Közhely. Két dimenzió

  A testemen karcolások, hegek, varratok, horzsolások, duzzanatok, zúzódások, kék-zöld foltok, harapásnyomok. Semmi érdekes, különös vagy említésre méltó. Viszont ami körbe vesz az egy gyomorforgató testhorror gusztustalanságához mérhető.
  A szekrényem polcáról csöpög le az émelyítő apátia. Tőle balra a táskámon tornyosul a fekélyes elkeseredés. Az íróasztalom szélén cseppenként folyik le a bűzlő rettegés. A látóterem határán pedig egy műanyag dobozon a gennyes szorongás trónol.
  Az émelyítő apátiám, hogy semmilyen hatással nem vagyok az életemre. Lakások, fizetések, törzshelyek, politikai berendezkedések jönnek-mennek a fejem felett. A fekélyes elkeseredésem, hogy semmi értelme az életemnek. Ha megszűnnék létezni nem tűnne fel senkinek és semmi maradandót nem alkottam a világon, pedig mindent beleadtam, amit csak tudtam és rendelkezésemre állt. A bűzlő rettegésem, hogy ha már nem lettem fontos ember, világbajnok sportoló, generációkat meghatározó író, történelmet befolyásoló politikus legalább átlagos életre futhatta volna, hogy ne kelljen egyedül meghalnom úgy, hogy közben senki fogja a kezem, mert nem kellek senkinek. És végül a gennyes szorongásom, akár egy transznak, mert a testem a legnagyobb ellenségem. Minden egyes önkielégítés végén az orgazmus helyett egy politoxikomán látomás vár, ami a disztópikus szürrealizmus legkietlenebb vidékeire repít el emlékeztetve, hogy bár ne éreznék semmit, a vágyat, hogy valaki elviseljen, kissé szeressen, picit örüljön nekem, még ennél is kevésbé, mikroszkopikus mértékben megkívánjon. Majd végül megsemmisülve a fürdőszoba csempéjén eszméljek fel reszketve egy tócsában miközben önkívületi állapotban fohászkodom valakihez, akit hidegen hagy a nyomorom, mert fontosabb neki egy diktátort életben tartani, egy erőszaktevőt megmenekíteni és épp egy táncdalt elénekelni.
  A pszichém elreccsent és fraktálszerűen szétfröccsent. Üvegessé vált szemgolyómból egy fáradt könnycsepp kicsordul. Ránézek az ablakra:

  Tudom a kiutat.

  Azt érzem, hogy egy tökéletes geometriai formájú zsigerekből és csontokból álló oszlop tetején vagyok összekuporodva, a homlokom a térdemen nyugszik, a karjaimat előttük összekulcsolom. Meztelen vagyok, a zöldesszürke bőröm már majdnem mindenütt lefoszlott rólam, látszódnak a csontjaim, a koponyám, a gerincoszlopom, ínaim, ereim, a hús, amiből összeállok, működtett és ketrecbe zár. Körülöttem mindent elborító titánkék porból álló köd áll, amiben mérgező acélszürke felhők úsznak kivénhedten, ólom nehezen. El vagyok szigetelve mindentől és sebezhető vagyok. Az egyetlen tulajdonságom a sebezhetőségem. Semmi több.
  Aztán valahogy kikeveredek az utcára. Elkezdek dolgozni és pici ideig, ideig-óráig, maximum csak órákig tudom mit csinálok, tudom mi történik, tudom miért csinálom, amit csinálok, értem a körülöttem zajló dolgokat, számolok, átgondolok, felfogom és irányítom a történéseket. Koncentrálok, hogy jól csináljam, amit csinálok. És koncentrálok arra, hogy ne zökkentsen ki semmi. Egy véletlen és félreértett összepillantás, ami megzavar és kizökkent, hogy a bizonytalanság pillanatában lebukjak, kiderüljön mi játszódik le bennem a színfalak mögött és rám zúduljon a megvetés:
  "Miért nem érzed jól magad és miért nem érzed jól magad egyedül?"
  Aztán bárhogy is érjen véget mindez előbb-utóbb hazaérek, ahol már vár a végtelen ciklus kezdete, hogy megismétlődjön minden újra és újra...

  Élek. Meghalok. Kinyílik a szemem. Még mindig élek. Már megint élek. Meg sem haltam. Csak álmodtam. Aludtam. És felébredtem. Sajnos. Felkelek. Küzdök. Szenvedek. Fizikai fájdalmaim vannak. Küzdök. Próbálom. Élnék. Örülnék. Szeretnék. Figyelnék. Kötődnék. Csinálom. Cselekszek. Változok. Változtatok. Semmi se változik. Semminek semmi értelme. Széttörök. Megrokkanok. Felállok. Fáj. Újracsinálom. Elbukok. Megint nekiállok. Értelmetlen. Nem akarom. Mégis csinálom. Zsákutca. Már a sokadik. Számolatlanul. Megvetnek. Viszont majd jó lesz. Egyszer. Vagy soha. Valamikor. Talán. Lehet. Hidd el. Csak akarni kell. Hinni. Ez mindent megold. Pozitív gondolkodás. Ki tudja. Mindenki. Küzdeni kell. Muszáj. Nincs más választás. Azt mondják. Azt gondolják. Hiszik. Ezért hajtogatják. Daráló. Újra. És újra. És újra. Ha újra, akkor még egyszer. Meg még egyszer. Tovább kell. Meg hosszabban. Meg még jobban. Meg még jobban akarva. Nem hiszem el. Mégis megcsinálom. Már nem bírom. Mégis bírom. Minden nap ugyanolyan. Meg kell törnöm ezt a ciklust. Mielőtt a ciklus tör meg engem. Utálom. Undorom tőle. Magamtól. Mindentől. Az élettől. Mégis csinálom. Valami vezet. A szenvedésbe bele. A legkegyetlenebbikbe. De nem tudom mi az. Csak csinálom. És így nem is tudom megállítani. Nincs menekvés.
  Újra ránézek az ablakra:

  Tudom a kiutat... ...de még valahogy maradnék...