...a szívem mindjárt kiszakad a mellkasomból. Kétségbe vagyok esve, hogy ebből a szituációból már sehogy sem fogok kijutni. A körülöttem lévő szénfekete falak izzadnak, kőolaj cseppek folynak le róla rendezetlenül. Az előbb megöltem egy embert és elástam, hogy ne derüljön ki mit csináltam, bízva benne, hogy így senkinek se fog feltűnni. Azonban a betemetés közben egy alak észrevett. Összeverekedtem vele, a földön dulakodva kinyomtam a szemét, leharaptam az orrát, majd amikor már úgy éreztem, hogy ártalmatlan elmenekültem előle, de ekkor már mindenki tudta, hogy mit tettem. A rendőrök a nyomomban vannak. Hallom a szirénák hangját. Azon gondolkodom, hogy mit fogok mondani a bíróságon mikor megkérdezik, hogy miért tettem ezt az egészet. Nem volt rá semmi okom. Nem volt értelme az egésznek. És nem ilyen vagyok. Az indulataimat tudom kezelni. Semmi se stimmel azzal, ami körülöttem van és történik. Odalépek a villanykapcsolóhoz, ami úgy néz ki, mint egy zongorabillentyűje és elkezdem nyomogatni. Nem történik semmi. Lenézek a tenyeremre és a félhomályban is tisztán látom, hogy hét ujjam van. Belegondolva fogalmam sincs, hogy reggel hol ébredtem. És ekkor rájövök, hogy ez csak egy álom. Megúsztam minden bűnömet. Sőt, ha ez csak egy álom, akkor bármit megtehetek. Szétnézhetek a padláson, hogy vajon miért pont ide menekültem be vagy a tudatalattim miért akar embereket ölni. Esetleg találkozhatnék azzal a levendula illatú lánnyal, akinek a haja len finomságú, szemei akár a mogyoró, mosolya érett sárgabarack ízű. Csak minél hamarabb el kell indulnom, mert ha sokáig egy dologra koncentrálok, akkor a végén
felébredek.
Próbálok levegőt venni. Az arcom félig belesüppedt egy pocsolyában, ami hányással és vérrel teli. Iszapos sárban hempergek. Ne... Ne... Nem! Elcsesztem! Vissza akarok aludni, de már nem fog menni. Vergődök a trágyás dagonyában. Felnézek az ég felé és látom, hogy ugyanott vagyok, ahol eddig. Egy gödör mélyén. Az oldalából rozsdás vascsövek lógnak ki rendezetlenül. Folyik ki belőlük a szenny, amit az emberek azért küldenek ide, mert már nincs rá szükségük. Valahol a messzeségben látok egy kis halvány fényt. Oda vágyakozom. Vissza. Ott kék és zöld minden, kellemes illatú. Idelent sápadt sárgásbarna meg szürke, halott vagy élőhalott és toxikus bűzök keringenek. Rám tör az iszonyatos fájdalom. Az agyamból vantafekete kukacok kezdik el kifúrni magukat a koponyámon keresztül. Önkéntelenül oldalra fordulok, összekuporodok magzatpózba és kaparom a fejemet. Mindhiába. Mászkálnak a fejbúbomon, rágcsálják a hajhagymáimat. Már ököllel ütöm a saját fejemet teljesen hasztalanul. Ezen a sivár helyen egyedül ők nem léteznek. Ezek csak az emlékeim, amik akaratomon kívül törnek elő belőlem. Az emlékek, hogy valaha én is ott fent voltam. Valaha normális ember voltam, de már soha nem leszek az, csak egy nyomorult roncs. A testem a magjáig szorong. A májam, a lépem és epém egy spirálban össze vannak csavarodva és görcsben állnak. Ahogy vergődök észlelem a körülöttem lévőket meg azt, hogy hidegen hagyja őket a jelenlétem meg ami történik velem. Nem hibáztatom őket ezért. Szerencsétlenek ők is, ahogy én. Hozzám hasonló kreatúrák fókuszálatlan tekintettel járkálnak fel-alá céltalanul, motyognak valamit maguk elé, egy villaszerűen elágazó korhadt fatörzsnek támaszkodva dülöngélnek. A társadalom salakja vagyunk. Élni soha nem fogunk már, csak értelmetlenül és vég nélkül egzisztálni. Az egyetlen értelmes cselekedet a feladás lenne, de mind állatok vagyunk, az ösztön hajt és nem tudunk nem hinni a csodákban még akkor sem, ha ez csak mindennél több fájdalmat szül. Mert mi lenne, ha kijutnánk innen? Örökké a részünké vált az itt töltött idő. Ott fent a Nap sugarai elvakítana minket és égetné a bőrünket. Soha nem tudnánk úgy tenni, mintha ugyanolyanok lennénk, mint bárki más.
Ebből nem lehet kijönni...
2024. 06. 11.
