.



  ...igen, Nachtigall a nevem. Azaz úgy emlékszem rá, hogy így hívtak réges-régen mikor idekerültem, de már nem használom. Nincs kinek bemutatkozzak, így nincs is ki használja, így én sem használom. No meg nem is számít. És nem azon triviális okból kifolyólag, hogy ha nincs ki szólítana, akkor nem is számít, hogy van-e vagy nincs nevem, hanem mindenki jóval előbb eldöntene mindent rólam, minthogy egyáltalán bármit csináltam vagy mondtam volna. Hívhatnám magamat Hercegnek, Grófnak, Királynak vagy Vikomtnak, maximum csak a gőgösségemnek és nagyképűségemnek tulajdonítanák mindezt.
  És ha már nagyképűség: fel is állok szétnézni, hogy minek is kell örüljek a létezésemben - feltéve ha ezt az örökké tartó rothadást létezésnek lehet hívni nagyvonalúan és a körülöttem lévő világot világnak. No persze miért ne tennék így, hiszen a végén megkapnám, hogy telhetetlen vagyok, akár egy elkényeztetett kis csitri egy modernkori királyi udvarból.
  Elsőként megnézem a tavat. Ha már tó: jól esne végre megfürödnöm, mert amióta itt vagyok - időtlen idők óta -, még nem került rá sor, mert ezt a tavat nehezen lehet tónak hívni: igazából semmi köze a tavakhoz, talán csak annyi, hogy egy nagy folyékony halmaz, amit egy nagyobb szilárd halmaz vesz körül és csak nem találtam rá jobb megnevezést a tónál. Bár ez mindenre igaz itt, ergo nincs értelme szabadkoznom állandó jelleggel mindenért.
  Szóval odamegyek a tóhoz, ami a csarnokom közepén van. A csarnokom... Mert az enyém. Azaz enyémnek érzem, hiszen rajtam kívül itt soha nem volt senki se. Pont annyira az enyém, mint a magányom. Egy félgömb alakú kupola, ami pont olyan, mintha egy barlangba vájták volna bele. A falai enyhén derengve világítanak, egyszerre hasonlítanak sziklafalra és húsra. Mintha egy anyaméhben lennék. A kör alakú tér közepén pedig a már említett kör alakú tó van. És ahogy odaérek hozzá látom, hogy mi sem változott... A tó mintha alapból vízből állna, de a rengeteg vér ami belekerült beszínezte. Leszakadt emberi végtagok, lábak és kezek úszkálnak, néha végtag nélkül megcsonkított torzók és megszámlálhatatlan egyéb belsőszerv mellett. Máris tudom, hogy miért nem fürödtem meg ebben a vérgőzös dagonyában soha.
  Fel-fel bukkannak az uszadékok közül olyan kígyószerű lények, amiknek az egész feje helyén egy nagy szem van és ha azt befelé fordítják, mint ahogy egy könyves szekrénynek álcázott titkos forgóajtó fordulna meg a saját tengelye körül, úgy kerül elő a szájuk. Gyanítom így nem látnak és a józan ész azt diktálja, hogy ennek ilyen formában az evolúció során meg kellett volna szűnnie, de miért is történt volna ez meg, ha egyszerre a kettőre nincs szükségük? Itt egyáltalán nem úgy működnek a dolgok, ahogy működniük kellene és így ők a létezés császárai és nem a vesztesei. Nekik kedvez ez a hely. A dögevőknek.
  És milyen szerencsések! Persze nem túl gusztusos, hogy bárhányszor lejövök ide mindig ezzel szembesülök, de ez az én szemszögem, nem az övék. De ez még csak a jéghegy csúcsa! Mert talán ez a pokol és megérdemelten vagyok itt, az az irdatlan mennyiségű belsőség és végtagok meg bűnös emberek egykori darabjai. Viszont mindezen gusztustalanságok között rendszeresen felbukkannak halott csecsemők. Feketék, fehérek, kreolbőrűek, déliek és északiak, nemtől és rassztól függetlenül mindenfélék. Némelyik egyben van, némelyiknek tőből le vannak szakítva a testrészei vagy ki van tekerve a nyaka. Egyes esetekben pedig nagy mennyiségű vastagon rászáradt nemi váladék van a testükön, olyan sok hogy még borzasztóan hosszú ázás után sem mállott le a testükről. Megszülettek és újszülöttként megerőszakolták, végül pedig kivégezték őket. Többet. Sőt megszámlálhatatlanul sokat. Ők vajon mit vétettek? Merthogy se idejük, se esélyük nem volt rá, hogy vétkezzenek rövid létük során. Nem is tudom ezt most tovább nézni, így megyek egy kört.
  Persze a kérdés felmerülhet, hogy miért van ez így, miért nem fogynak el a hallottak és maradványaik, ha a dögevők folyamatosan esznek és sosem fogynak, ha nincs ellenségük?
  A csarnok legtetején és egyben közepén egy hatalmas rés tátong. Fogalmam sincs milyen messze lehet, de annyira nincs távol, hogy ne lehessen kivenni, hogy mi történik ott. Onnét potyognak le a hullák és halott emberek részei. Innen úgy látszódik, mintha átláthatatlanul sűrű fekete hó esne le a tó közepére. Emiatt nem is látok át a csarnok átellenben lévő oldalára sosem, mert ez a látszatra furcsa hószakadásnak tűnő hullaeső bár a tó felszíne felé haladva egyre inkább szétterül és ezáltal kevésbé lesz sűrű, mégis átláthatatlan marad. Pont mintha egy hatalmas kúp alakú sötét fenyőfa lenne a tó közepén. És valamiért tudom - bár nem tudom miért -, hogy a tó feneke szintén kúpos és az alján egy lyuk van, ami elnyeli a hullákat. Azaz egy részüket. De a dögevőknek így is marad miből lakmározniuk.
  Az örökké rejtély marad, hogy a mennyezet hová vezet. Merthogy lefelé, ha akarnék se tudnék menekülni, ez evidens: a véres trutymó feldobna, mihelyst belemerülnék. A csarnok oldalaiban lévő járatok pedig szimplán csak összefutnak és visszavezetnek ide. Viszont mi a helyet a mennyezeten lévő hasadékkal?
  Számtalanszor, talán százszor, talán ezerszer, talán tízezerszer megpróbáltam a lehetetlen. Felmászni oda. Felmászni oda, hogy felkapaszkodva elzárjam a csapot, hogy azt az átkozott halált ontó gépezetet tönkretegyem, ami ontja magából a szenvedést és megszüntessem mindazt, amivel folyamatosan szembesülnöm kell. Mint egy mániákus kérlelhetetlen kőművesmester, aki a világ legnemesebb kastélyát akarja felépíteni egyesegyedül, úgy pakoltam egymásra a vértől sikamlós és merev, szétmarcangolt testeket és testrészeket, hogy egy nagy dombot majd hegyet alkossak belőlük és úgy tudjak feljutni oda. Amennyire bele tudtam hajolni, jobb esetben menni a tóba kihalásztam a legjobbakat a tetemek közül, amik építőelemnek megfelelőnek tűntek. Hurcoltam a testeket és csupán úgy tekintettem rájuk, mint holmi téglákra. És mikor már kellően nagy volt a hullahegy és meg kellett másznom, akkor sem foglalkoztam semmivel se.
  Konokul tettem a dolgomat. Máshogy nem is ment volna. Egy idő után pedig már érzéketlenül is. Máshogy nem tudtam volna ezt csinálni, hiszen egykoron érző lények maradványain tapostam. Bár az idő múlásával a monotonitás megtette hatását: minél több került a kezembe és minél többen gázoltam át, az egyes sorsok és volt életek a szememben elértéktelenedtek. A terror urának éreztem magam, ahogy a lábam alatt és a kezeim között megmarkolt emberekből származó darabokban reccsentek a csontok, koponyák és fogak. A terror urának éreztem magam, aki az ártatlanok könnyeinek patakjában mossa meg velejéig sötét és kőszívű lelkét, amin ezrek élete szárad. És talán csak hallucináltam, de tisztán hallottam mindeközben a halott ártatlanokból álló éneklő kórust, ahogy éterien könyörögnek feloldozásért. És minderre fittyet hánytam. De hiába tűntem a megtestesült gonosznak, mert én magam is áldozat voltam, aki mást nem tehetett és muszáj volt ezt csinálnia.
  De mindig kudarcot vallottam. Mikor már szinte karnyújtásnyira volt a cél, mindig történt valami. A tó kiöntött és ahogy az egyik alsó testet elvitte magával a hegyem, mint egy kártyavár omlott össze. Figyeltem és megvizsgáltam, hogy van-e valami időszakosság az áradásokban. Ha felfedeztem hiábavaló volt, mert hirtelen mindig jött egy rendhagyó áradás. Ha nem, akkor pedig magától kezdett szétesni a torony, vagy mintha mi sem történt volna, eltűnt alólam a hullahegy és el kezdtem zuhanni a semmibe. Vagy egyszerűen csak fele akkora volt, mint előtte egy pillanattal és az a fele akkora domb alkotóelemei is el kezdet szétgurulni. A kiszámíthatatlannal szemben mindig alulmaradunk. De mindig összeszedtem magam és újra csináltam. És megint eltűnt és szétesett az utolsó pillanatban. És megint újra csináltam és megint szétesett. Százszor. Ezerszer. Tízezerszer.
  De egy idő után történt valami. Valami megmagyarázhatatlan. Mint mikor a világ legkeményebb anyagaiból alkotnak meg egy hidat, egy megismételhetetlen mérnöki csodát és azt milligrammonként terheli le majdhogynem a végtelenségig egy kényszerbeteg vandál, hogy láthassa minden pillanatát, ahogy a világ legnagyobb alkotása odavész a kezei által. Elsőre valószerűtlennek, már-már képtelenségnek tűnik, hogy a híd leszakadjon, és pont ettől a bizonyosságtól válik hatalmas csalódássá az a pillanat, mikor kiderül hogy a fizika ilyen formában nem elnéző, nem ismer kegyelmet, hiszen aminek van egy bizonyos tűrőképessége és azt folyamatosan és egyre inkább terhelik, előbb vagy utóbb feladja a küzdelmet és a szakítószilárdságának határán túl összeomlik. Ilyen volt a titáni küzdelmem titáni bukása is, mikor egyszer csak nagy-nagy sokára bekövetkezett az a bizonyos megmagyarázhatatlan és megfoghatatlan valami. Valami kimondhatatlan elszakadt bennem, ami egy olyan részembe következett be, aminek nincs fizikai kiterjedése és mégis örökké hozzám van láncolva. Ha gumiból lennék és minden porcikámat átváltoztathatnám alakváltó módjára, az a kis rész akkor is bennem maradna minden egyes létező formámban. Az a gondolat, ahogy elpusztultakon gázolok át szemérmetlenül és végül teljesen értelmetlenül.
  Normális esetben rég meg kellett volna haljak, meg kellett volna szűnjek létezni, de mégis itt vagyok. Látnom kell ahogy ártatatlan teremtmények végzik szó szerint a süllyesztőben és el kell viseljem, hogy az ég egy adta világon nem tudok értük semmit se tenni. Végül pedig ahhoz a gondolathoz is hozzá kellett szoknom, hogy nem csak értük, de magamért se tudok mit tenni.
  És a legrosszabb az egészben ez: a tehetetlenség. Legyőzhetem a tériszonyomat felfelé mászás közben vagy azt az undort, ahogy csúszós, hideg bőrfelületekkel érintkezem és felülkerekedhetek az olyan emlékeken, mikor mászás közben egy halott kisded üveges tekintetével szembesültem egyszer csak véletlenül és annyira sokkos állapotba kerültem ettől, hogy percekig vagy órákig farkasszemet néztem vele hasonlóan élettelen tekintettel, amilyen neki is volt, miután ráeszméltem, hogy mi történt.
  De egyszerűen hiába minden. Ahogy a külsőmön nem látszódik az idő múlása, úgy a belső űrömön annál inkább. Csak a transzfenomenális látható világ ebből mit sem észlel. Nem látszik az az enervált apátia, ami rádöbbentett arra, hogy bármit csinálok hiábavaló, hasztalan. Meg akartam váltani az ártatlanok életét - meglehet hogy a legelején az egész világot is, amire talán azért nem emlékszem, mert ezt a gondolatot már őszintén szégyellem -, aztán rá kellett jönnöm, sőt! Meg kellett tapasztalnom, hogy igazából egyetlen lelket sem tudok megmenteni. Még a sajátomat se. És mindez rábírt arra, hogy szokjam meg mindazt, ami megszokhatatlan. Azt, hogy ahogy járok körbe-körbe minden mozdulatommal valami hús jellegű anyagot taposok szét iszapossá. Iszapossá széttrancsírozott húst vagy csak vérrel átitatott sarat? Nem tudom.
  És mi a legszörnyűbb? Az egyedüllét. És a meg nem értettség. Néha a tóban palackokat találok. Figyelem őket, mert néha van a fenekükbe valami gusztustalan lötty, amitől fáj mindenem, viszont kellően elzsibbaszt, hogy legalább arra a kis időre ki tudjak kapcsolni. Jóllehet ez ritka látvány. És még ritkább, hogy van az aljukban valami. Mert többnyire üzenetek vannak benne, mint valami palackpostában. A magányosság és sivár egysíkúság pedig mindent érdekessé tesz, a mindenre fogékonnyá és kíváncsivá válás elkerülhetetlen, még ha ez a végén mindig fájdalmat szül.
  Üzenetek... Üzenetek, amiben leírják egy teljesen másik világból származó idegenek, hogy milyen nehéz az életük. Mi az hogy nehéz?! Elviselhetetlen! Az ő igazi szenvedéseik az elviselhetetlenek. Megírják személy szerint nekem, hogy minden amit én átélek, amiatt boldog lehetek, hiszen vannak kezeim, lábaim, agyam, amivel gondolkodhatok, szóval minden adott ahhoz, hogy megváltoztassam a környezetemet. Holott szerintem ha nem én lennék itt, hanem valaki teljesen más lenne az én helyemre és sorsomra kárhoztatva, akkor betűről betűre ugyanazt írnák az üzenetben, ami pontosan mutatja, hogy igazából ténylegesen mennyire nem értenek semmit és fogalmuk sincs, hogy mi folyik itt.
  Néhányan közülük egyszerű fruskák, akik nem tudják elviselni, hogy egyszer az életben el lettek utasítva és ezért csak másik százból vagy kétszázból kéne kiválasztaniuk, hogy melyik szolgalelkű csicskát engedik közel magukhoz, aki aztán mindent megtesz értük. Pont ezért megtehetik, hogy világgá kürtölik a fájdalmukat, hiszen a pozíciójukból adódóan hátrány nem fogja őket érni soha. A tettek helyet pedig az önsajnálat mindig könnyebb.
  Aztán vannak a fundamentalisták. Klerikális pszichopaták. Talán benne van a pakliban, hogy őket egyszer valami kisebb trauma érte, amitől oly mértékben megbolondultak, hogy végül még a legkisebb apró porszem rezdülésébe is a dualisztikus világképüket projektálják bele, miszerint ami öröm az életben, az az ő Uruk ajándéka, ami pedig nem, az az Uruk próbatétele. Ezáltal a mélyen hívők meggyőződésesen megmagyarázzák, hogy minderre ami körbevesz minket szükség van és mindennek oka van. Talán nem is gondolják magukat fundamentalistáknak, jóval inkább egyszerűen csak hívőknek. Ők tényleg elhiszik, hogy az isten mindenható és jóságos, de arra egzakt, érvelésekkel teli tűzdelt válasz sosincs, hogy mindenhatósága és jóságossága ellenére a világégéseknek és népirtásoknak miért nem szabott gátat. Mert azt én nem fogadom el válasznak, hogy mindez Isten - szigorúan nagy betűvel - ajándéka, vagy egyszerűen csak járulékos veszteség és ettől függetlenül az ő keze mindig igazságos. Ezzel nem csak az én elviselhetetlen szenvedéseimet alacsonyítják le, hanem minden ártatlant vesznek semmibe. Teszik ezt úgy, mintha ők tényleg tudnák, mi is az a halál. Mintha az ő gyereküket lőtték volna tömegsírba, akit tegnap még a tóban láttam, miközben fogalmuk sincs hogy mi is az a tömegsír, mert még soha az életükben nem láttak olyat. Ez számukra az istenhit. Hogy az isten igazságos, így a teremtett világ is az. A traumájuk következtében olyasvalami válhatott a kiindulópontjukká, hogy nekik vannak, azaz voltak a legnagyobb megrázkódtatásaik a világon és lám, még ezek a legnagyobb traumák is megoldódtak meg elviselhetőek voltak az ő Uruk kegyeletességének köszönhetően.
  Ámde ennek ellenére van egy ennél is sokkal ellenszenvesebb banda. A hithű modernista spiritiszták, akiknek még ennyi bajuk se volt az életükben. Mert még a fruskák buták, elkényeztettek és önzőek, ami miatt képtelenek reálisan szemlélni a világot és egyúttal az empátiára is képtelenek, illetve az istenfélők furcsán sérültségük miatt inkább mindenbe ugyanazt látják bele, hogy még véletlenül se kelljen olyasmivel találkozniuk, ami sehogy se fér bele az általuk elképzelt világmagyarázatokba, ezáltal pedig mások nehézségeit nem létezőnek kezelik, addig ezen utolsó csoport tagjainak még csak a legminimálisabb törés sem történt az életükben. Egyetlen egyszer kockáztattak valamit az életük folyamán és a végeredmény bukás helyett, többszörös siker lett, így ráébredtek, hogy a mindenség egyedüli mozgatórugója az akarat és a cselekvés, és ha valaki nem éri el, amit minden áron akart, az igazából nem is akarta eléggé a sikert és csak is kizárólag saját magát hibáztathatja. Egy szó mint száz, szerintük minden az én hibám. Csak is kizárólag az enyém. Nem jól nézem a dolgokat, hiszen minden okkal történik és minden jókor van jó helyen, csak meg kell ragadnom a lehetőségeket és minden porcikámmal óhajtanom kell, amit egyszer kitaláltam vagy megkívántam. És ha valami mégsem sikerül, arról csak én tehetek. Én tehetek arról hogy itt vagyok, én tehetek arról, hogy nem jutottam ki innen, én tehetek a milliónyi vagy milliárdnyi ártatlan halottról, akiket nap mint nap látok, mert nem teszek értük és nem tettem értük eleget. És igen... Ha nem jön össze a vágyott álom, akkor a cselekedetek nem voltak elegek. Nem! Nincs olyan, nem létezik, soha nem is létezhet olyan, hogy valaki mindent megtesz valamiért. Ez fizikai képtelenség! Ha valaki az egész életét felteszi egyetlen egy dologra és végül úgy száll a sírba, hogy mással se foglalkozott, csak azzal és ennek ellenére nem ért el benne semmit, akkor egyszerű a magyarázat: nem akarta eléggé! Meg is érdemli a sorsát! Miközben lehet, hogy valami másban nem csak eredményeket érhetett volna  el, de még örömet is talált volna benne.
  Az én részem ebben a történetben természetesen jóval egyértelműbb, hiszen ezen közhelyek mellett, nekem viszonylag magától értetődő dolgokat kellett csinálnom és egyszer igazán olvastam volna egy olyan palackpostát, ami részletesen leírja, hogy hogyan építsük lépből, májból és halott gyerekek fejeiből kilátót. Valamiért ez mégsem történt meg. Nem is értem miért... Talán mert ezek az emberek bele vannak ragadva a saját pillanatukba és a nagy világmegmagyarázó igazságuk igazából abból áll, hogy saját magukból indulnak ki, tehát mindenkinek olyannak kéne lenniük, mint amilyenek ők és akkor nem is lenne probléma a világon? Mondjuk ennek örülnék. Megnézném ahogy az én helyzetembe kerülnek és végre látnák azt, amit én látok és éreznék azt, amit én érzek. Gyanítom órák vagy napok alatt becsavarodnának és összetörnének. Bár az is lehet, hogy valami hasonlóan zavaros elmélettel állnának elő és hirtelen kiderülne, hogy az akarat nem is elég erős univerzumformáló erő és korábban se gondolták így, hanem igazából valami másra céloztak szimbolikusan.
  No igen, ilyen nyilvánvalóan soha nem fog történni és minden marad a régiben, miszerint én itt maradok egyedül és nincs olyan, hogy valaki mindent megtesz valamiért. Nem léteznek se fizikai, se más jellegű határok, sem úgy individuumon belül, ahogy a külvilágban sem. Tehát kizárólag az elért eredmények számítanak csak, következtetésképpen a két kezemmel élő szövetekből álló felépített több tízezer bástya, mintha soha nem is létezett volna. Meg ugyan már...! A lábujjaim közé beszorult és odaszáradt csecsemő agyvelő mit számít?! Hát az mindenkivel előfordul!
  Ahogy ezen dühöngök magamban annyira elveszítem a józan eszemet, hogy már nem is figyelek semmire, csak hogy a magamból folyamatosan előtörő elkeseredett improvizatív szitkozódásom következő mondata valamelyest kapcsolódjon az előzőhöz és elbotlom. Próbálnám megtartani az egyensúlyomat, de mint minden eleső ember, úgy én is csak értelmetlenül kalimpálok a levegőben, hátha elkapok valami fogódzkodót vagy támasztékot, hátha menthetem a menthetetlent. De a lehetetlen nem lehetséges. Néhány felesleges és béna malomkörzés után csak nem tudom a Pisai Ferde Tornyot leutánozni és arccal beledőlök a rothadó belekkel összekevert poshadt mohás dágványba. A kimerültségem okán meg sem próbálkozok semmivel. Csak benne fekszem ebbe az iszonyatos undorban és képtelen vagyok felállni. Eltelik pár másodperc. És ugyanúgy nem megy. Olyan pihentető ez a fekvés. Mintha alig lennék ilyen testhelyzetben és a rettenetes kizsigereltség után mézédes csak úgy feküdni. Viszont valami csak nem stimmel. Gondolkozom, de nem jövök rá. Egyre feszül a tüdőm. De még mindig nem kapcsolok. Már zsibbadnak a végtagjaim és aztán csak rájövök... Hát persze! Nem kapok levegőt. És egyre jobban feszíti szét a mellkasomat az, hogy fogy belőlem az oxigén és mégis, képtelen vagyok arra, hogy elfordítsam a fejemet. Végül összeszedem magam, minden erőmet, mintha az életem múlna rajta - és közben tényleg így van - és a bal karommal megfogom a hajamat és lendületből megrántom az egész fejemet és placcs. Nagy nehezen sikerült kirántanom magamat a hason fekvésből és lendületből átfordultam a bal oldalamra. Veszek egy nagy levegőt. Egy pillanatra ki is nyitom a szemem. A hely nem változott. Minden pokoli, véres, viszonylag sötét és az egész látványból már a halál bűze árad szaglás nélkül is. Még akkor is érezném, ha az orrom be lenne tömve valami tömény, de gyönyörű illatú virággal, aminek a nevéről egy elbűvölő angyalszerű lányt neveznének el. De ez a gondolat sem térít ki a rögvalóságból, sőt talán még súlyosbítja a helyzetet, hogy olyasmiről álmodozom, ami soha nem lehet az enyém, így inkább lehunyom a szemem és próbálom kihasználni, hogy fekszem. Hátha tudok pihenni egy kicsit. Elengedem magam és kiterülök. Ha az agyam képtelen is rá, de a testemnek megadom az esélyt. Merthogy az agyam nem áll le. Folyamatosan jár. Folyamatosan zakatol, mint egy ósdi gyár, amit nem állítanak le még akkor sem, ha a benne készült dolgok feleslegesek, mert ha egyszer leállítanák, akkor talán soha többé nem indulna újra. Folyamatosan forognak benne a fogaskerekek és teszi fel a kérdéseket. Miért? Miért létezik ez az egész? Mivel érdemeltem ki, hogy itt vagyok? Mivel érdemelték ki azok a tetemek, hogy ide kerültek tisztes végtisztelet nélkül? De ki sem érdemelhették, mert annyi idejük sem volt... Szóval miért nem élhettek addig, mint bárki más? Kinek jó ez az egész? És a kérdések ismétlődnek, körbe-körbe járnak, mint egy minimal techno diszkó ritmusai, mert megválaszolni nem lehet a megválaszolhatatlan, de mégis meg kell válaszolni, hogy minimálisan értelmet nyerjen a végtelen szenvedésem.
  Az egész kör megismétlődik egyszer. Meg még egyszer. Meg még egyszer. Meg még kétszer. Meg még ötször. De válasz sehol.
  Eltelik öt perc. Meg tíz. Talán tíz. Vagy húsz. Fogalmam sincs. És úgy fest sikerül belefáradnom. Eltompulok és szép lassan arra leszek figyelmes, hogy nem érzem a végtagjaimat. Azt hiszem félálomba kerültem. És talán közel az álom. Teljes a feketeség. És el kezd valami dübörögni, mintha egy földrengés közeledne. A tagjaim elkezdenek bizseregni, ahogy a talajtól átveszik a rezgéseket. Azt hiszem ez jó jel. Már a hipnagóg fázisban vagyok, csak el kell lazulnom és paralízis nélkül elalszom. De valami csak nem stimmel. Hiába lazulok el a dübörgés és bizsergés egyre erősödik, mintha a külvilágból jönne és a testem inkább ébredezik ettől az egésztől és nem elalszik, ami arra utal, hogy mindez egy külső behatás. Végül a köd eloszlik és éberré válok. Fekszem nyitott szemmel és mindent észlelek.
  Felébredtem. Azaz el sem aludtam.
  A dübörgés vészjósló. Kísértetiesen hasonlít egy erdőből előtörő állatcsorda robajára vagy egy rettenthetetlenül rohamozó hadseregre. Ahogy a tompa moraj erősödik, úgy a figyelmem fókuszálódik és már szinte semmi fájdalmat és fáradtságot nem érzek, így kezdek el feltápászkodni. Persze ettől még a testem fáradt, így miután visszafordultam a hasamra a karom erőltetett kinyomásán és térdre emelkedésemen kívül nem futja többre. Elnézek jobbra, elnézek balra. Nézem a csarnok szélét, mert onnan jön a hang, már csak kizárásos alapon is, hiszen ha fentről jönne, az olyan lenne, mint egy zivatar sistergése. Gondolkozom hogy mi a franc lehet ez. Jó nem lehet. Nyilván nem a felmentő sereg érkezik értem és az itt lévő elkárhozott lelkekért. De mi történhet ezek után? Mert jobb nem lehet, viszont rosszabbat képtelen vagyok elképzelni.
  Eltelik egy perc. A robaj erősödik, de nem jelenik meg semmi. Eltelik még egy perc. A robaj még inkább felerősödik, de még mindig semmi vizuális jele az apokalipszis lovasainak. Még egy perc próbál vánszorogni, de most már a gyomrom olyan szinten görcsöl a félelem zajától, hogy az érzékelésem újra a gyötrelem köré összpontosul és ettől azt érzem, hogy megállt az idő, a moraj meg olyan szinten lassan fokozódik, hogy normális esetben nem venném észre, hogy a síri csöndből dobhártyaszaggató zaj süketít meg. Be is foghatnám a fülemet, de a félelemtől másra sem vagyok képes, csak figyelni hogy honnan fog lecsapni a halál és a pupilláim ki vannak tágulva. És nem pislogok. Csoda hogy nem esik ki a szemem. És végül a morajlás közegéből érthető hangok is kiszűrődnek: dobogás. Hogy kié vagy mié, azt nem tudom. Sokan vannak, ebben biztos vagyok. Talán tényleg egy hadsereg.
  És akkor meglátom, ahogy az egyik, majd egy másik járatból előtörnek, pont olyan hévvel és egyben rendezetlenséggel, mint egy középkori hadsereg. Meghökkenek. A meghökkentéstől kissé hátrabiccentem a fejem, pislantok egyet. Minden idegesség elszáll belőlem és nem hiszek a szememnek. Szkeptikussá válok a saját érzékszerveimmel szemben. És hangosan felteszem a kérdést:
  Emberek?
  Nem értem. Mit keresnek ezek itt? Majd a megdöbbenésemet egy újabb megdöbbenés írja felül és teljesen más hanglejtéssel, sokkal mélyebb tónussal felteszem a kérdést:
  Emberek?
  Vagy nem?
  Vagy... Mi?
  Igen, emberek.
  Vagy inkább nem tudom.
  Mondjuk emberek. Mindegyiken szakadt ruha van. Lyukas farmer. Esetleg koszos kantáros nadrág. De semmi több. Se felsőruha, se lábbeli. És mindegyiken van egy maszk. Zebra. Ló. Szamár. Nőkön és férfiakon egyaránt. És ahogy rohannak a csarnok közepe felé a tó partjához menet közben szaggatják le magukról a még rajtuk lévő göncöket. És egyre jobban özönlenek. Ahogy bámulom ezt, a látványtól annyira sokkos állapotba kerülök, hogy észre sem veszem, hogy mögöttem is szép lassan közelednek. Próbálom értelmezni, hogy mi történik, de sehogy sem tudom összerakni fejben, amit a szemem küld az agyamnak. Értelmetlen és értelmezhetetlen az egész. Ahogy a tó partjához ér az első vonal megtorpannak, megfordulnak és egymásnak esnek, mint egy kőkori csatában az egymással szemben lévő vademberek hadai. Bár eddig erre nem gondoltam, de logikus lett volna, miszerint fürdeni vagy inni akarnak, mert lehet hogy ők is olyan körülmények között léteznek, mint én, vagy talán még annál is rosszabbak között, arról nem is beszélve, hogy a ruháiktól már rohanás közben megszabadultak. De nem... Határozottan és időben fordultak meg a tó előtt és egymásnak estek. Ellenségesen. Vagy...
  Vagy...
  Vagy...?
  Ellenségesen? Nem tudom eldönteni. Leteperik egymást a földre és ha van még rajtuk valami rongy azt letépik, magukról, illetve aki ezt nem tette meg, arról letépik mások. Kivéve a maszkokat... Azok maradnak a helyükön. Vagy... Lehet hogy azok nem is maszkok, hanem tényleg a fejeik?
  De ez csak részlet kérdés! Mert csak most esik le! Tényleg... Tényleg...?! Már minden a szemem előtt történik, majdnem a lábam előtt és ezek után is még fel kell tennem a kérdést?! Ennyire hihetetlen?! Látom, de nem akarom elhinni a saját szememnek...(?) Úgy néz ki, hogy... De tényleg! Fel kell tennem a kérdést? Hát fel! És fel is teszem...:
  Ezek szexelnek?
  Egymás hegyén-hátán vannak. Nem is nézik, hogy ki van alattuk vagy mellettük, nem foglalkoznak semmivel, csak fogdossák és csapkodják egymást és próbálnak valakibe behatolni. Mindegy hogy mivel és mindegy hogy hová. Ujjal, lábujjal - amennyire ez lehetséges -, a férfiak pénisszel is, nyelvvel, orálisan, vaginálisan, análisan, mindenki mindenhogy. Az egész annyira sokkoló, mellbevágó és megrázó, hogy azt sem veszem észre, hogy lihegnek a nyakamba és én is lihegek, mintha most futottam volna le több kilométert megállás nélkül. És el kell telnie egy kis időnek, hogy ami körülöttem folyik, az annyira fejbe kólintson, hogy észrevegyem, hogy mindez közvetlenül mellettem is történik. Egy gigászi orgia közepén vagyok.
  És csak gondolkodom.
  És próbálom feldolgozni ezt az egészet. Az egész intenzív, gyors, mindenki gyorsan mozog, én viszont csak nagyon lassan és vontatottam forgatom jobbra-balra a fejemet, mintha egy múzeumban lennék egy festő kiállításán és próbálnám messziről megérteni a látványt, hogy ez az egész mi célt szolgál. Csak nézem. Mindent a szemnek, semmit a kéznek.
  És ledöbbenek. Hát nem veszik észre?! Nem érdekli őket, hogy mi folyik körülöttük?! Mocsarassá összetrancsírozott belsőségeken vonaglanak, mellettük ezernyi hulla potyog az égből, másik ezer meg úszkál és hullámzik felfújódva és semmi mással nem foglalkoznak csak beteges nemi vágyaik kielégítésével?!
  Valami elszakad bennem. Olyan mértékben antikatartikus az egész élmény, hogy képtelen vagyok bármit cselekedni. Úgy érzem sírnom kéne az emberi gyarlóságtól, ami a szemem elé tárul, de oly mértékben meg vagyok rendülve, hogy mint egy lassú gépezet, érzéketlenül mozgok, mintha a partvonalról szemlélném az eseményeket, csak figyelem a látottakat, analitikusan. És közben már-már lenyűgöz az emberi ösztönök és abból fakadó mély perverz deviánsság, hogy mindezek milyen kreatívan szülnek beteges és állatias dolgokat, kitekert, kifacsart pózok formájában.
  És ahogy gondolkozom szöget üt a fejemben: próbálom a mikrorezdülések alapján megítélni, de nem megy, olyan kaotikus az előttem lévő kép, hogy képtelen vagyok rá... Ezek tényleg ezt akarják csinálni vagy csak kényszerből teszik mindezt? Hoztak egy döntést, hogy most kiélik a vágyaikat vagy olyan elemi szinten tőrnek ki belőlük a hormonok, hogy képtelenek bármit kezdeni velük és bármennyire is utálják ezt, a biológiával szembeni harcban alulmaradva ezt elfogadják? Egyre vadabban és hevesebben csinálják, hogy minél hamarabb kielégüljenek és végre befejeződjön...(?)...de közben meg ezzel párhuzamosan egyre inkább megjön hozzá a kedvük is...(?) És ez az önellentmondás folyamatosan csak nő bennük...(?) Vagy csak bennem? Mert minden mondanom egyaránt kétes kérdés és kétes kijelentés. Nem értek semmit. Lehet hogy csak most élik ki magukat, mert már később nem lesz rá lehetőségük? Lehet hogy olyan rövid az életük, amilyen végtelenül hosszú az enyém? És most egy tudatos döntés hoztak? Vagy csak én gondolkozom tudatos döntések keretrendszerében és tényleg csak a mocskos kéj hajtja őket akaratlanul és ösztönszerűen? Talán ha jobban megvizsgálom rájövök erre.
  Azon triviális és értelemszerű tényen felül, hogy mindez milyen mélyen aberrált felülemelkedek, különben hamar elakadnék és pocsék megfigyelő lennék. Bár az intimitással a legkevésbé sem foglalkoznak és a körítés sem zavarja őket, merthogy nem törődnek vele, hogy egy sátáni katlanban kell közösülniük, de mással nem foglalkoznak, csak egymással. A vizet és a benne lévő hullákat és lényeket kerülik. Szóval bármennyire is elfajzott szexuális hajlamaik vannak zoofíliával és nekrofíliával nem vádolhatom őket. Ugyanez igaz a pedofíliára, hiszen gyerekeket se látok közöttük. Olyan eszköz, ami kifejezetten azt a célt szolgálná, hogy súlyosan bántalmazzák vagy megöljék egymást sincs náluk. Különösen szadomazo vagy kéjgyilkosság iránti vággyal sem gyanúsíthatom őket. Első benyomásra a látottak alapján szélsőségesen abnormális parafília nem jellemző rájuk. 
  Nézzük tovább. Valahol egy férfi éppen kielégít egy nőt orálisan. Egy másik helyen ugyanez történik csak fordított felállásban és egy kicsit keményebben. Oké. Egy harmadik helyen már benne vannak a dologban, pózokat váltogatnak közben. Rendben lévőnek tűnik. Így lettek megteremtve, ezek a szervek erre lettek kitalálva. Bármily cinikus is vagyok, ebben hibát nem láthatok bele. Továbbmenve két férfi nézi, ahogy egy pár közösül és erre onanizálnak. Elég furcsa hogy ennyire nyíltan és közelről - nagyjából egy méterről - élnek a voyeurista hajlamaiknak, pláne egy ilyen szexuális tivornya közepén, viszont pont a helyzetből adódóan felesleges ilyen apróságokon lovagolnom. Valahol egy női hármas csókolózik. Leszbikusság... De könyörgök! Nem ártanak senkinek se. Olyan finomak a mozdulataik ahogy simogatják egymást, hogy szinte kívánom, hogy nézzem őket, amíg kényeztetik egymást. Ahogy rájuk koncentrálok szinte elmegy a figyelmem mellett, hogy két férfi közre fog egy nőt. Elölről, hátulról, ökörsütésben. Erősen felhúzom a szemöldökömet... ...de miért? Az előbb még egy homoszexuális hármas felálláson sem akadtam fenn, ilyen szempontból ez még annál is elfogadhatóbb és amit a két férfi csinál azon sem akadékoskodtam külön-külön az előbb, szóval léphetek tovább. Visszatekintve az egyik korábbi párra, azt látom, hogy a nő felül van, lassítanak majd a kezeivel úgy segít a férfinak, hogy máshová csússzon át és így análisan folytatják az együttlétet. Hát jó, ő akarta. Forgok körbe-körbe, hogy valami mást is lássak. Végül egy kuplerájon belüli kuplerájt látok meg: egy kisebb társaság, talán 6-7 nő, a zűrzavarban pontosan nem tudom megmondani, és ugyanennyi férfi folyamatosan cserélgetik, hogy ki kivel csinálja. Hm... Egyrészt valószínűsítem, hogy egy ember nem csak egyetlen egy másik emberrel fekszik össze életében és itt is ugyanez történik, csak gyorsabban váltják a partnereiket; másrészt hol csinálják ezt, hanem itt? Ettől nem messze hasonló csoportosulás van, de kicsit mások az erő viszonyok: két nőt hét férfi vesz körbe. Változó hogy mik történnek ott, de azért idővel kibontakozik, hogy a nők minden testnyílását kihasználják. Lélekben kezdek nagyon megrökönyödni, viszont az agyammal kell felmérnem ezt a dolgot. Még ha kiszolgáltatottnak is tűnik a két nő és a férfiak mintha enyhén erőszakosak lennének, a nők mégsem ellenkeznek különösebben, valószínűleg mert így élvezik a helyzetet, amit csinálnak, és ezen csoportos aktus egyesével lebontott részeit már korábban elfogadtam gond nélkül. Szóval ha hiteles és következetes akarok maradni, akkor nem problémázok ezen. Valahol egy nőbe két férfi hatol be. Mindketten egyszerre a vaginájába. Fejtörést okoz. Okozna... Valószínűleg mind a két férfit akarja egyszerre a nő, de análisan nem élvezné a dolgot, így marad ez a választás. A férfiak részéről meg az összeérő cerkájukat mit elemezgessem? Korábban a direkt leszbikusságot sem ítéltem el, ez meg csupán mondhatni közvetett érintkezés jobb megoldás és lehetőség híján. Gyanítom ha sokáig nézelődnék ugyanezt látnám valahol análisan is és ugyanúgy nem köthetnék bele.
  Még nézelődök egy darabig biztos ami biztos alapon, de azt érzem feleslegesen. Ugyanolyan jellegű dolgokat látok mindenhol, csak pepitában. Heteroszexualitás. Homoszexualitás. Biszexualitás. Minimális szadista és mazochista hajlam itt-ott felsejlik, de semmi olyasmi, amire azt mondanám, hogy elfogadhatatlan. Ha a körülményeket kritizálnám, akkor meg előbb önvizsgálatot kell tartanom: hiszen ha egy állóháború közepén lennék egy lövészárokba zárva és mások mellett vagy előtt kéne az emberi szükségleteimet elvégeznem valószínűleg először én is inkább a kellemetlen szorongást választanám, de nem lehetek naiv, nyilvánvalóan egy idő után a kultúrmáz leolvadna rólam és beállnék a sorba és az ilyen nemű intimitásról lemondanék a túlélésért.
  És valami váratlanul koppan bennem... Hiszen én mentegetem őket! Vagy még rosszabb! Egyenesen felmentem őket! Hadakozok magammal. Valami nincs rendben. Valami nagyon nincs rendben. Átgondolom az egész érvelésemet. Szépen, lassan, nyugodtan. Amennyire tudom legalábbis, mert már nem vagyok nyugodtan. Még nem tudom megfogalmazni hogy miért, de egyértelműen érzem, hogy valami nagyon nincs rendben. Próbálom végigvenni az egészet az elejétől, hogy megértsem. De nem vagyok jól. Nem fog menni. Maximum csak vázlatpontokban. Viszont ahogy átfutom a vázlatpontokban a történteket, minden egymásból következik, hiba nincs benne. És hirtelen kivilágosodik bennem minden! Bűnösnek érzem magam. Megkívántam hogy részese legyek ennek a pajzán csőcseléknek és ezért bűnösnek érzem magam, mert cserben hagynám a... A kit is? Vagy mit is? Merthogy tapasztalataim szerint senkit sem lehet megmenteni itt. Másrészről meg levezettem, hogy ami körülöttem zajlik az teljesen helyén való. Szóval... Miért is ne?
  Szétnézek. Valakihez odamegyek, aztán csak lesz valami. Nem olyan nagy dolog ez. Elvégre olyan vagyok, mint ők. Könnyen elvegyülök, aztán majd kialakul. Felállok. Elindulok. Sétálok. Figyelem őket. Elmegyek mellettük. Mint a heringek, annyian vannak és úgy sétálok közöttük, mintha egy labirintusban lennék. Elég furcsa ez a szituáció, de egy idő után rájövök, hogy ha nem közeledek, akkor nem lesz semmilyen élményben részem, így ahogy elhaladok egy átlagosnak tűnő nő mellett, aki éppen állva maszturbál, miközben néz egy kisebb társaságot végigsimítanám a kezemet a hátán kezdésnek. Viszont elhajol. Nem is láthatta, hogy a kezem közeledik felé, hiszen mögötte mentem el. De elfogadom... Játékszabályok vannak, amiket be kell tartani. Megyek tovább, nézelődök. Kiszemelek egyet. Közeledek hozzá, mikor két méterre vagyok tőle hirtelen odamennek hozzá és elviszik magukkal. A francba! Kinézek egy másikat, de hát persze azt is azonnal elvszik. Talán túl jókat, túl szépeket, túl kívánatosakat nézek ki. Lejjebb kell tennem azt a bizonyos lécet. Most már úgy figyelek, hogy általános mércével ne tűnjön túl kirívónak prédám. Elvileg ez egy könnyű feladat, hiszen egyszerre mindenki nem lehet szép, a valóság azonban az, hogy nehezen találok itt olyat, aki lefelé lógna ki a sorból. Végül sikerül. Mielőtt elindulnék felé megfigyelem. Várok pár percet, nehogy véletlenül valaki párját halásszam el. Amint letelik az általam kiszabott idő örömmel konstatálom, hogy a megfigyelésem sikeres volt, minden bizonnyal rám vár. Magabiztosan indulok meg felé. Két lépést sem teszek meg és rögtön odamegy valaki mellé. Jó, hülyeséget csináltam. Felesleges várni, spontánnak kell lennem, más megoldás nincs. Gondolkodás nélkül az első meglátott potenciális lehetőség felé veszem az irányt és ahogy elmegyek mellette hasonló módon próbálkoznék mint az első esetben és hasonló módon kudarccal végződik a közeledésem. Aztán még egyszer megtörténik ez. Meg még egyszer.
  Na jó! Ez így nem mehet tovább! A következő mellett ahogy elhaladok már nézem a kezemet, hogy ne tudjon elhajolni. Ha akar, ha nem, akkor is megsimogatom. Látok is egyet. És tetszik is nagyon. Szemben van velem. Teszek egy jó nagy kört, hogy észrevétlenül mögé kerüljek. Elindulok jobbra, hogy a tömegen keresztül egy ösvényt találjak. Már éppen mellé érnék, amikor szem elől tévesztem. Ez nem létezik! Hát az előbb még ott volt! És figyeltem is, hogy nehogy elvesszen. Na mindegy... Majd a következőnél. Kinézek egy másikat, hozzá nem is kell kerülni. Ahogy megyek felé két páros elhalad előttem és miután megint légvonalba meglátnám a kiszemeltemet már nincs ott.
  Jó. Azaz nem jó, de rendben van, ez így nem működik. A közvetlen közelemből nézek ki valakit. Megfordulok és azok között nézelődöm, akik a hátam mögött voltak eddig. Látok is egyet pár méterre. Jó lesz. Elindulok. Csak a hátát fogom végigsimítani. Ahogy odaérek hozzá már a kezem fel van emelve és csúsztatnám végig a derekán. Nézem is, hogy mi történik, egyenesen bámulom a tenyeremet. De ahogy hozzáérnék távolodik az egész teste és hiába megyek utána, mert velem együtt kerül egyre messzebb és mire felnéznék már nincs előttem senki se.
  Ez nem lehet igaz! Kezdek nagyon ideges lenni. Fújtatok. Lihegek az ingerültségem következtében. Most már érzem, hogy a férfiasságom szétrobban a benne lévő hormonoktól. Ezek szerint felesleges finomkodnom. És most már szorít is az idő, szóval mást nem is tehetek. Elnézek balra. Van ott egy a bőre alapján idősödő hölgy. Nagyon nem tetszik, de már nem érdekel. Odamegyek hozzá és hátulról átkarolom majd. Lesz ami lesz, talán el kezdem megcsókolni a nyakát és közben ott fogdosom és tapogatom meg, ahol csak tudom. Határozottan, szilárd léptekkel haladok felé. Na végre! Itt már nem lesz baj. Mögötte vagyok pár centire és már karolom át. Már szinte érzem a nem túl finom bőrét. Talán nem is tetszik ez az egész, de nem panaszkodom. Ahogy átérném és összeérne előtte a két tenyerem azon kapom magam, hogy igazából a semmit karoltam át és saját magamat simogatom.
  Mi a franc ez?! Felfortyanok! Teszek érte, hogy kielégüljek, de nem történik semmi! Egy orgia közepén vagyok és senkihez nem tudok hozzányúlni?! Miért?! Megfordulok. Látom hogy pár méterre egy nőről éppen most szálltak le és még éppen az előző pillanatban átélt gyönyörtől kéjeleg és cirógatja a vénuszdombját. Minden hidegen hagy, hogy milyen állapotban van, hogy mit vár el az etikett, mit szabad vagy mit nem, mit szeretne vagy mit nem, reflexből, szinte futólépésben lépek kettőt-hármat és egyenesen ráugrok.
  Azaz ráugornék, mert földet érek. Nincs alattam senki. Az arcom csupa véres salak, de ha jobban belegondolnék, akkor most már igazándiból nem is lehet tudni, hogy mi minden lehet a földön, ami ráragadt a pofámra, meg úgy minden másomra. Nem is gondolkozom ezen, csak felnézek, a tekintetem élettelen, csak bámulok, fújtatok, és a szokásosnál is kevésbé értem ezt az egészet, ráadásul már egy önmagamból fakadó, de általam legyőzhetetlen vágy is kínoz, ami valami kaotikus megmagyarázhatatlan delíriumos állapotba taszít. Már nem gondolkozom. Csak reagálok. Reagálok a körülöttem lévő világra és próbálom úgy szabotálni, hogy nekem jó legyen. Teszek érte. Nem vagyok egy nyomorult neurotikus barom, aki siránkozik, hogy nem megy neki semmi és semmi nem jó, de ha elé tárulkozik egy lehetőség, akkor szándékosan nem él vele, hogy bizonyítsa az igazát, hogy neki tényleg nem jó semmi. Itt a lehetőség!
  Térdre tápászkodom. A tenyeremmel ütök hármat-négyet a halántékomon, hogy észhez térjek. El kezdek pislogni. Most már legalább funkcionálok. A bal lábamat kiveszem magam alól és a talpamra helyezem, így térdelő pozícióba kerülve, hogy ha neki kell rugaszkodnom, akkor menjen. És nemhogy nem kell sokat várnom, hanem azonnal elfut előttem valaki - már azt sem nézem, hogy nő vagy férfi - és nekirugaszkodom. De hiába. Hiába ugrottam időben, így is túl késő volt. Bár nyújtottam utána a kezemet elszaladt, én meg a hátamra vetődtem.
  Már nagyon elegem van. És az adrenalin iszonyatosan dolgozik bennem. Átfordulok a hasamra és mintha egy szögesdrót akadály alatt lennék egy harcmezőn, úgy kémlelek jobbra-balra, hogy áldozat után nézzek. Már nem vagyok képes felállni. Meglátom. Három méterre lehet... El kezdek kúszni felé. Kaparom az eredendő mocskot. Belekapaszkodom, belemarkolok, majd húzom magamat felé. Már majdnem ott vagyok. Még két húzás. Még egy. És persze, arrébb mászik ő is. Nem baj! Megyek utána. Még két húzás. Még egy. És megint arrébb kerül.
  Ááá! Nem bírom tovább! Még egyszer megpróbálom, de sikertelen. Átfordulok a hátamra jobb felé. Annyi erőm sincs, hogy a lendületet megállítsam, így a jobb oldalamra kerülök, majdnem mint egy hulla. Ahogy nézek ki a fejemből azt látom, hogy egy méterre tőlem egy férfi hátulról iszonyatosan vadul és intenzíven hatol be egy nőnek hátulról, mintha az lenne a feladata, hogy akár az élete árán is, de neki egyes egyedül kell benépesíteni egy planétát.
  Nem érdekel. Nem számít már semmi. Tényleg semmi. Csak egy kis testi kontaktusra vágyom. Csak a lehető legminimálisabbra. Semmi többre. Ez az alak úgy el van foglalva a dolgával, hogy képtelenség hogy közbe jöjjön bármi. Csak megfogom a vádliját. Se több, se kevesebb. Odakúszom, lassan, halkan, centiméterről centiméterre, a körülöttem lévő zajokkal, sikolyokkal mit sem foglalkozva. Egy anakonda ugyanúgy irigységtől eltelve érdeklődéssel figyelne engem, mint egy orgyilkos: mindent tökéletesen csinálok, láthatatlan vagyok, az áldozatomnak nincs esélye. És már célt is értem. Egy karnyújtásnyira van az a láb. Szépen lassan, lélegzet visszafojtva emelem a kezem és ha nem arra koncentrálnék, hogy ne vegyen észre, biztos azt gondolnám, hogy ezt a mozdulatsort mindenki nézi körülöttem. Már félúton vagyok. Már háromnegyed úton. Már hét nyolcad úton. Ééés... A kezemet amennyire tudtam felemeltem. Itt az idő!
  Teljes erőből lecsapok! A becsapódás után szorítóm is össze ökölbe a kézfejemet. Nem menekülsz!
  De nincs semmi a kezemben. Senki sincs előttem. Nem! Ez nem igaz! Ez nem lehet igaz! Mintha az egészet csak beképzeltem volna. A szemem kinyílik, a pupillám kitágul, olyan mértékben, hogy csoda hogy nem esnek ki a helyükről és gurulnak el a szemgolyóim. De csak ez a csődör nincs előttem, meg a nő, akit magáévá tett, az egész orgia ugyanígy zajlik körülöttem.
  És ebben a pillanatban a fájdalomtól és attól amit a sóvárgás és bennem lévő túlburjánzó hormonok és ösztön feszültséggé transzformált el is ordítom magam: Ááááá! Majd önkéntelenül belezuhan a fejem a földbe, de most olyan mértékű adrenalin van bennem, hogy automatikusan átfordulok a hátamra, mielőtt el kezdenék fuldoklani. És mindeközben folyamatosan üvöltök. Ahogy végül kifogy a tüdőmből a levegő el kezdek mélyeket zihálni és a szemhéjam képtelen becsukódni mindeközben. Egy fél perc után már valamelyest kontrollálttá válik a lélegzésem, de kár érte. Mert minél inkább kikapcsol a túlélésért felelős robotpilóta a fejemben és kezdek újra inkább tudatos állapotba kerülni, mint ösztönösbe, érzem ahogy remegnek a tagjaim. A testem cafatokra szét akar robbanni. Ki akar belőle valami törni. Ahogy elfordítom balra a fejemet és látom a kaotikus kavargást el kezd a szám, a szájüregem és a nyelv önálló életet élni. A fejem szét akar szakadni és nem tudom miért, vagy csak talán ezt a pokoli állapotot képtelen vagyok körülírni. Mintha a tudatosságom maximálisan működne, teljesen, száz százalékosan és minden apró rezdülésemért a gondolataim lennének felelősek, de közben valahol egy másik részem avagy részemben pedig megszűntem létezni magasabb rendű lénynek és csak az igényeim kielégítése vette át a kontrollt. A maradék erőmmel próbálom ellenőrizni ezt a leírhatatlan rendszerhibát. Jó, akkor pislogok egyet. És sikerül pislognom. Jó, akkor pislogok kettőt egymás után. Ez is sikerült. Lássuk csak, hogy külön-külön megy-e. Megy hát. Koordinálom magam. Akkor megnyugtatom magam és hangosan kimondom, kijelentem, sőt! Felszólítom magamat: "Koordinálom magam!"
  Ebben a pillanatban a számból elkezd kikígyózni a nyelvem. Csak szépen lassan. Nem én irányítom. Erősen gondolok rá, hogy most illedelmesen menjen vissza a helyére, de nem vagyok az ura, mint mikor egy rémálomban minden ellenem van és csak az áldozata vagyok a történéseknek. Ahogy kint van a fele szépen lassan elindul a gravitációnak megfelelően lefelé, az ajkam bal sarkát megcélozva. Odaérve jól odatapad, majd jobban kidülledve végig csúszik-mászik, mint egy meztelecsiga a jobb alsó kvadránson át az államat megcélozva. És közben megerőszakol engem és a tudatomat. Végül nem olyan hosszú, hogy az állcsúcsomat elérje, de nem is akar ezzel szenvedni, visszakecmereg oda, ahonnan jött. Ekkor el kezdem harapdálni az alsó ajkamat, mint egy beteg kiéhezett vadállat. Azaz csinálja ezt önmagától az állkapcsom, én meg ezt elszenvedem. A testem megerőszakolja a pszichémet.
  Ahogy egy pillanatra elengedem magam észreveszem, hogy még mindig a vonagló alakokat figyelem. Eddig nem is láttam őket. Ez furcsa. El kezd járni az agyam, hogy most mi is történt és egy ismerős érzés tör rám: az előbb ebből nem láttam semmit, mert a lelki szemeimmel figyeltem és a lelki szemeim saját magamra koncentráltak. De az igazi szemeim, amikkel nem láttam, valójában mégis csak láttak és azokat a képeket bár nem fogtam fel, mert az agyamat kikerülték, mégis tovább haladtak a testembe, amik így stimuláltak?
  Oké... Becsukom a szemem és valahogy átvészelem ezt az egészet. Nem egy zseniális terv, de jobbra nem futja. Nem kapkodok, próbálom kicselezni az akármimet, ami ellenkezni akar. Türelmesen hunyom le a szememet. A világ szépen zsugorodik körülöttem, egy csíkká válik majd eltűnik a feketeségben. Relaxálok. Próbálok valami másra gondolni és nem a fájdalmakra és mindenfajta kínokra, amit a testem jelzésként küld az agyam felé. Azonban szubtilis kétségbeeséssel konstatálom, hogy mi másra gondolhatnék, mert semmi másból nem állok, nem állnak a gondolataim, a fantáziám, a múltam, a lehetőségeim, a környezetem, mint kínokból és szenvedésből. Azért próbálkozom felemlegetni az okádék förmedvényeket, akikkel a járatokban találkoztam, mert bár leírhatatlanul visszataszítóak, de bántani nem bántanak és kellően részletesek és furák, ahhoz hogy eltereljék a figyelmemet, talán még egy állatismereti lexikon is részletesen tudna róluk írni illetve arról, hogy...
  Kipattan a szemem! Nem vagyok ura, már neki sem! Nem... Nem... Nem... Ez nem fair.
  Bámulom a körülöttem lévő szexualitást. A szám, a nyelvem és a fogaim pedig megint belekezdenek a kéjsóvár kiéhezettség kimutatásába. A fejemet a mennyezet felé fordítom, de hiába: valami visszafordítja az előző helyzetbe, hogy lássak mindent és a szájüregem tagjai csinálják tovább ugyanazt. A szívem úgy dobog, hogy szerintem mindjárt szörnyethalok. De biztos nincs akkora szerencsém, hogy ez megtörténjen. A kezem kóros remegését emellett már észre sem veszem. Csak azt, hogy valami nagyon feszít. Detonálni akar.
  A farkam egyre jobban áll. Már-már attól rettegek, hogy elpukkan és elvérzek. Olyan legyőzhetetlenül agresszív ez az érzés, hogy azt gondolom, hogy ki akar belőle szabadulni a sátán maga. És azt hiszem győzött. Azt hiszem nincs más hátra. Talán már a legelején ezt kellett volna csinálnom. Azaz talán csináltam is volna, csak valaki mással. De hát az nem úgy megy. Nem úgy megy, mint mikor az ember bemegy a boltba és levesz a polcról egy üveg italt, egy doboznyi élelmet, a kedvenc újságját vagy bármit, amit egy ilyen helyen meg lehet találni és megveszi azt. Egy másik individuum is szükséges hozzá, csak éppen ez a másik individuum bármikor nemet mondhat. Bármikor bármelyik bárhányszor. Akár az összes mindig.
  Kifújom a bennem lévő levegőt, felkészülök lelkileg és már arra sem figyelek, hogy pontosan mit csinálok. Az egyik kezemmel el kezdek onanizálni. Először csak apránként, lomhán rángatom a kezem, majd kicsit gyorsítok. Persze az előbb majdnem szét akartam durranni, most bezzeg nem megy sehogy sem. Észre sem veszem, de egy könnycsepp kicsordul a szememből. Próbálok gyorsítani, de valahogy nem érzem, hogy ez az egész menne nekem. Egyszerűen az a benyomásom támad, hogy ez nem így lett kitalálva. Talán ezt nem így kéne csinálnom, hanem valaki mással. De ugye ez nem úgy megy...
  Túl kell esnem ezen az egészen, szóval rásegítek. A szabad kezemmel el kezdem magamat simogatni. Már annyira önkívületi állapotban vagyok, hogy azt sem tudom hogy hol kezdjem, de közben már jó ideje csinálom és a mellkasom felé haladok. Talán valami megmozdul most bennem. Azt hiszem jó az irány. El kezdem felhúzni a termosztátot: a mellkasomnál tartva keresem az erogén zónáimat és érzem, hogy egyre jobb, egyre közelebb vagyok. Még kell egy lépcsőfok...
  Ahogy a kezeim automatikusan teszik a dolgukat körbenézek és rögtön látok egy hármast. Két férfi meg egy nő. Az egyik férfi nagyon gyorsan csinálja és ezt a tempót én is felveszem. A feje, nem csak az arca, szinte az egész feje eltorzul, nem csak a szája nyílt ki a nyögéstől és őrjöngéstől, hanem az egész fejszerkezete deformálódik a grimaszától, ahogy leírhatatlan élvezetet okoz neki amit művel és minden másodpercet úgy él meg, hogy szinte azonnal képes lenne eldurranni. Elképzelem, hogy milyen lehet ezt csinálni, elképzelem hogy én ő vagyok és belehelyezkedem abba, amit csinál. Szinte érzem, ahogy a másik testéhez bármikor hozzányúlhatok és olyan érzést nyújt ez, amit igazán a gyönyör, mámor vagy kéj szavak sem lennének képesek lefedni teljes pontossággal és...
  Érzem hogy valami el kezd dobogni és kinyomni valamit magából. Ez lesz az! Azonban a megkönnyebbülés helyett görcsök törnek rám. Az arcom összerándul. Érzem az első spriccet, ahogy kilő belőlem és minden másom összehúzódik, főleg a beleim. Ezzel együtt pedig az arcom totálisan eltorzul. Mint mikor valami tragikus hír jut el az ember agyáig és az arca minden egyes szeglete sírásra fordul át. Igen, el kezdek zokogni. Mocskosnak érzem magam. Azt érzem, hogy én ezt az egészet nem is akartam. És csak most érzem, hogy a második lövés is távozik belőlem. De fogalmam sincs hová. Nincs erőm rá figyelni. Még az is lehet, hogy saját magamra élvezek. Bár ezt nem élvezem. Ezt nem is lehet élvezésnek meg élvezetnek hívni. Majdhogynem haldoklok. Minden egyes századmásodpercet óráknak élek meg. A sírás közben olyan hangokat hallatok, mint aki az utolsókat rúgja. A tüdőmből és gyomromból egyszerre előtörő halálhörgő krákogás szakad ki a torkomon keresztül, öklendezem és közben a szünetekben pedig amennyi időm, lehetőségem és erőm van rá úgy szívom magamba a levegőt, mint aki éppen megfulladni készül elhagyatottan egy óceán közepén és még a kis lábam ujjába is próbálok egy kis oxigént szuszakolni tartalékba. Ahogy lökődik ki belőlem a fogalmam sincs hányadik adag az egyik kezem ökölbe rándul, annyira hogy még egy darab követ is képes lennék vele összemorzsolni és mindennek már alig vagyok tudatában. Bőgök, a farkam spriccel, a jobb tenyerem ökölbe van szorulva önmagától, majd ahogy kinyílik azonnal rámarkol a törzsemre és azt kezdi el szorítani, majd húzni. Szét karmolom az oldalamat és amennyire fáj, annyira nem érzek semmit. A másik kezemmel a koponyámra marok, olyan erősen, hogy éppen hogy nem roppantom össze és próbálom lehúzni róla az arcomat. A felénél tartok és csak csodával határos módon nem nyomtam ki a szememet, a pofámból pedig dől a vér, ahogy a körmeim kivájták rajta a bőrt. Az ajkaimhoz érve a kezemet lekapom és az alkaromat a számba tuszkolom. Nem akarok még jobban üvölteni, így ráharapok, mert rongy nincs nálam, így saját magammal kell helyettesítsem azt. A fájdalmam viszont olyan gigászi, hogy a fizikai erőmet is megnöveli és a fogaim egy tigris erejével ruházódnak fel. Az alkaromból kiharapok egy darabot. A vér el kezd fröcskölni belőlem és még jobban vörös leszek nyaktól felfelé, majd a fröcskölés konstans dőlésbe megy át és hirtelen a combomra marok rá, hogy az eszméletvesztés határán ne csapkodjak a kezemmel össze-vissza, mint egy polip csápja. Hang pedig talán már ki sem tud jönni a torkomon. Itt fogok elvérezni és az öl meg, ami egzisztenciálisan belém lett kódolva. És persze még mindig olyan vagyok, mint egy szökőkút. Vagy inkább vulkán. Vagyis most már egyszerre a kettő. Talán erre az egy napra várt a férfiasságom, hogy távozzon belőlem, mondván máskor nem teheti meg és most jól kihasználja ezt az alkalmat.
  Végig se fut az agyamon a kritikus kérdés: ennek ilyennek kell lennie? Ezt kell éreznem ilyenkor? Vagy ha mással csinálnám, akkor is ilyen lenne? Ilyen mosdatlan redvás szutyoknak érezném magam akkor is? Vajon ők is érzik ezt? Ezt élik át körülöttem, mikor eljön az orgazmus pillanat?
  És itt, ezen a helyen csodák nincsenek. Mégis azt kell mondanom: csoda történt! Nincs már bennem több. Elvileg azért csináltam ezt, hogy megkönnyebbüljek deréktól lefelé és térdtől felfelé, de igazából nem éreztem belőle semmit se. Ez nem volt se öröm, se élvezet. A kezeim még görcsösen szorítanak és próbálnak belőlem húscafatokat kitépni, de egy órának tűnő fél perc után mindenhonnan kimegy belőlem a feszültség és ez láncreakciót eredményezve hozza magával, hogy végre az ökleim is kiengednek. Kiterülök, mintha kivégeztek volna. Lágyan és lassan lélegzek. Végre vége! És végre nem gondolok semmire. Már arra sincs erőm, hogy mocskosnak érezzem magam és undorodjak magamtól. A szemeim nyitva vannak, tudatában vagyok elvileg mindennek mégsem látok és érzékelek semmit se. Minden porcikám ernyedt a kizsigereltségtől.
  És egyszer csak egy rúgást érzek a bokámnál. Nem érdekel már semmi sem. Ha ez jól esik neki csinálja. De azért megkérdezném, hogy ugyan kinek vagyok útban, ha már eddig mindenkit taszítottam és senkihez hozzá sem nyúlhattam, vagy leegyszerűsítve a kíváncsiságomat, azt is megkérdezhetném, hogy ki olyan érzéketlen bunkó, vagy sokkal inkább szadista állat, hogy egy félhullába még belerúgjon. De természetesen itt nem áll meg. Jön még egy rúgás. Meg még egy. Fél perc után már a combomat tapossák meg és mire észhez térnék már a gyomromba talpalnak bele. Aztán meg a fejem jön. Úgy belerúgnak oldalról, hogy átpördülök egyenesen a hasamra és el kezdődik a vég nélküli taposás. Folyamatosan mennek keresztül rajtam és hirtelen egy gondolat süvít át az agyamon: "Mindig ez van!" De nem olyan formában, mint mikor egy hatalmas találmány megoldása áll össze az agyban rengeteg munka és gondolkodás után, ami egy heuréka formájában tör ki, hanem mint egy szilánk, ami benne van valahol a homloklebenyben és egy nagyobb erő hatására egy pár millimétert vagy nanométert arrébb mozdul és ettől az az érzés támad az emberben, hogy valami nem stimmel, ami végig ott volt előtte, de csak egy pillanatra és csak nagyon halványan, aztán el is tűnik ez a gondolat, mint a kámfor. Mint mikor egy hatalmas elvonuló tömegben, amit fél óráig bámul az ember meglát egy ismerős arcot pillanatnyi időre, a nagy embertömeg és ezen információban dús kép azonban rögtön feledteti ezt az elvileg kirívó és feledhetetlen élményt.
  Nem foglalkoznak velem és csak taposnak át rajtam, mint egy megvadult tenyészbika csorda. Talán menekülnek valahonnan. Azaz valamitől, mert a valahonnan nem kérdés. Úgy távoznak, ahogy jöttek, de hogy miért vagy hová sietnek, azt nem értem. Bár hogy ezt az egészet miért itt kellett csinálniuk, azt sem értettem meg. Legalábbis ha jól emlékszem, eddig nem jutottam a filozofálás közben. Kérdezni meg most már nagyon nehéz, pláne hogy nem sokára agyontaposnak. Még két rúgás az oldalamba, három taposás a hátam közepére, hogy biztosan valami baja legyen a gerincemnek és a kép egyre sötétedik. Még kettőt kap a fejem és teljesen elvesztem az eszméletemet. Itt a vég. Halálra tipornak.



  Kipattannak a szemeim.
  Felesleges költői, írói, lírai, prózai, nagyepikai vagy bármilyen más jellegű kacifántos körülírásba kezdenem vagy allegorikus képekkel ködösítenem, hogy éppen mit tapasztalok.
  Igen, élek.
  Veszek egy nagy levegőt. Az ébredésem pillanatában az az érzésem támadt, hogy valaki felébresztett, miközben ez fizikai képtelenség, hiszen itt soha sincs senki. Azaz... Elvileg soha sincs senki. Talán meg sem tudnám fogalmazni pontosan, hogy miért éreztem ezt. Egyszerűen csak ez a benyomásom támadt. Valaki mintha felébresztett volna...
  Megpróbálok előrenyújtózkodni és feltápászkodni. De csak próbálkozás marad. Nem nagyon tudom mozgatni a tagjaimat, mindenem fáradt és fáj. Nyilvánvaló hogy aludtam, de semmit nem használt. Ugyanolyan kimerült a testem. El kezdem a karjaimat kinyújtani, de akadályba ütköznek. Automatikusan cselekszem és keresem a megoldást. A megoldás keresése az életem folyamán ennyire belém égett. Egyenesen izommemóriámba. A kezeim önkéntelenül keresik a kapaszkodót a falba, ami az útjukban áll. Negyven-ötven centivel feljebb meg is tudok kapaszkodni és el kezdem felhúzni magam. Fogcsikorgatva, de végül sikerül. Egy lapályon találom magam és feltápászkodom. De nem ám olyan lapályon, ami A gyűrűk ura világában van, gyönyörű zöld fűvel és kellemesen csordogáló vízfolyásokkal, csermelyekkel, erekkel. Itt minden annak az ellentettje. Persze logikailag értelmetlen, hogy ez hogy lehet lapály, ha fel kellett kapaszkodnom ide és nem leereszkednem, de a megoldás roppant egyszerű: körbenézek a csupán csíkra kinyílt szemeimmel, elgyötört testemmel próbálok a körbenézésre rásegíteni enyhe forgással és konstatálom, hogy ez az a hely, ahol eddig is voltam. Tehát lapálynak lapály, mert a barlang emelkedő falához képest, mégis csak lejjebb van mindez. És hogy honnan másztam fel? Egy gödörből. Mindig ez van... Egy fekete lyukba bemászok, összekuporodok és egy fekete lyukból kimászok. Ahogy elindulok rutinszerűen egyszer csak mintha pofán vágnának meghőkölök, a szemeim hirtelen kinyílnak és egy kicsit éberebb, enyhén meglepett és értetlen arckifejezés kíséretében halkan felmordulok. Egy erős hideg fuvallat csapott meg. Megcsípett a zimankó. Mennyire utálom ezt! Magam előtt összekulcsolom a felső végtagjaimat, karba teszem a kezemet és enervált léptekkel elindulok. Hideg van. Mindig hideg van, csontig hatoló hűvös és ezt szívből gyűlölöm, de valahogy napközben ezt megszokom, majd elfelejtem, hogy korábban mi is történt. Minden reggel ugyanilyen és mégis napközbenre elfelejtem ezt.
  Ahogy tántorgok meglátok magam előtt egy kupac gusztustalanságot. Valami nyálkás, kivehetetlen, keszekusza, enyhén csillogó mocskon mindenféle apró csúszómászó élősködik. Kukacok, giliszták, hernyók. Valami egészen elképesztően gyomorforgató. De mintha csak egy ébresztőóra szólalna meg hirtelen pont a legrosszabbkor, el kezd korogni a gyomrom. Iszonyatosan éhes vagyok. Viszont hogy ez miért pont most jut el a tudatomig és eddig miért nem gondoltam rá egy pillanatig sem az érthetetlen. Talán a fagyos idő elterelte a figyelmemet egy időre, aztán pedig ahogy egyre súlyosbodott a helyzet és elérte azt a szintet az éhségem, hogy már súlyosabb szervezeti kárt okoz, ami bennem van, ahhoz képest ami kintről támad rám, egyszer csak átváltott az agyam fájdalomérzékelő központjának fókusza. Természetesen ezt fejtegethetem, csak éppen felesleges. Az ellenségeivel szemben az ember felveheti a versenyt, de a biológiával szemben mindig alul marad. Azaz pontosabban fogalmazva a valósággal szemben marad alul. Mert az kétséges, hogy a rajtam kívül eső dolgok, amik mindenben megakadályoznak mennyire szemlélhetőek biológiailag relevánsan. Mindenesetre mind a két állítás helyes, hiszen mondhatni minden biológiai jelenség a valósághoz tartozik, de nem minden ami a valóságban van biológiai fenomén.
  Térdre rogyok az agylás közben. Ott van előttem és nincs választásom. Jobb kézzel belemarkolok és amennyi benne marad az öklömben azt felemelem és a pofámba tömöm. El kezdek rágni. És ezzel együtt el kezdek könnyezni. Ahogy ránézek a kupac amorf trutymóra ismerem fel, hogy igazából az elsősorban belekből áll. Próbálom nem kitalálni, hogy kié vagy mié lehetett. Ahogy bámulom érzem a számba, amit látok magam előtt: zsíros, nyers és nyersségében rágós. Egyszóval: gusztustalan. Konkrétan ehetetlen. Viszont ha relatívan nézem, minden máshoz képest még mindig ez a legehetőbb dolog körülöttem. Csak hogy a valóságot és a valóság alosztályát a biológiát nem érdeklik a relatív dolgot, hiszen ők maguk kőbevésett szabályok szerint működnek: a torkom elzáródik. Ami nem is csoda. A gyomrom korog, a fogaim őrölnek, amennyire a tudatommal meg tudom erőszakolni a mozgásukat, de a torkom makacsul görcsben áll és csak nyál folyik le rajta. Biológiai anomália. Egy rendszeren belül két azonos értékű túlélésért felelős funkció harcol egymással. Feloldhatatlan ellentétnek tűnik. De csak elsőre.
  Előrehajolok. Nem, nem köpöm ki csak azért sem. Észre se vettem, de már patakokban folyik a könnyem. Az undortól. Vagy a fájdalomtól. Vagy az erőszaktól. Azonban az igazi erőszak csak most kezdődik. Minden akaratomat összeszedem. A fogaimat összezárom, újabb adag moslékért nyúlok és azt is belenyomom a számba. Ahogy gyömöszölöm be folyamatosan nyitom ki a fogaimat, hogy még véletlenül se essen ki az előző adagból egy kevéske se. A torkom két tűz közé került: bár a gyomromban semmi sincs mégis öklendezem és a semmiből erős hányinger tört rám, másik oldalról pedig a kezemmel tolom lefelé a nyers belsőséget és élő puhatestűeket. De csak nem akar menni. El kezdem a tucsakos, lucskos-véres kezemmel ököllel ütni a koponyámat és ekkor már nem is próbálom a tudatom elöl eltitkolni és figyelmen kívül hagyni, hogy bőgök. Igazi önmarcangolás. A hely viszont ezt követeli meg. Betör. És nincs más választásom. Az ember alkalmazkodik a környezetéhez, mást nem tehet. Ez is egy kőbe vésett törvény.
  Még egy ütés. Még egy ütés és eldőlök. Saját magamat ütöttem ki. Még egy ütés a földön és a szám betapasztása miatt kialakult légszomj miatt el kezdek zihálni és egy adag megrágott széttrancsírozott húsgombóc kirepül a számból. Nem hagyom magam. A járomcsontomat kezdem el boxolni. Egy, kettő, három ütés és hirtelen felindulásból egy szempillantás alatt a kezeimet a számra teszem, betapasztom és el kezdek vonaglani. Eltelik pár másodperc, különböző testrészeim különböző irányba feszülnek szét míg végül a kezeim erősebbnek bizonyulnak és győznek. Nyelek egyet és szuszogok. Sikerült ennem.
  Azt sem tudom hol vagyok, de máris összeszedem magam, valamelyest feltápászkodom és csinálom tovább. A folytatás azonban meglepően könnyebbnek ígérkezik. Persze ugyanúgy lihegek és közben kikívánkoznak belőlem még a saját szerveim is, de most már nem verem szét a saját fejemet a nyelésért. A könnyem folyik, a tekintetem fókuszálatlan és üveges ettől a brutális abúzustól, a karjaim és a fogaim motorikusak és most már többnyire a nyelőcsövem is engedelmeskedik. Tömöm, tömöm, tömöm a fejemet és talán már próbálnom se kell semmire gondolnom, mert képtelen vagyok rá. A gondolataim üresek. Majd egyszer csak megállok. A fele még ott van. De azt hiszem elég volt. Biztos azért volt itt ennyi, hogy ezt mind megegyem. Biztos valaki ezt szeretettel készítette csak nekem. Meglehet. Azonban a szeretet szép dolog lehet, csakhogy sajnos nem mindent old meg.
  Nézek magam elé. Azt hiszem próbálom a belsőmet összekaparni. A pszichémet, a gondolataimat, a lelkemet, a fogalmam sincs mit. Valami megfogalmazhatatlant, ami lehetővé teszi azt, hogy felálljak és továbbmenjek. Aztán váratlanul valahogy csak sikerül. Miképpen? Jó kérdés. Fogalmam sincs. Csak úgy a semmitől. A szerencse hozta így. Ha meg úgy hozta volna, akkor örökké úgy maradok. Persze az is jó kérdés, hogy mennyi időbe telt a felállásom. Fél percbe? Tíz percbe? Erős differencia. Húszszoros különbség. Mégis bármelyiket esélyesnek gondolnám.
  Ahogy állok az a benyomásom támad, hogy a lelki szemeimmel látom saját magamat, pontosabban az arcomat. Esszenciális förtelem. A szám környéke mocsadékos, a hajam össze-vissza áll. Bár nem hosszú, de tele van a fejem teteje forgókkal, így a szélrózsa minden irányába nő a drótkeménységű és -vastagságú fakó hajam, amit képtelenség lenne kordában tartani. Talán ennyi alapján még ki is nézhetnék úgy, mint egy posztapokaliptikus pusztaság kőkemény bajkeverője, aki éppen elejtette az áldozatát, hogy meglegyen a napi élelme és vadember módjára lakmározott belőle, és akiről az első percben képtelenség megmondani, hogy a történet antagonistája vagy protagonistája. Ámde az ábrázatom ebben nem merül ki: a szemeim színtiszta vörösek, valószínűleg a belőlük kiáradt nedvesség mennyiségétől és a szemeim alatt, sőt egészen körülötte mindenhol szénfekete a szemgödröm és talán még a környéke is. Nyilvánvalóan a fáradságtól. Mert szörnyen fáradt vagyok. Mintha ezer éve nem aludtam volna. És talán nem is aludtam. És ha mindezt hozzávesszük a kinézetemhez, akkor már jóval inkább festek úgy, mint egy bukott angyal, aki a legmagasabbról a legmélyebbre zuhant le és ott a lehető legkeményebben meghurcolták és megnyomorították, hogy végül szépen lassan azzá az elkorcsosult démonná váljon, aki ellen felesküdött és a többi létező angyal mindennek hátat fordított - talán arroganciából, talán érdektelen közömbösségből, talán a másik iránt érzett lekicsinylésből fakadó megvetésből. És nem csak nekem, hanem ennek az egész istenverte káosznak, ami körülöttem van, volt és lesz.
  Tántorogva nekiindulok. Ez egy elgondolt döntés a részemről, nem csak úgy el kezdett ösztönösen járni a lábam, mint egy agyonhajszolt, agyonnyúzott igavonó baromnak. Sajnos ezen képességem visszatértével együtt, hogy újra képessé váltam elgondolni bizonyos dolgokat, képzetek, ideákat és döntéseket hozni együtt jár az is, hogy az agyam újra el kezdte elővenni a régi kérdéseket a létezés értelméről, jelen esetben értelmetlenségéről, az ebből eredő miértek firtatásáig, hogy pontosan mi a magyarázata annak, hogy itt vagyok és nyers, zselés, kocsonyás hányást eszek. A legrosszabb forgatókönyv pedig az, hogy újabb kérdéseket sikerül kitermelnem, hogy összeálljon a kép a nagy egészről, hiszen minden mindennel összefügg és talán a mindenség megértése megoldást jelenthet. A tragédia viszont az, hogy sok esetben a válasz annyi, hogy: "Hm... Csak."
  Igen, ilyen egyszerű. Van amire nincs magyarázat. Hiszen vannak a világnak olyan építőkövei, amit már nem lehet lebontani kisebb elemekre. És amire nincs magyarázat, amit nem lehet hová visszafejteni, azt kénytelenek vagyunk axiómának elfogadni. Egyúttal pedig elfogadjuk ezen létezők megváltoztathatatlanságát is. És pontosan ugyanilyenek a már megtörtént dolgok: megváltoztathatatlanok. El kell hát fogadnom, hogy egyetlen egyszer vétkeztem, vagy inkább hibáztam és ezért fizetnem kell egész nyomorúságos és végtelen életemen keresztül - mert itt még csak öngyilkos sem tudok lenni, hiszen eszközöm nincs rá, a tó sűrű mocska pedig feldobna, ha bele szeretnék fulladni -: rosszkor voltam rossz helyen és mikor megteremtett engem a felsőbb hatalom, akkor ide pottyantam ki. Ezért kell ekkora árat fizetnem. Mondhatni "csak".
  Ez persze mindenkivel így van. Velem. A lyukból tóba aláhulló halottakkal. És azokkal is, akik okoskodnak, hogy a létezés nem nehéz, csak tenni kell érte, hogy jobb legyen. De nem hibáztatom őket. Nem vagyok rá képes. Valószínűleg ez a bajom, hogy mindent olyannak látok, amilyen és nem olyannak, amilyennek szeretném látni - ahogy ők teszik. Könnyen kialakíthatnék valami mesét, ami minden ízlében egy igaztalan összeesküvés elmélet, hogy miattuk vagyok itt és ha mást nem is érnék el, de bukott angyalból végül egy elmebeteg tavi dögevővé válnék és a saját szempontomból sokkal jobban érezném magam. Az igazság azonban az, hogy ezzel nem oldódna meg semmi, senki nem kerülne előrébb és jobb helyzetbe. Nem értik ezt, de nem is érthetik. Valószínűleg ami pozitívum, azt természetesnek elfogadjuk természetünknél fogva, önző módon beleragadva a saját pillanatunkba, kizárva minden mást a világon. Talán pont ezért érzékszerveikkel fel nem fogható, hogy milyen az, mikor a kézzelfogható, úgymond materiális realitásban valami olyan traumatikus esemény következik be, ami a lehető legmélyebben felsért valami olyasmit, ami már visszaváltoztathatatlan - ahogy egy összetört bögrét sem lehet már megragasztani, hiszen a porcelán anyaga erre nem alkalmas. Amikor hallott emberek, gyerekek és csecsemők millióin kell átgázolni, hogy végül minden elviselhetetlenül nehéz, de végül megcselekedett erőfeszítés a semmibe vesszen és szembesülni kell mindezzel, a ténnyel, hogy nem hogy a szavak, de még a tettek sem biztosítanak tényleges változást, akkor bekövetkezik a legrosszabb... Valami végérvényesen megváltozik. A legrosszabb mikor bizonyíthatóan teszel valamit és annak semmilyen értelme és következménye nincs.
  Igen, ez van bennem. Nem vagyok olyan, mint ők. Igen, különleges vagyok. És volt olyan, mikor sikítva, üvöltve, ordítva könyörögtem, hogy "Értsék már meg! Különleges vagyok!" De mindent megtennék azért, hogy olyan legyek, mint bárki más. De nem értették. És azt sem értették meg, hogy erre én nem vagyok büszke. Nem dicsekszem vele, hanem jóval inkább szégyenkezek miatta. Ez csupán egy tény, amit kinyilatkoztatok, mert ki tudom nyilatkoztatni, viszont amin nem tudok változtatni. Ha tehetném mindent megtennék azért, hogy ezen változtassak. Csakhogy a sors által dobott lapokkal nem lehet üzletelni, mint egy zsibvásáron.
  Azt hiszem alapvetően valahol ott mehetett félre a dolog bennük, amikor nagy kényelmükben komoly érvvé változott a "de én ebben nagyon erősen hiszek" állítás. Hisznek benne, hogy a gondolatnak teremtő ereje van. Csak a gond az, hogy a hittel - legyen az bármilyen erős -, a valóságot nem lehet meghajlítani és ilyen formában semmi köze nincs ahhoz, ami kézzel tapintható. A gondolatok teremtő ereje halott embereket nem támaszt fel, nem varázsol újra élővé, de még csak a testüket sem alakítja át kősziklává, hogy tornyot építve belőlük, megváltoztassam a dolgok menetét. Sőt jobban belegondolva azonban a gondolatok teremtő ereje még csak saját magamra se terjed ki, hiszen egy orgia kelős közepén derült ki, hogy akarhatok én bármit, ha a környezetemet a legzsigeribb módon taszítom.
  És talán ebbe gyökeredzik létezésem céltalanságának a gyökere. Mert mi van ha... Mi van ha egyszer kijutok innen? Mi van ha valami megváltozik és végül egy másik helyen találom magam? Ami itt folyik, abban nem tudok változást elérni, egy váratlan esemény következtében azonban kikerülök innen, a Kétségbeesés Feneketlen Gödréből kimászok, mint egy kráterben kialakított börtönből, amit olyan mélyre vájtak tovább, hogy a nap fénye beszűrődjön oda, hogy az ember természeténél fogva kikívánkozzon onnan, a kijutást viszont gondosan ellehetetlenítik. Nekem mégis sikerülne és életemben először a napsütésben állnék. És akkor mi lenne?
  Semmi. Ha kapnék is egy új életet, akkor is folyamatosan riogatnának a büntetlenek bomló és szétrohadt maradványainak látványának, mocskos bűzének és tapintásának rémképei. A múlt belém égett. És lehet bármiben erősen hinni, a szomorú igazság az, hogy a múlt visszacsinálhatatlanul meghatároz. Ha meglékelnék az agyamat, akkor ezek ugyanúgy bennem maradnának, beleégve a sejtjeimbe, az izommemóriámba, a gondolataimba, ami által az vagyok, aki.
  Mindemellett persze felesleges bármi ilyesmiről merengenem. Mert itt vagyok és itt is maradok. Elindulhatok, bárhová mehetek, attól függetlenül hogy minden út összefut, azaz minden barlangjárat ugyanide vezet vissza, vándorolhatok, bolyonghatok, sőt, igazából szívem szerint nekileselkednék és el kezdenék futva menekülni, amíg ki nem merülök és el nem pusztulok, vagy csak komótosan gyalogolva mennék világgá, de ez a világ mindenhol ez a világ marad. És számomra nem létezik másik, csak ez a bélgőzös ingovány, maga a Kézzelfogható Infernális Immatérium. Erre lettem kárhoztatva. És arra a visszataszító rothadó húsketrecre, amit a testemnek kell neveznem. És mostanra valójában semmi mássá nem váltam, csak a múltam árnyképeiből összeálló rémalakká.
  El kezdek dohosan köhögni. A köhécseléstől megtorpanok és ettől felismerem ezt a helyet: innen indultam el. Tehát körbeértem a csarnokban. És magától értetődő módon semmi sem változott. Hát akkor jobb dolog híján leheveredek és csodálom tovább ezt a kíméletlen ész nélküli gyönyörű mészárszéket és köhögök tovább. Már ebből tisztán kihallatszik, hogy réges-régen belefáradtam és belefásultam a reménytelen tehetetlenségbe. Csak fekszem és várok az idők végezetéig. Várom hogy megjelenjen az Apokalipszis Négy Lovasa és végre valahára elvigyenek magukkal, hogy bevégeztessen a előre elrendeltetésem. Bár jobban megnézve valószínűleg ez az ő belsőjük, a Harag, a Háború, az Éhínség és a Halál színtiszta reprezentánsa, egy képzeletbeli tökéletes világ hibátlan negatívja. Ez a hely a végzetem. Így hát marad végső lehetőségnek az, hogy rostokolok amíg örömtelen, szükségtelen és céltalan létezésem végéhez nem ér és el nem múlok, szervezetem pedig atomokra bomolva az enyészeté nem lesz, hogy aztán soha senki ne tudja meg, hogy ki voltam, hogy egyáltalán léteztem és végérvényesen minden megpróbáltatásom a totális ürességbe, a semmibe vesszen örökre.

2020. 03. 19.