Elegem van.

  Ahogy nyitok be a lakásunk ajtaján már alig bírom bent tartani a hömpölygő undort, ami kavarog bennem. Ez nem volt egy jó nap. Ha a kollégáim tízből csak egyszer megcsinálnák azt, amit kérek tőlük, már nem ott tartanánk, ahol. Persze így is elvagyok és pont eleget keresek. De ha már csak pont eleget keresek, akkor legalább pont úgy is dolgozhatnék, mint aki pont eleget keres és nem úgy, mint egy rossz kápó a határidős melók leadása előtt, mert semmi sem úgy lett ütemezve, ahogy meg lett beszélve.
  Szívem szerint a rám szabott zakómat ledobnám a bejárati folyosó közepére a nyakkendőmmel együtt és rögtön ledőlnék a hálószobában a franciaágyra ruhástól hanyag módon és csak ezután rúgnám le magamról az acélkék derby bőrcipőmet és hasonló színű ingemet, amit még Bécsben vettünk a tanácsára, mondván minden napra legyen valami olyan ruhadarabom, amit ha felveszek rá és egy vele közösen megélt kalandra emlékeztessen. De nem teszem ezt, nem leszek igénytelen, nem engedek az otthonról hozott rossz sorskönyveknek. Veszek egy nagy levegőt, erőt veszek magamon és neki kezdek a levetkőzésnek: nehezemre esik, de lehajolok és szépen lassan, kimérten kötöm ki a cipőfűzőmet és teszem a helyére. Majd ahogy beljebb megyek a lakásban nem csak ledobom a zakómat, hanem megkeresem a hozzá tartozó vállfát és arra teszem rá és oda teszem vissza, ahonnan reggel elővettem. A nyakkendőt sem leszaggatom magamról, hanem szépen kioldom, kisimítom és kiegyenesítve teszem a többi közé a szekrénybe a zakók és ingek közé.
  Elindulok a konyha felé miközben kigombolom az ingem felső gombját. Megcélzom a hűtőszekrényt. Kinyitom és reflexből venném elő a wiskhyt, hogy egy kicsit oldjam a stresszt, ami felgyülemlett bennem. Blue Label Johnnie Walker - a legkülönlegesebb whisky, amit valaha ittam. De csak nézem, nem is nyúlok érte. Nem iszok. Nem iszok már évek óta szinte semmit sem. Ha véletlen kicsit többet iszok a kelleténél és szimplán csak őszinte vagyok - mint ahogy amúgy mindig -, vagy egy kissé gyorsabban beszélek, ahogy a szavaim próbálják követni a gondolataimat, mint régen, akkor kipécéznek és rólam beszélnek, hogy milyen kellemetlen figura vagyok és utána erről beszélnek hetekig vagy hónapokig. Bezzeg ha valaki állva összeesik a részegségtől, esetleg a belvárosban, nyílt téren a fogadalmi templom sarkában öntudatlanul űrit minden testnyílásából és végül úgy szedik össze és viszik a detoxikálóba, akkor az jó ha egy hétig téma és akkor sem éri különösebben megszégyenítés, hiszen ő ilyen... Így szinte csak kelléknek van bent a hűtőbe ez a különlegesség, na meg ha jönne valaki ismerős, akit mindenképpen meg akarnék kínálni, hogy érezze az odafigyelést, igényességet és hogy nem akárkihez jött el. Persze nem vagyok egy fontos vagy nagy ember, de ha valaki belép a hajlékunkba, az kellő figyelmet kap és manapság ez már nem kis dolog.
  Ahogy nézem tovább a kínálatot meglátom a cideres üvegeket. Nagy szerelmeim. Fiatalkoromban egy srác kellő furcsasággal, egyszerre lenézően és irigykedve meg is jegyezte, hogy elitista vagyok, mert csak cidert vagyok hajlandó inni, de sört nem. Persze ez is alkoholos, de egy üvegtől még embernek nem lett baja. Bár ebből is csak havonta, vagy inkább két havonta ha megiszok egyet és most valahogy túlzásnak érezném, ha bontanék egyet. Így maradnak a gyümölcslevek: körte vagy eper? Legyen a körte... Azt sűrűbben iszom. Valamiért jót tesz. Hogy miért az nem tudom, nem vagyok ennek a szakértője. Elő is veszem és kiöntök belőle annyit, amennyit csak tudok az asztalon lévő színes átlátszó üvegpoharamba. Ahogy megiszom és leteszem a poharat vissza az asztalra kinéznék az ablakon elmélázva a mai nap történésein, de hallom hogy a bejárati ajtó nyílik és csukódik. Kilépek a majdnem teakonyha méretű konyhánkból a hasonlóan apró étkezőbe. Minden tökéletes és letisztult, a falak kellemesen zöldek a bútorok pedig szigort sugárzóan, de megértően ezüst színűek. Ahogy balra fordulok már szívom tele levegővel a tüdőmet az ordításhoz, de nem kell több lépést tennem, hogy az előttem keresztben lévő bejárati folyosóról jobbról kilépve megjelenjen, mert már megelőzött és itt van közvetlenül előttem.
  Éppen engedném el a rekeszizmomat és kezdeném el a napom legelejétől a legvégéig sorolni, hogy mindenki hülye ezen az őrült világon és semmi sem jó, de reflexszerűen megakadok, megakad a hang, a levegő és a szó a torkomon. Egyszerűen gyönyörű. Istenien gyönyörű. Mosolyog. De úgy, mint még soha senki ezen a világon. Ahogy nézem az arcát még sok-sok év után is az az érzésem van, mint mikor életemben először találkoztam vele. Egy négyzet-nanométernyi hiba sincs az arcán. De nem csak az arcán, hanem az egész testén és lényeben sem. A szemöldöke markáns, de nem hivalkodó; az ajkai vastagak, de egyáltalán nem duzzadtak; ahogy mosolyog az arcán kialakulnak a kis csíkok és gödrök és minden pórusából a szeretet és a vidámság sugárzik; a szemei mintha a világ összes emberi rasszából lenne összegyúrva, hogy tökéletesek legyenek; a hajára elég csak ránéznem hogy érezzem a selymességét az egész testemen; a finoman húsos álla; a divatos nagy szemüvege, ami senki másnak nem áll jól, csak neki; és ennek az angyali teremtménynek bármelyik icipici kis részéről ódákat tudnék zengeni. És az öltözete... Egyszerűen nem jól öltözött,, hanem tudatosan végtelenül stílusos, de semennyire sem extravagáns, magamutogató vagy öncélú. Ami elém tárul az olyan fenséges és festői, hogy a mai napig sem tudtam megszokni a látványát és csak rutinból és közönyből tekinteni rá.
  Persze ez csak ő és nem az egész világ, így a harag nem tűnt el belőlem. És miután isten tudja mekkora fáziskéséssel mondanék valamit máris orkánként törne ki belőlem a mocsok, de azt mondom magamban: nem! Nem tehetem meg. Nem ő tehet róla. Nem old meg semmit, ha fröcsögök. Nem ezt érdemli.
  Odalépek hozzá és átölelem. Egy fejjel magasabb vagyok nála, így ő a derekamnál karol át, én meg a vállainál és most ténylegesen megtapasztalom a hajának bársonyos tapintását. Újabb hosszú másodpercek telnek el így, ahogy csak simogatom a fejbúbjától egész a tarkóján keresztül az érthetetlenül eltűnt angyali szárnytövéig. De valójában ezek a világ legrövidebb másodpercei, mert szívem szerint a kárhozat eljöveteléig így maradnék, míg az apokalipszis lovasai el nem ragadnak. De mielőtt ideérnének az apokalipszis nemlétező lovasai egy picit óvatosan eltaszítom magamtól és a szemébe nézek. Elmosolyodok és köszönök neki: Szia! Közel hajolok hozzá és megcsókolom. Finoman, mintha egy tollpihét kéne egy szusszal két percig fújnom lágyan. A nyelvemnek nem engedek, csak óvatosan az ajkunk ér össze. És ekkor érzem azt, amit meg annyiszor: minden gyötrelem, zavarodottság és haragos düh szublimál belőlem és eszembe jutnak a közös emlékeink.
  Eszembe jut mikor a szülővárosomban sétáltunk messze az otthonomtól a város egyetlen sugárútján, ami igazából nem is sugárút. Az út rengeteg öreg és magas fával volt szegélyezve. Az út felett a lombok rejtették a vékony felsővezetékeket, amiről lógtak a közvilágítás lámpái, amik aranyszínűvé varázsolták a fák leveleit éjszaka. A házak pedig aggottak voltak, talán többnyire kihaltak, de nem félelmetesek, mert nemességet sugároztak. Azt a nemességet, amit felépítettségükből eredt: arisztokratikus házak lehettek mikor megépítették őket, hatalmas kis rétes kerttel körülöttük, kovácsolt vas kerítéssel, tekintélyparancsoló homlokzattal és belmagassággal, díszes erkélyekkel és teraszokkal. Már ránézésre sugárzott belőlük az, hogy itt arisztokraták laktak, és ha az épületek kihaltak is már és talán enyhén dohosak belülről, nincs az az ártó szellem vagy démon, ami képes lenne beléjük költözni. Az egész városrész ilyen volt: mintha egy mesebeli lényekkel és lovagokkal teli kalandregény vagy mese városához tartozna.
  Eszembe jut mikor kimentünk egy rétre, ami a város határ és a szántóföldek között volt. A verőfényes napsütésben kiterítettünk egy pokrócot és csokit meg epret ettünk, feküdtünk, beszélgettünk, bohóckodtunk és boldogok voltunk.
  Eszembe jut mikor az eljegyzésünk egy éves évfordulóján elmentünk egy különleges étterembe, ami zseniálisan keresztezte a klasszikus értékrendet és az észbontó futurisztikus külcsínt. Bárki is étkezett ott a szokásnál különlegesebbnek érezte magát. Ezzel én is így voltam. De az sokkal mélyebb nyomott hagyott bennem, hogy mikor beléptem az ajtón ő volt mellettem és az ő kezét fogtam. Azt a kezet, ami bármihez hozzáér az sokkal puhábbá és melegebbé változik - még az én lelkem is. Pisztrángot és Proseccot rendeltünk és ebben a környezetben a visszafogottsága és mosolya még örökérvényűbbnek tűnt.
  Eszembe jut mikor még kapcsolatunk elején közösen főztünk és mindenre úgy kellett megtanítani, mintha egy kisgyerek lennék.
  Eszembe jut mikor sétáltunk egy folyó partján, ahol a part melletti út néha távolabb vitt a víztől be az ártéri sűr erdőbe, néha pedig szinte beleestünk a vízbe. Majd kiértünk egy kis homokos fövenyre, ahol megállva megnéztük a túloldalt. Ahogy a fák sorakoztak egymás mellett szinte teljesen szabályosan kettő között, nem sokkal mögöttük egy furcsa önmagában álló fából készült tornyot pillantottunk meg, aminek az oldalát moha és futónövények nőtték be. Tanakodtunk, hogy ugyan ki csinálhatta és miért. És mi történik ha áradás van? Hogy nem dőlt még össze, hiszen olyan réginek tűnik? Már nem emlékszem, hogy csak néztük és gondolkodtunk ezeken a kérdéseken, de a lustaság erőt vett rajtunk és nem kerestük meg a legközelebbi hidat, vagy végül valahogy odamentünk csak odabarangoltunk.

  Egyszer csak feleszmélek. Már az ágyban vagyunk, ahová korábban le akartam feküdni. Végtelenül fáradtnak érzem magam, ezért átölelem. Viszont átölel és ez olyan érzés, mintha sok hétnyi megállás nélküli bányamunka után levetkőznék meztelenre és egy kis termálvizes forró medencébe gyalogolnék bele szépen lassan, majd ahogy ellazul minden porcikám felfeküdnék a víz felszínére. A medence aljából neonokon keresztül sötétzöld fények áradnának szét és eperillat tódulna mindenhonnan. Így minden érzékszervem ellazul. Majd arra leszek figyelmes hogy a háttérből halk zene szól: magasra hangol lábdob, mélyre hangolt pergő, minimálisan torzított gitár sok visszhanggal, ami riffek helyett kíséretet és szofisztikált témákat játszik, hogy a sok vonós lassan folyó akkordjellegű dallamai között elvesszen. Néha felsejlő puha szintetizátor pötyög bele ebbe a masszába, majd egy furcsa hangú énekes énekel valamit, amit egy érces hangú bariton egészít ki a háttérből. Kellemes kis indie. És mindez valóban szól... Amíg elvesztem a gondolataimban és lefeküdtem az ágyra feltett egy bakelitet, hogy az idillünkbe semmi ne hatolhasson be, még ha a házunk hangszigetelt is. Megint rámosolygok és megint megcsókolom. Szeretkezhetnénk is, de nem akarom... Nem arról van szó, hogy ez egy plátói szerelem lenne és ezzel elrontanék bármit vagy akármit esetleg mindent, vagy hogy undorodnék a szerelem kondenzvizétől. Egyszerűen úgy érzem, hogy most erre van szükségünk. Ez teljesíti be a szerelmünket. És ettől teljes megnyugvás járja át a testem.
  Lehunyom a szemem.
  És ebben a pillanatban mintha egy villám csapna belém. A szemem előtt látom a Földet, ahogy valami ismeretlen, minden emberi tudással és fantáziával is elképzelhetetlen kataklizma következtében a középpontjában felrobban valami, ami több darabra szakítja szét az egész planétát, szétküldve ezzel az univerzum különböző szegleteibe. Ennek az armageddon a következtében az emberi civilizáció percek, legfeljebb órák alatt kipusztul a nap sugárzó melegének eltávolodásától és a megszűnő gravitáció miatt. Az egész emberiség, a történelmével, kultúrájával és tudásával együtt a semmibe vész és csillagporrá válik, mintha soha nem is létezett volna.
  Kinyitom a szemem és ott van előttem. A pillanatnyi megrendülésemet újabb megnyugvás követi. Ahogy a szemébe nézek csak annyit mondok neki: szeretlek. Nem mond semmit. Erre soha nem mond semmit. Talán sose mondott. Már nem emlékszem, hogy megbeszéltük vagy ösztönösen jött ez belőle. Tudja hogy jobban szeretem őt, mint ő engem és nem lenne hiteles, ha kimondaná ugyanazt, amit én és ezzel egy lapra helyezné az ő érzelmeit az enyémekkel. És ebben nincs semmiféle kellemetlenség, rosszallás, féltékenység, keserűség, irigység. Tudja jól, hogy ha ő nem lenne a világon, akkor képtelen lennék elviselni az életet. És tudja jól, hogy ha én nem lennék a világon, akkor biztos lenne egy kisportolt, jó kedélyű fiatal orvos, aki boldoggá tenné őt. És mindezen tudással a birtokában is itt van mellettem. Bármikor leléphetne, ha nem akarna velem lenni. Mégis itt van és ebből tudom, hogy szeret engem, úgy mint senki mást - még ha annyira nem is tud engem szeretni, mint én őt.
  Annyit mondok neki, hogy szeretlek és megnyugszom, mert tudom, akár bekövetkezik, akár nem következik be a mindenséget elpusztító világvége, akár a semmibe veszek az emberiséggel együtt, akár nem, akkor is meghalok előbb vagy utóbb, de ez a gondolat már hidegen hagy, mert már az életben megkaptam azt a kincset, amit senki más ezen a világon:

Őt.

2019. 03. 20.